16:00, December 04.
Franciaország 3
Lengyelország 1
al-Tumama Stadion Nyolcaddöntő
20:00, December 04.
Anglia 3
Szenegál 0

L. Simon László alig várta, hogy veszekedés legyen

224354
2022.08.25. 10:41
Egy tehetséges költőnek muszáj valamelyik nagy táborhoz csatlakozni, hogy azok majd „megcsinálják” a karrierjét? A 80-as éveknél is rosszabb, ami ma folyik az irodalmi életben? Muszáj politizálni, közéleti kérdésekkel foglalkozni egy költőnek? Az 50., jubileumi Tokaji Írótábor kerekasztal-beszélgetésén váratlanul kemény kérdések kerültek elő.

Meglepően karcos mondatok hangzottak el az 50. Tokaji Írótábor amúgy békésen csordogáló programjai egyikén. Az várható volt, hogy ha valamikor, akkor a Kukorelly Endre, Zalán Tibor, Petőcz András és Turczi István részvételével megrendezett kerekasztal-beszélgetésen lehetnek határozottabban megfogalmazott gondolatok, hiszen a négy nap java részét egyébként előadások és felolvasások töltik ki.

A váratlanul kemény megállapításokat pedig a szintén békésen, majdhogynem unalmasan csordogáló beszélgetés közepette Zalán Tibor tette, és még nem is az volt a legmeglepőbb, hogy ennyire őszinte gondolat elhangozhatott, hanem hogy ezt a résztvevők meg is tapsolták.

Amit ma látok az irodalomban, az engem elrémiszt, elborzaszt, ijeszt. A 80-as évek sem volt jó, de ez legalább olyan rossz, ha nem rosszabb, amiben most élünk

– mondta, és aztán L. Simon László kérdésére ki is fejtette, hogy mire gondol.

A Mozgó Világ elementáris hatása

Mindez tehát a Tokaji Írótábor harmadik napján történt, amikor az előző napi Sárik Péter Trió-koncert és a Tokajban minden sarkon fellelhető pincészetek, borozók előző napi hatása – de akár a hirtelen leszakadó eső – miatt is lassan szállingózó résztvevők olyan programra igyekeztek a kisvonattal, ahol a beszélgetést vezető L. Simon László József Attila-díjas író megfogalmazása szerint „négy jeles kortárs költő vesz részt, meg én”. A Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója mint a Tokaji Írótábor elnöke moderálta az Örökség Kultúrpolitikai Intézettel közös beszélgetést, amelynek az volt a címe, hogy Egy irodalmi nemzedék a rendszerváltozás forgatagában.

A 80-as évekről lett volna tehát szó, és egy darabig arról is volt. Amit az adott időszakról mondtak el a résztvevők, az is fontos, hiszen a 80-as évek most egyébként is az érdeklődés homlokterébe került, könyvek, filmek születnek a korszakról, mint például A besúgó vagy a premier előtt álló Nyugati nyaralás, emellett a 80-as évek magyar és világslágerei is újra hódítanak. Az tehát, hogy mi történt az irodalmi életben a mondott korban, egyáltalán nem érdektelen.

Petőcz András úgy fogalmazott, hogy „80-ban valami történt a magyar irodalomban, szemléleti változás következett be, aminek nagyon szép példája volt a különböző alternatív jelenségek föltűnése, a JAK-füzetek, a Ver(s)ziók antológia megjelenése, és idesorolnám még az akkoriban kibontakozó szamizdat irodalmat is”. Kukorelly Endre mindehhez hozzátette a Mozgó Világot, amely erre a nemzedékre elementáris, felszabadító hatással volt.

Széthúzás volt kezdettől fogva

L. Simon hosszan idézte Zalán Tibor Arctalan nemzedék című esszéjét, amely 1979-ben jelent meg az Életünk című folyóiratban. Az első meglepetés akkor érhette a hallgatóságot, amikor a nemzedéki fejtegetést „átugorva” a jelen lévő szerző azt mondta, hogy már egy ideje nagyon vegyes a viszonya ehhez az íráshoz.

Szó sem volt nemzedékről – szögezte le. – Nemzedék az, amikor egy korosztály hasonló törekvésekkel valamit képvisel. Itt szó sem volt hasonló törekvésekről, azonos ügyekről. Elsősorban arról volt szó, hogy valaki megjelenjék, vagy elég bort igyon a Hungáriában vagy bárhol.

Az „arctalan nemzedék” kifejezést arra a nagyon sok fiatal költőre használta, akiket a bebetonozott irodalmi intézményrendszer nem akart beengedni az irodalomba. Az „arctalan” kifejezést egyébként Jovánovics Miklós, az Élet és Irodalom akkori főszerkesztője találta ki rájuk, ami Zalánt nagyon felbőszítette, de utólag úgy látja, igaza volt: ennek a nemzedéknek nem is sikerült arcot szereznie.

„Ez a társaság a teljes széthúzás állapotában volt a kezdettől fogva, emiatt úgy együtt nem is vitte semmire. Néhány képviselője bekerült az irodalomba, miattuk tűnik úgy, hogy ez a nemzedék elért valamit.” Petőcz Andrással ellentétben úgy érzi, hogy nem ők forgatták meg a világot, hanem éppen elfáradt az akkori irodalom, más tendenciák kezdtek működni, amelyek kedveztek e szétszórt generáció néhány tagjának.

Beteg, horrorisztikus időszak

A beszélgetés ezután még folytatódott a nemzedéki kérdésekről, amely nemzedékben L. Simon szerint talán sem politikai, sem esztétikai egység nem volt. Petőcz szerint „sokan voltunk, mert nagyon sokan nem jutottak szóhoz”. L. Simon arra volt kíváncsi, hogyan állhatott össze a 80-as években mindez mégis valamivé, hogyan segítette elő az erjedést, hiszen elindult a JAK-füzetek sorozata, egyre többen kezdtek el kísérletezni, és ennek egyik állomása volt az 1982-es Ver(s)ziók antológia, amelyet Zalán Tibor és Kulcsár Szabó Ernő szerkesztett.

Zalán Tibor elmondta, hogy az Arctalan nemzedék esszé folyománya volt, hogy elkezdtek a fiatal írókról beszélni, és nem húzták annyira a gyeplőt, mint korábban. Kukorelly szerint a szocializmus beteg állapot volt, és a 70-es éveket tartja a magyar történelem, legsúlyosabb évtizedének, mert a 60-as évek liberalizálódása után újabb bekeményítés következett.

Egyetértett abban Petőczcel, hogy 1980 körül mintha valami változott volna, a hatalom mintha kezdett volna kiengedni, megváltozott a struktúrája, ami nem azt jelenti, hogy jobb lett volna, „minden brutális hatalom, amikor hanyatlik, akkor a legerősebb”. A törökök is akkor foglalták el Bécset, amikor utána szinte szétestek. Két kiadó volt, a Szépirodalmi és a Magvető, és ezt a korszakot mai szemmel visszatekintve nem lehet rendesen értelmezni, annyira horrorisztikus volt.

Kollaboráns irodalom

A politikai vonalra rátérve L. Simon azt kezdte feszegetni, hogy volt-e mindebben ellenzéki attitűd, egyáltalán érdekelte-e őket a politika. Petőcz elmondta, hogy őt érdekelte, járt repülő-egyetemere a 80-as években, fontos volt számára a lengyel Szolidaritás mozgalom. Kukorelly szerint abban mindenki egyetértett, hogy a fennálló rendszer úgy rossz, ahogy van, ruszkik haza, L. Simon azonban ezen a ponton közbeszólt, hogy „ezt a rohadt szocializmust azért csak működtette valaki”.

A fél magyar irodalmi élet totál kollaboráns volt, teljes egészében kiszolgálta a rendszert, és ebből élt

– mondta, de Kukorelly úgy válaszolt, hogy „az én horizontomat mondtam”.

L. Simon, aki viccesen azt mondta, alig várja, hogy a vendégei összevesszenek, nem engedte el a politikai témát, hiszen voltak írók – Lezsák Sándor, Csengey Dénes, Tamás Gáspár Miklós, Elek István –, akik tevékeny szerepet vállaltak a rendszerváltozás előkészítésében, majd vagy parlamenti képviselők lettek, vagy a kormányok közelében tanácsadók.

„Ez a szerep, ami akkor jellemző volt az írótársadalomra, mára már nincsen jelen” – mondta, hozzátéve, hogy a jelenlévők a rendszerváltás idején nem vállaltak politikai szerepet. Erre mindenki elmondta a saját indíttatását, majd L. Simon feltette nekik a kérdést, hogyan értékelik a rendszerváltást, milyen változást hozott az irodalomban, a kultúrában, a könyvkiadásban.

Két erős tábor diktál

„Egyre rosszabbul érzem itt magam – kezdte Zalán Tibor. – Az első gondolat a legjobb, én nem akartam ide eljönni” – mondta. Szerinte ugyanis nem az életrajzukat, a jobb vagy rosszabb történeteiket kellene itt elmondani, mert a 80-as évek egészen más volt.

Írt egy esszét Szomorú aranykor címmel, amelyben – szemben azzal, amit Kukorelly mondott – azt állította, hogy a magyar irodalomnak és művészetnek a Kádár-rendszer utolsó időszaka volt az utolsó nagy aranykora, amikor a rendszer már nem volt annyira erős, hogy kordában tartsa és felügyelje az irodalmat, de még volt olyan erős, hogy pénzt és anyagi lehetőséget adjon. „Az is meg tudott élni az irodalomból, aki nem csatlakozott sehova, nem úgy, mint ma, amikor bizony szempontok szerint lehet csak élni.”

„Amit ma látok az irodalomban, az engem elrémiszt, elborzaszt, ijeszt. A 80-as évek sem volt jó, de ez legalább olyan rossz, ha nem rosszabb, amiben most élünk” – mondta, majd L. Simon kérdésére, hogy mi borzasztja el, így folytatta:

„Elborzaszt az, hogy különböző alapítványok meg figurák különböző pénzeket osztogatnak maguknak, a saját embereiknek. Hogy egy fiatalnak, ha jelen akar lenni, akkor le kell csatlakoznia valamelyik táborhoz. Két nagyon erős tábor diktál, a mögöttük lévő pénzek – vagy nem pénzek – diktálnak, nagy szervezetek irányítanak, és nem az irodalom, nem a minőség vagy a termék határozza meg, hogy ki vagy.

A fiataloknak is azt mondtam, akik írónak készülnek, hogy nem a tehetségetek fog megcsinálni benneteket, hanem az, hogy megcsinálnak-e titeket, vagy nem. Ma már erről szól a dolog. Az a lényeg, hogy megcsinálnak-e, odatartozol-e, nagy plakáton hirdetik-e a könyved a metrólejáróban – ha kis kiadónál vagy, akkor soha nem fogják nagy plakáton hirdetni. A rangodat az határozza meg, hogy valamelyik nagy monstrumnál vagy-e, oda hízelkedted vagy törted-e be magad, vagy megmaradsz kis kiadónál.” Zalán Tibor szavai nagy tapsot kaptak a hallgatóságtól.

Maguk körül forgó írók

Vita alakult ki aztán abból is, hogy kell-e egyáltalán politizálni, közéleti szerepet vállalni egy írónak. L. Simon szerint igenis van az íróknak közéleti felelősségük, gondolkodni, írni kell mindarról, ami velünk és körülöttünk történik, amik a mi közös ügyeink. Ez nem mond ellent az írói szerepnek, hiszen az írótábor története is erről szól. Hiányolja a közéleti szerepvállalást, szerinte az írók az utóbbi években szinte kizárólag csak „maguk körül forognak”. Ő például az e heti publicisztikájában a vízgazdálkodásról írt.

Kukorelly szerint a politizálás nem pártok acsarkodása. „Ki kell menni az agorára, azért van az a k..va agora. Az a legnagyobb problémája a magyar társadalomnak, hogy nem megy ki az agorára, és várjuk, hogy a nadrágos emberek intézzék a dolgainkat.” Két és fél évig ő is nadrágos ember volt (az LMP parlamenti képviselője – a szerk.), és akkor tapasztalta meg a magyar társadalom őrületes passzivitását, deprimáltságát. Tapsot kapott, amikor arról beszélt, hogy ma lehet és kell is konfrontálódni a hatalommal, nem kell elfogadni a fennálló rendszert, és ez nagyon nagy dolog.

Zalán Tibor szerint viszont az író erkölcsi felelőssége az, hogy írjon, nem a megmondás a dolga. „És ne ba...gassuk a lusta magyar népet, a nép az mindig olyan, amilyen. Nem kell mindenkinek feltétlenül a közéletben részt venni. Élni kell hagyni az embereket, és nem azt mondani, hogy helyettetek beszállok a buliba, hülye barmok. Nem erről van szó, de ezek jönnek elő, gyerekek, és engem ez idegesít.”

Barátságos egyet nem értés

L. Simon utolsó kérdésére, hogy miképpen látják az 50 éves Tokaji Írótábor jövőjét, Zalán Tibor azt mondta: kétszer volt az írótáborban, nagyon vegyes érzelmekkel, és nem kívánkozott vissza. „Most eljöttem miattatok, meg körülnézni, nem látom se a múltját, se a jövőjét, de amit láttam, az számomra nem túlságosan biztató.” Petőcz a 90-es években sokat volt itt: szerinte komoly szerepe lehetne az írótábornak abban, hogy párbeszéd alakuljon ki a különböző irodalmi körök között.

Kukorelly is sokat volt itt, és szerinte ilyen típusú beszélgetések kellenének, ahol a barátságos egyet nem értés uralkodik. Olyan embereket kellene meghívni, akik különböző nézőpontokat tudnának fölvázolni, amelyek ütköznének, és ez sokkal érdekesebb lenne. „Fiatalokat is meg kellene hívni, ez a 70 pluszos korosztály, amiben benne vagyunk, magamat is beleértve, kicsit brutális. Olyan közeget kellene teremteni, ahol a kocsmákban is élénk egyet nem értő diskurzus folyik. Ha mindig mindenki ugyanazt mondja, az baromi uncsi.” Turczi István a kezdetek óta jár Tokajba, szeret itt lenni. Ő is hiányolja a fiatalokat, de örül a találkozásoknak.

A résztvevők is mind örültek: a kisvonat már lent várt, hogy elvigye őket a zsinagógába ebédelni.

(Borítókép: Zalán Tibor, Petőcz András, L. Simon László, Kukorelly Endre és Turczi István. Fotó: Szabó Réka / Index)



  • Tippek
  • Hírek