Ha nem volt egyenes a fal, lebontották

Francia Intézet korábban is volt Budapesten, az első még 1947-ben nyílt meg a pesti Wurm utca 3. alatt. A kedves olvasó most hiába kutakodik elméjében, hogy ez az utca hol is található. Sehol, a rövidke belvárosi utca később ugyanis már a Szende Pál nevet viselte, nemrégiben pedig Wekerle Sándorra keresztelték. Bárhogy hívták is, a mai Apáczai Csere János utca (egykor Mária Valéria utca) keresztutcájáról van szó, innen költözött 1961-ben az intézet a terézvárosi Szegfű utcába, egy tágasabb épületbe. Erre már többen emlékeznek.

A szocializmus éveiben ez a bizonyos Szegfű utcai Francia Intézet titkokkal övezett, afféle féllegális hely volt, mint minden nyugat-európai állam kulturális intézete.

függetlenül attól, volt-e bármit is megfigyelni.

Azért mégis építettek újat

Ám míg nyilvánvalóan meglehetősen szűkre szabott államközi keretek között működött az intézet, végig folyt a vita arról, hogy a Fő utca 17. szám alatti telekkel mi legyen. Korábban ugyanis itt volt a francia külképviselet épülete, az egyébként reprezentatív, de a francia kultúrát és építészetet kevéssé képviselő Andrássy-palota. A követség 1945-ben súlyos bombatalálatot kapott, és az épület gyakorlatilag odaveszett.

Ment a tanakodás, mi legyen, a régi követségi épületet újítsák föl, befogadva a kulturális funkciókat is, vagy szülessen egy új kulturális intézet? Fél évtizedes morfondírozás és huzavona után, 1972-ben végül a Szegfű utcai épület felújításáról született döntés, 

Ez volt a nagy vizit, ekkor dőlt el minden: lesz új Francia Intézet Budapesten.

A Fő utcai telken azért ez alatt az idő alatt sem unatkoztak az emberek, az ittlévő sportpályákon télen korcsolyáztak, nyáron pedig teniszeztek, zajlott a vízivárosi élet.

Mitterand hazament, az intézet megépítésére szóló pályázatot pedig 1984-ben írta ki a Francia Külügyminisztérium kizárólag francia építészek számára, az addigra kötelezővé vált pályázati rendszernek megfelelően. Ez a rendszer demokratikusabb volt, mint a korábbi gyakorlat, nem az építészek korábbi referenciáin volt a hangsúly, hanem a konkrét helyszínre tervezett konkrét projekten, és nagy előnye volt, hogy a befutott sztárokon kívül fiatal tehetségek is megmutathatták magukat. Hét pályázó jutott a döntőbe, végül Georges Maurios nyert.

Maurios épülete impozáns, de nem magamutogató, modern, szellős, nagyvonalú, akkoriban merésznek számító módon bánt a fémmel, kiválóan illeszkedik a Duna-partra és a vízivárosi utcaképbe. Jól reprezentálja a francia kultúrát, és építészetileg előremutató volt a korban, különösen Magyarországon, illetve Budapesten.

Fújt a francia kultúra friss szele

Sokan kifejezetten budapestinek találták az épületet, ezt a budapestiséget díjazták benne. Maurios, aki önálló párizsi irodaalapításától 2012-ig 54 épületet tervezett, mai napig fő művének tekinti a Francia Intézetet, mely mind a hazai, mind a francia sajtóban széles nyilvánosságot kapott, erős kritikai visszhangja volt, és fogadtatása bőven túlmutatott az építészeti és diplomáciai színtéren.

létrejötte új korszakot nyitott meg mind a francia–magyar kulturális kapcsolatokban, mind a kortárs építészeti diskurzusban és Budapest kulturális életében. Jelentős esemény volt, nem csak a kerület és Buda polgárainak, sikk volt ide járni nyelvórára, beiratkozni az interaktív és csupa üveg, háromszintes Médiathèque-be, itt sertepertélt az, aki francia egyetemre szeretett volna felvételizni, aki konferenciákon vagy filmvetítéseken kívánt részt venni, aki franciákkal szeretett volna találkozni, egyáltalán, akit megcsapott a francia kultúra szele.

Megindult egy hosszú folyamat, egy interaktív párbeszéd a két kultúra között, amelynek során olyan vendégek, sztárok és gondolkodók érkeztek, mint például a nouveau roman, vagyis az új regény atyjának tekintett Alain Robbe-Grillet (e sorok írója is tanúja volt a zsúfolt előadóteremben tapintható óriási érdeklődésnek), Jacques Derrida és Alain Finkielkraut filozófus vagy Fejtő Ferenc, Michel Tournier író, Luc Montagnier Nobel-díjas tudós, az AIDS-vírus felfedezője, de itt járt Roman Polanski, Agota Kristof, három éve pedig Pierre Richard vagy Isabelle Huppert. A közelmúltban Cézanne dédunokája látogatott az intézetbe a Szépművészeti Múzeum Cézanne-tárlata kapcsán mint a dédapa életművének kezelője.

De az Institut, amelyet már régóta csak így, franciásan hívnak nálunk is, a vezető hazai gondolkodóknak, íróknak, filozófusoknak is konferenciát, előadóestet szervezett, Tamás Gáspár Miklós például franciául is lenyűgöző nyelvhelyességgel, szókinccsel és retorikai erővel beszélt tömegek előtt a híres előadóteremben, de vendég volt Heller Ágnes filozófus vagy Kornai János közgazdász is. A Francia Intézet mindig is nyitott volt minden téren a párbeszédre, legyen az filozófiai, irodalmi, filmtörténeti vagy társadalomkritikai.

Átvágták a forródrótot

Az előadóterem kulcsszerepet játszott az intézet életében, maga a tervező is így emlékezett vissza később sikerére: „A pályázók közül én voltam az egyetlen, aki az emeletre terveztem a nagy előadótermet, így szabadítva fel a földszintet a bejárat és a galéria számára. Azt hiszem, ez volt a legfontosabb érv a zsűri szemében.”

Magyarországon rengeteg adminisztratív, engedélyezési és kivitelezési nehézségbe ütközött a francia tervezőcsapat, ráadásul a francia és a magyar tervezési-kivitelezési protokoll és építkezési kultúra merőben eltérő. A magyar szabályozás szerint minden apró részletet jelölni kell a terveken, a franciáknál a terv csak kiindulópont, ezt egészíti ki egy több száz oldalas szabálygyűjtemény a kivitelezés részleteiről, amely alapján a kivitelező gazdálkodhat, lényeg, hogy az elkészült épület az elvárásoknak megfeleljen.

A gyakorlati-kulturális különbségeken túl az építkezés előkészítését politika erőpróbák is nehezítették: a vezető kivitelező cég ugyan francia volt, de magyar alvállalkozókkal dolgozott, akik – főleg az alapozó munkálatoknál – nem csekély nehézségekbe ütköztek,

mert nem volt jelölve a közműtérképen. Lett is nagy riadalom, lezártak mindent. Ezekért a hibákért az építkezési gyakorlatukban és dokumentációjukban igen-igen precíz franciák – joggal – a magyar felet hibáztatták, a hazai partner inkompetenciáját látták benne. De mind az építkezésen dolgozó tolmácsok, mind az abban részt vevő műszaki emberek, építésvezetők az épület huszadik születésnapjára készült kiállítás kapcsán úgy nyilatkoztak: a két kultúra annyira különböző volt, előfordult, hogy a francia fél lebontott egy falat, mert szemre látta, hogy ferde, és megmérve tényleg négy centiméter különbség volt a plafon és a talaj szintjét tekintve.

De ki is az építész?

Maurios különös építészeti életúttal büszkélkedhet, ugyanis nem fejezte be az elitistának és klasszisnak számító francia mérnökképzőt, illetve építészeti egyetemet, a máig rangos és híres Ponts et Chaussées-t, nem diplomázott le, hanem Le Corbusier-t követve 22 évesen Indiába utazott: beült az autójába, két hónapot vezetett, és elérkezett Csandígarhba. Az itt szerzett tapasztalatok mélyen beleivódtak tervezői filozófiájába, később pedig beiratkozott a Harvardra, ahol megismerkedett Frank Lloyd Wright, Paul Rudolph és Louis Kahn munkáival. 1962-ben, amikor visszatért Franciaországba, Le Corbusier egyik közvetlen munkatársának irodájában dolgozott vezető tervezőként, majd 1966-ben eljött az ő ideje: megalapította saját irodáját, innentől 2012-ig 54 épületet tervezett.

Némi szimmetria munkásságában, hogy fő művének a budapesti Francia Intézetet tekinti, a rendszerváltáskor, 1989-ben viszont, tehát amikor már nagyban zajlottak az intézet építési munkálatai, megvásárolta a párizsi Magyar Konzulátus épületét a Rue Saint Jacques-on, és saját lakásává, illetve építészeti irodájává alakította. Maurios az úgynevezett új városokban, Evryben, Drancyban – amelyek az építészet kísérletező terepei voltak a hetvenes évek Franciaországában – bérlakásokat és irodaházakat épített, de Párizs külkerületeiben, a 15. és a 20. kerületben is épített nyolcvan-, illetve 140 lakásos bérházat, a célnak és a megrendelésnek megfelelően szerényebb kivitelben, de tervezett rendőrkapitányságot, és zsidó oktatási központ rehabilitációját is végezte.

mondja Sophie Sellier kulturális attasé. Az eszközök onnan származnak, a szerzői jogokat ott szerzik be, a francia sztárokra vonatkozó programszervezés is onnan indul el. 2011 óta pedig maga a márka és a vizualitás is ugyanaz a világ összes francia intézetében. Most Budapesten leginkább a fiatal, 12 és 25 év közötti korosztály megszólítása a legfontosabb további feladat, egyfajta korosztályi nyitás, amit nekik szóló interaktív programokkal, újonnan vásárolt eszközökkel és a közösségi média, illetve a TikTok intenzív használatával próbálnak elérni, de ha bemegy az ember a földszinti könyvesboltba, ott is talál francia nyelvű mesekönyveket, és az irodalmi fordításokban is nagy hangsúlyt helyeznek az ifjúsági korosztályra a jövőben. Ahogy a kortárs művészetekre is, legyen az tánc, képzőművészet vagy új cirkusz.

Egy külföldi kulturális intézet esetében mindig nehéz, hogy nem tud minden igénynek, profilnak megfelelni, ez nem is elvárható tőle, például francia vonatkozású komolyzenei koncertet célszerűbb a Müpába szervezni, ahogy színházi előadásokat a Trafóba − utóbbi például állandó partner −, de a konferenciáknak, a kerekasztal-beszélgetések, a vetítéseknek, az egyre jelentősebb Frankofón Filmnapoknak és a kortárs művészeteknek az intézet kiváló terepe.

A Francia Intézet már létrejöttekor is a nyugati kultúra egyik első számú közvetítője kívánt lenni, és ez sikerült is. Ide bárki beléphet, ezt sugallja a térkialakítás is, a tágas előtér, a kávézó, a levegősség és a Duna mint az európai interkulturalitás legfőbb szimbóluma.

Egy darab Franciaország és frankofónia a Duna-parton.

(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)