Ezt a földet nem az Isten hagyta magára

Csenyétéről érdekességként ez a mondat olvasható a világhálón: református temploma romokban. Pedig az itt élők közül sokan hisznek Istenben, ám még többen abban, hogy aki egyszer ebbe a völgytalpon nyújtózkodó faluba befordult, az mintha örökre a remény foglya volna.

A kibelezett, harangjától megfosztott templomot látva az utazó valóban azt gondolná, hogy az Isten Csenyétét magára hagyta. De egy templomot soha nem az Isten hagy magára. Tornyának 180 kilogrammos harangját, melyre egykor azt írták, hogy „Isten dicsőségére öntette a csenyétei református egyház áldozatkész közönsége 1928-ban”, 2010. augusztus 8-án istentiszteleten vette át az encsi gyülekezet. Az eseményen – a református egyház akkori beszámolója alapján – könnyek csillogtak a csenyétei adományozók szemében, és még Ezsdrás szavait is megidézték (8, 28. 29/a.):

Ti az Úrnak vagytok szentelve,

ezek az edények is szentek,

ez az ezüst és arany őseitek Istenének,

az Úrnak adott önkéntes ajándék.

Vigyázzatok rá, és Őrizzétek meg!

Istennel tehát nem bánnak rosszul errefelé. Ám az ország ma legszegényebb térsége mégis annak látlelete, ahogyan Magyarország figyel az állampolgáraira. Persze mondhatjuk erre, hogy amikor már az egyház is kivonul innen, miért az államon kérnénk számon a gondoskodást. Az azért mégse mindegy, hogy egy nemzet hogyan tekint a magukra hagyottakra.

Történelmi zsákutca

Azt Ladányi János és Szelényi Iván A csenyétei cigányság társadalomtörténetének vázlata című tanulmányából tudjuk (2003, Kritika), hogy a XIX. században a csenyétei cigányok élete a szegényebb parasztokéihoz volt hasonlatos. Vagyis a romák a legszegényebb parasztokkal és a szegény zsidókkal együtt a helyi társadalom alsó osztályát adták. Aztán jött a Horthy-korszak, a kirekesztés kezdete, de a cigányság akkor még a társadalom peremén belül élt. A Kádár-korszakban még csökkent is a cigányság társadalmi kirekesztettsége. Az igazi hanyatlást a rendszerváltozás előtti évek hozták el. A tanulmány szerint az „asszimilációs politika megfosztotta a cigányságot hagyományos kultúrájának számos elemétől, s így még nehezebben tudtak a proletársorba süllyedt cigányok megbirkózni azokkal a nehézségekkel, melyeket a piacgazdaságba való átmenet hozott magával. A szocialista asszimilációs politika, legalábbis a falusi gettókba szoruló cigányság esetében, történelmi zsákutcának bizonyult.”

Csenyétén az élet több szempontból is zsákutca. Itt nincsen semmi. Se bolt, se rendelő, se iskola, se kocsma, se bank, se posta. Ide még a polgármester is csak úgy jár, hogy dolga végeztével hazamegy. Máshova. 

A faluba ugyanaz az út vezet befelé, mint kifelé. A zsákfalu mintha minden lelket börtönbe zárna. Itt még a temetőt is olyan magasra építették, hogy aki a kiutat keresi, és próbálja állát felszegni, az elsőre két dolgot lát meg: a templom romjait és a domboldalba kapaszkodó sírokat. Csenyétén a kőből készült fejfák eresztenek gyökeret.

Ebbe a világba szervez már évek óta színházat, koncerteket a TeatRom közössége, pontosabban a Simon Balázs rendező vezette Utcaszínházi Alkotóközösség (UtcaSzak). A rendező saját karrierjének irányát fordította a magára hagyott térségek megsegítése felé, pedig alighanem már a kezdetek kezdetén tudta, olyan misszió ez, mint amikor az első jezsuiták beléptek Dél-Amerika érintetlen esőerdeibe.

Óvatosan, ritmusra

Eredetileg úgy volt, hogy idén 2022. július 29. és augusztus 6. között négy miskolci szegregátumba, (Lyukóbánya, Tetemvár, Számozott utcák, Bábonyibérc), és négy Borsod-Abaúj-Zemplén megyei településre (Hernádszentandrás, Homrogd, Csenyéte, Gadna) visznek kulturális és művészeti programokat, de hiába kértek támogatást, a legtöbb helyről választ sem kaptak.

Még a súlyos állami forint milliárdokkal kitömött Déryné Programtól is csak elutasítás volt a válasz, pedig azt éppen ezzel a szlogennel hívták életre: Színház Mindenkinek. A cigányokat ma ezek szerint ebben az eszmekörben nem feltétlenül sorolják a Mindenkinek közé, de a XXI. században mintha az állami szándék és akarat is veszített volna lendületéből, ha a cigányság és a támogatás szókapcsolatként kerül terítéke.

Csenyéte így lett mára szűkszájú zsákfalu a Cserehát peremén. Itt ma ötszázötvenen élnek. Hatvan százalékuk gyerek.

Ezek a gyerekek, amint meghallják, hogy a fesztivál zenét hozott a városból, kirajzanak ajtó nélküli házaikból. Eddig mintha rejtőztek volna a szélfútta lepedők mögött, ablakkeret nélküli, téglacsupasz, víztelen és gáztalan otthonaikban. Sok házban világosság is csak akkor támad, ha a nap fénye besurran a libbenő függönyök mellett.

A gyerekek most szép ruhában állnak, koszlott nadrágban, ujjatlan trikóban, mosott pólóban a közösségi ház piros színre festett, színpadnak is beillő teraszán. Ámulva hallgatják, amint négy fiatal, Simon Lili, Yanka Abdelhafel, Guba Ágoston és Kaufman Joel rögtönzött koncertet ad. Óvatosan, esetlenül, ritmusra és összevissza tapsolnak, együtt énekelnek a vendégekkel. Nem tudják, hogy ez már a fesztivál része. Nekik ünnep, hogy valaki eljött közéjük, és röpke félórára odaadja a lelkét. Ilyenkor az élet mintha olyan volna, amilyennek lennie kellene: egyszerű, őszinte, örömmel teli.

Nehéz elképzelni, hogy ez az a település, ahol 2020 januárjában azért halt meg Kótai Győző, mert a mentők rendőri kíséret nélkül nem mertek hozzá leereszkedni a völgybe, várták az erősítést. A vizsgálat azóta lezárult, bűncselekmény hiányában felmentették a késlekedéssel vádolt mentőket.

A gyerekek mögött olyan anyák állnak, akik közül sokan maguk is gyerekek. Tőlük távolabb hegyes hasú férfiak várakoznak, testükön vékony póló feszül. Szemlélődnek. A közönség amíg tapsolható dalok szólnak, cigányléleknek kedves nóták, együtt él és lélegzik, a rend csak akkor bomlik meg kissé, s válik hangos zajjá a beszélgetés, amikor a vendégelőadók megkínálják őket egy kis Bach-muzsikával. A hegedű, amin Lili játszik, tetszik nekik, a korabeli zene azonban szokatlan. Fél füllel mégis hallgatják.

Medence és Dallas

Kéne ide egy medence, mondja Mari a lépcsőn ülve, és a falu közepén található zöld mezőre mutat. Akkor tudnának hol fürödni a gyerekek. Mari arca mint az akác kérge, csak sötétbarna. Szeme csillog, látszik, komolyan szól. Bal karján tetoválás, egy tével írt Atila. Azt mondja, a fia, most messze innen dolgozik, a Dunán is túl, valami mezőn kaszál. Hetente jár haza, mert itt éppen annyi a munka, mint amennyi harang a templomban. A mellette ülő asszony karján tucatnyi férfinév reszket a halovány tintától. Ennyi fia csak nincs neki, nézzük furcsán, mire kacaj a válasz: errefelé a szeretők is fontosak. Még akkor is, ha emlékük megkopott.

Csenyétén a szív dolgaival komolyan bánnak. Ez legalább az övék, és érzik, még ha kis időre is, hogy vannak, akik odafigyelnek rájuk. Amíg gyerek van, addig élet is. És amíg élet, addig remény, hogy a gyerek egyszer majd elindul felfelé a faluból kivezető lusta szerpentinen.

S miközben a Miskolci Zsonglőr Klub három tagja, Szabó Hanna, Pálffy Gréta és Orliczki Mihály zsonglőrszámokra tanítja a csenyétei csemetéket, Mari erősen magyarázza, hogy nem bánná, ha a falu közepére valaki kutat fúrna. De az se baj, ha víz helyett olajat találna, mert akkor lenne végre pénzük is. Csenyétéből meg lehetne csereháti Dallas, mondja csillogó szemmel, és látszik, komolyan beszél. Azt is mondja, hogy ha már egész nap sorozatok futnak karcos képernyőjű tévéjében, legalább haszna legyen annak, amit ott lát.

A csenyéteiek estére már nem utaznak át Hernádszentandrásra, hogy megnézzék a cigányszínház előadását. Pedig a darab róluk szól. Makszim Gorkij 1892-ben megjelent novellája lehetne a cigányság egyik legnemesebb kincse is. Simon Balázs rendező az ebből készült adaptációt vitte most közönség elé, együttműködésben a miskolci Dante Lovardával. Mindössze három előadást ért meg, a hernádszentandrási idén az utolsó. Gorkijt Makai Imre fordította magyarra, színpadra Szegedi Dezső alkalmazta, s most cigány művészek, amatőr színészek mutatják be.

Cigányszínház az égbe megy

Magyarország közelmúltját nézve nem áll rosszul cigányszínházakból (pl. Cinka Panna, Independent, Karaván), de lehetőségeiket tekintve azt sem mondhatnánk, hogy különösebben jól. Hogy melyik volt az első magyar cigányszínház, annak megválaszolása nem egyszerű.

Az ezredfordulón, 2000 novemberében az MTI kiadott egy rövid hírt, amely így szólt, hogy „ritkán történik meg, hogy a magyarországi roma közösségek civil szervezeteinek, kulturális intézményeinek és önkormányzati testületeinek képviselői egyszerre találkozzanak szellemi életük kiválóságaival — mondta Mádl Ferenc államfő az Országos Cigány Információs és Művelődési Központ csütörtöki ünnepségén, amelyen felavatták az első magyarországi cigányszínházat.”

A Mai Nap azonban 1992. november 4-én a Cigányszínház Érdre megy című cikkében azt írta, hogy Jónás Judit, a Pécsi Nemzeti Színház művésze már szervezi az első cigány magánszínházat. S hogy mégsem ez volt az első, azt a Debreczeni Ujság 1931. szeptemberi számából tudjuk, mert abban arról írtak, hogy megalakították az első cigányszínházat. A korabeli megfogalmazás szerint „a szereplők egytől-egyig a cigányok társadalmából kerülnek ki. A színház programja klasszikusokon kívül egészen modern és népi elemeket feldolgozó darabokból fog állani. Ez lesz az első cigányszínház a földön.”

Nagyon sokat már nem kell visszamenni az időben, csak 1926-ig, amikor is a Színházi Élet 39. számából kiderül, hogy „Ilyen még nem volt! Megalakult az első cigányszínház.” A Cigány Színpad vezetőjét, Sípos Sanyi cigányprímást az egyik Rákóczi úti kávéházban interjúvolták meg, aki azt mondta, „a cigánynak már természeténél fogva hajlama van a művészethez és – hogy csak a zenét említsem –, de különös képességgel rendelkezik a komédiázáshoz és az utánzáshoz is.” A prímás aztán körülnézett a pesti cigányok között, és fáradozása sikerrel járt: „találtam négy-öt feltűnő szépségű cigánylányt. Gyönyörű hangjuk van és egész kis munkával a legnehezebb szerepek eljátszására is be lehet tanítani őket. Ugyanis felfogadtam melléjük a Vígszínház egyik kitűnő B-listás tagját és az vállalkozott a tanításukra. Mikor a lányok már együtt voltak, akkor megfelelő férfiakat kerestem. Ez már sokkal könnyebb volt.”

A színház lényege

Végül is majdnem mindegy, milyen mélyen nyúlunk vissza az időben, mert a TeatRom előadása abba a korba repít vissza minket, amit joggal nevezhetnénk romantikának. Abban ugyan van némi felfedezett keserűség, hogy Magyarország legszegényebb vidékén a Makar Csudrát a jelenben is éppen olyan „idilli környezetében” láthatjuk, mintha a XIX. század második felében járnánk. A falu szélén álló közösségi ház udvarán szénabálák és lovak között láthatjuk a cigányok sorsdrámáját. A darab megidézi a lótolvajok, a szekértáborokban élő cigányság korát, ahol az apák egyben Kossuth egykori katonái is.

Székek a füvön, nézők a földön, a nap korongja éppen a horizont fölött, a sorsdráma az érkező estével bontakozik ki. Zobar és Radda szerelme olyan, mintha maga Shakespeare írta volna, és megérteni csak az tudja, aki egy kicsit is képes arra, hogy megértse a cigányok világát, megismerje törvényeik erejét.

Ez olyan előadás, amelyben nem az a fontos, hogy a szöveg pontosan az legyen, amit egyszer leírtak. Ez nem olyan előadás, amelyben minden szereplő a tökéletes színművészet példája. Ez olyan misztérium, amely akaratlanul is megérinti a nézőt. Olyan történetet mesél, melynek díszletét természet és fantázia egyszerre építi, a dráma ereje pedig zsigerig hatol, de olyan mélyre, hogy aki ilyet egyszer lát, az azonnal megérti, és soha többé nem felejti el, mi a színház lényege. A történetmesélés, az együttélés, az egymásra figyelés.

Ettől még inkább elgondolkoztató az, hogy Simon Balázs a fesztivál után azt írta ki közösségi oldalára, hogy idén mintegy kétmillió forintos hiánnyal zárt Magyarország egyetlen roma összművészeti fesztiválja. Mert hiába kértek, sok helyről, leginkább azoktól a szervezetektől, amelyeknek feladata volna, hogy támogassák az olyan kezdeményezéseket, mint például a TeatRom is, nem kaptak semmit. Még csak figyelmet sem.

Valóra váltható álmok

A miértekre a válasz kiolvasható a magyar történelemből. A legkönnyebb azt mondani, ezt a vidéket, és benne mindenkit, aki próbálja egy kicsit is felemelni, az Isten mintha magára hagyta volna. Errefelé legkevésbé Istennel van baj. A reformátusok honlapján tavaly februárban megjelent egy interjú Csomós József nyugdíjas gönci lelkipásztorral, aki a Tiszáninneni Református Egyházkerület püspöki tisztségét tizennyolc év után adta át utódjának. A beszélgetés azzal a felütéssel indít, hogy „Az Úristen mindig leverte a cölöpöket, hogy tudjak a vízen járni”, majd Csomós József felidéz egy régi történetet szolgálatának múltjából:

Én voltam az utolsó, aki legátusként még prédikáltam a csenyétei templomban, amelyet utána bezártak. Mindent kihordtak belőle – a harang azért maradt meg, mert ellopták a hozzá vezető létrát. Fiatal lelkészként helyettesítettem a csenyétei parókián tartott istentiszteleten. Majd az épület lebontását én rendeltem el esperesként, mert lógtak a villanyvezetékek, és félő volt, hogy valakit agyonüt az áram. Mára a faluban nincs református ember, a templomot eladták az evangélikus egyháznak, a megmaradt harangot az utolsó reformátusok az encsi új templomnak ajándékozták. Amikor az utolsó református is elköltözik egy településről, akkor ott már nem tudunk mit tenni.

A csenyétei templom és a harang sorsát már ismerjük. Azon azonban érdemes elgondolkozni, hogy mit és miért lehetne tenni, amikor azzal szembesülünk, micsoda sorsok között és mellett éljük életünket. Mint például a TeatRom csapat tagjai is teszik. Mert ők már tudják, felismerték azt, hogy a nehézségek ellenére az álmokból is születhetnek csodák. A képlet egyszerű. Ha ugyanis azt reméljük, hogy álmaink egyszer valóra válnak, nem kell mást tenni, mint azokra célként tekinteni. Az apró lépésekre bontott célból terv lesz, és ha azokat tettekkel támogatjuk meg, az álmok valóra válnak.

(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)