Mi áll a perverz gyilkosságok mögött?

Van élet Jo Nesbøn túl is… És Jussi Adler-Olsenen, Michael Hjorthon és Hans Rosenfeldten, de még Stieg Larssonon túl is, bár utóbbi kapcsán kissé morbid a megfogalmazás, hiszen Lisbeth Salander karakterének kitalálója idestova 18 éve nincs már az élők sorában. 

Tudniillik miközben mi, Nesbø-fanatikusok nemcsak a napokat, de az órákat, sőt a perceket is számoljuk a legfrissebb Harry Hole-krimi jövő márciusra tervezett magyarországi megjelenéséig, a véletlen úgy hozta, hogy személyesen is sikerült megismerkednem Stefan Ahnhemmel, a Fabian Risk-sorozat írójával, akit a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár apropóján csábított hazánkba az Animus Kiadó.

A randevú előtörténete a következő: néhány napja írtam egy hírt arról, hogy küszöbön áll a tizenharmadik Hole-regény, a Vérhold (norvégul  Blodmåne, angolul Blood Moon) magyarországi megjelenése, amire kaptam egy levelet az Animus Kiadótól, nem lenne-e kedvem interjút készíteni Stefan Ahnhemmel, a Fabian Risk-krimisorozat svéd szerzőjével. Ha már elárultam magamról, hogy skandinávkrimi-rajongó vagyok… Étvágygerjesztőnek mindjárt át is küldtek három Ahnhem-könyvet, amelyekből találomra a Mínusz 18-at ütöttem fel, és be sem tudtam csukni, jóllehet az interjúig még nem értem a végére.

Ahnhem pont úgy néz ki, mint a könyv fülszövegében található fotón, meg is jegyzem, hogy semmit nem öregedett a fotóhoz képest, mire elmosolyodik. Aztán leülünk, és belevágunk a közepébe. 

Hányadik interjú?

Ma a negyedik, még egy hátravan.

Nem unja?

Egyáltalán nem. Az egyik kollégájáról például kiderült, hogy az összes Fabian Risk-könyvemet olvasta. Ez azért jólesik az embernek. És biztos lehet benne, hogy még abban az esetben is teljesen új válaszokat fog kapni, ha véletlenül ugyanazt a kérdést teszi fel, mint az előző kérdező. (Nevet)

Én még csak a Mínusz 18-at, de máris besorolhat a rajongói közé. Bár még nem értem a sztori végére, úgyhogy nehogy spoilerezzen! Apropó, dedikálná nekem a kötetet?

Of course! Hogy írják a nevét? Lebetűzné?

(Lebetűzöm) Köszönöm. Hány könyvének is a főszereplője Fabian Risk, ez a beszédes nevű, nyilvánvalóan kockázatkedvelő nyomozó?

Hatnak. A Mínusz 18 a harmadik a sorozatban. 

Mondja csak, ezek a minden további nélkül perverznek nevezhető gyilkossági módozatok, amelyek a kollégái, példának okáért Jo Nesbø könyveiben is előfordulnak, skandináv sajátosságok?

Nem is tudom… Kétségkívül vannak hasonlóságok, de nagyon lényeges eltérések is. 

Azért ismerje el: nem szokványos módon végzi ki az áldozatait. Bezárni egy fagyasztóládába, kilökni egy bevásárlókosárban az autópályára egy kamion elé… pihent agyra vall. Ez mitől van? Az éghajlattól? A hosszú skandináv éjszakáktól? Vagy a társadalmi miliőtől?

Jó kérdés… Azt hiszem, a gyilkosságok módja összefüggésben van a gyilkos motívumaival. A Mínusz 18-ban például a gyilkos nem akarja, hogy kiderüljön, tulajdonképpen gyilkosságról van szó. Öngyilkosságnak vagy balesetnek akarja beállítani az áldozat halálát. Ez nagyon is kihat arra, hogyan öli meg az illetőt. Az első könyvemben, A fantomban (Victim Without a face, vagyis Az arc nélküli áldozat) például a gyilkos attól szenved, hogy gyerekként senki sem vette észre őt, jelentéktelen volt, és most, felnőttként annyira látványos gyilkosságokat követ el, hogy mindenki róla beszél, megkapja az olyannyira áhított hírnevet. Magyarul: A fantom gyilkosa épp az ellentettje a Mínusz 18 gyilkosának.

Az én könyveimben minden a történeten múlik, és a mögötte lévő emberen. Persze rémesek ezek a gyilkosságok, de merem remélni, hogy sokat elmondanak az emberi természetről. És nemcsak az ember, hanem a gonosz természetrajzát is bemutatják. Igen, a gonoszság gyakran valóban egy perverz, kifacsarodott gondolkodásmód következménye.

Nézzük csak meg napjaink világpolitikáját, valahol ezek a történések is a gonosz természetrajzából következnek.

Bizony. És gyakran a valóság sokkal kegyetlenebb, ha úgy tetszik, perverzebb, mint a fikció. A legújabb könyvemben (Az utolsó szög, amely A verem címen jelent meg nálunk) hercegek, elnökök, politikai aktorok szerepelnek, akik rettenetes dolgokat művelnek.

Ezek szerint a valós eseményekből kölcsönzi a történetei magvát?

Mint ahogy mindenki, én is olvasok újságot. Pontosan tudom, mi történik a nagyvilágban. Ezek az események inspirálnak, de fordított módon. Nem azt akarom megírni, ami megtörténhetett a valóságban, hanem éppen ellenkezőleg: ami sohasem történhetett volna meg. De az igaz, hogy a valóság sokszor megrémít. Hogyan lehet egy olyan amerikai elnök – és volt is –, aki arra tüzeli a híveit, hogy rohamozzák meg a Capitoliumot?

A skandináv krimiírók között volt olyan, aki inspirálta önt?

Ez elkerülhetetlen. Ennek a zsánernek az első képviselője, aki hatott rám, Henning Mankell volt, egy svéd író. Egyszerre volt lenyűgöző és inspiráló. Kétségtelenül hatott rám. 

Mi van Jo Nesbøvel?

Fantasztikus író. Őszintén szólva büszke vagyok rá, hogy a Mínusz 18-ban egy olyan gyilkossal tudtam előállni, aki még Nesbø gyilkosainál is perverzebb és kifacsarodottabb lelkivilágú. Persze Nesbø fantáziája is határtalan. De nem biztos, hogy jó helyen tapogatódzik, amikor egy krimi értékét a perverzió mértékétől teszi függővé.

Szerintem az a legfontosabb, hogy igazi karaktereket alkossunk, hogy olyan hősöket tegyünk az olvasó elé, akikkel az esendőségükkel együtt is azonosulni tudnak, akikben magukra ismernek. Ez az igazán embert próbáló feladat! És olyan karaktereket, akik magukkal tudják ragadni az olvasót, akik kiváltják az emberből azt a késztetést, hogy ne tegye le a könyvet, hanem ellenkezőleg: falja. A túl sok erőszak, a túlzásba vitt perverzió egy idő után untatni kezdi az olvasót. Meg kell találni a helyes egyensúlyt. Jo Nesbø ebben igazán nagy.

Ne szerénykedjen, azt hiszem, a Mínusz 18-ban önnek is sikerült megtalálnia.

Ó, köszönöm!

És még valami. Az ön nyomozója, Fabian Risk minden, csak nem szuperhős. És Dunja Hougaard vagy Astrid Tuvesson, az alkesz vezető detektív sem az. Olyannyira nem, hogy nem is tudjuk elképzelni, hogy megfejtik a rejtélyt. Szemben Harry Holéval, aki minden szenvedélybetegsége ellenére mégiscsak szuperhős. Ahogy az óceán túlpartján mondják: larger than life. De Risknek rettenetesen szurkolok, minden esendősége ellenére.

Én is! Tudja, Risk nincs könnyű helyzetben. Megpróbál úgy cselekedni, ahogy helyes, miközben megpróbálja elérni azt, amiben hisz. És a kettő gyakran nem fedi egymást, konfliktusban van. A családi élete romokban. Risk alapvetően normális, hétköznapi ember, aki szereti a zenét, szeret már-már unalmas életet élni, családja van, két gyereke, nem alkoholista, nem olyan, mint a tipikus magányos krimihős. Nem szívesen húzza elő a pisztolyát, sőt… Nem olyan, mint Sam Spade, alias Humphrey Bogart A máltai sólyomban. És mégis egyre jobban megszeretjük, ahogy a cselekmény halad a maga útján. Ez nem szándékos nálam, de így alakult. 

Risk bizonyos szempontból Hole ellentéte.

Pontosan. Holéért odavannak a nők, Riskért ellenkezőleg, a felesége kiszeret belőle. A detektívregény-írók rendszerint kötnek egy szerződést az olvasóval, aminek az a lényege, hogy a főhős mindig győz. Nekem nincs ilyen szerződésem. Az én szerződésem pontosan arról szól, hogy az olvasó nem lehet biztos a dolgában, abban, hogy a hős úgyis diadalmaskodik a végén. Lehet, hogy Fabian kudarcot vall, sőt az is lehet, hogy meghal. De azért reménykedjünk! Mert ez az élet rendje. Nem lehet mindig győzni az életben. 

Meglehet, talán ezért szeretjük annyira Risket, Dunját és a többi antihőst. Az esendőségük miatt.

Jó ezt hallani, mert ez azt jelenti, hogy a szándékom célba ért. Hanem azt tudja-e, hogy amikor elkezdem írni a történetet, még magam sem vagyok biztos benne, hogyan fog végződni?

Nem, ezt nem tudtam.

Menet közben próbálom meg kitalálni a megfelelő, helyes finálét. És ez a befejezés akár szomorú is lehet. 

Találkozott valaha Nesbøvel?

Személyesen nem. Sajnos, Stig Larssonnal sem, vele már nem is fogok, mert évekkel ezelőtt meghalt. Jussi Adler-Olssent ismerem, remek fickó.

Ő dán, ugye?

Igen. Nesbø, ugye, norvég, Larsson svéd volt, Kepler – ő valójában két személy, egy házaspár – ugyancsak svéd. Én hivatalosan svéd vagyok, de Dániában élek, Koppenhágában. Tudja, ha Skandináviában lassan, artikulálva beszélünk, megértjük egymást svédek, dánok, norvégok.

A Margó Irodalmi Fesztiválra érkezett Magyarországra: járt már korábban nálunk?

Nem, ez az első eset, bár két éve, a világjárvány idején bekapcsoltak Zoomon. Most, miután megérkeztem, a Babka étteremben volt egy fantasztikus vacsorám, a XIII. kerületben…

Á, a Pozsonyi úton!

Ott, ha maga mondja. (Nevet) A pesti oldalon. Ott van szemben a szállodám, a szigeten.

A Margit-szigeten.

Bizonyára. A pandémia előtt sokat utazgattam Kelet-Európában – Romániában, Csehországban, Lengyelországban, Szlovákiában –, de Magyarországra valamiért nem jutottam el. Most eljutottam, és van valami, ami nagyon szíven ütött: hogy mennyire keményen dolgozik a magyar kiadóm, az Animus. Ez engem lenyűgöz, és megmelengeti a szívemet. Ennek nagyon örülök. És nagyon tetszenek a könyveim magyar változatának borítói. Tehetséges grafikusaik vannak.

Érdekes egyébként, hogy most az ukrajnai háború miatt a reflektorfény erre a régióra, Közép-Kelet-Európára vetül. Legalábbis mi, ott Skandináviában, egyre többet beszélünk önökről. Az utóbbi ötven évben ez nem így volt, nem voltak rajta a radarernyőnkön. Svédországból meg Dániából, ahol én élek, mindenki Thaiföldre ment nyaralni. De most eljött az ideje, hogy a jóval közelebbi országokat, például Magyarországot is felfedezzük. Kelet-Közép-Európa elképesztően érdekes és izgalmas, nem beszélve arról, hogy nekünk még mindig igen olcsó. Jó a kaja, aranyosak az emberek. Minek menjünk a Mediterráneumba, pláne Thaiföldre, amikor önökhöz is mehetünk? Még úgy is, hogy olyan kormányuk van, amelyet nem igazán érdekli a demokrácia…

Úgy gondolja?

Igen. De nekünk is megvan a magunk keresztje, a Svédországi Demokraták, akik a nevükkel ellentétben éppen, hogy nem demokraták, és húsz százalékot szereztek a legutóbbi választáson. 

Az nem sok.

Dehogynem sok! És ugyanolyan rendszert akarnak, mint ami itt van, önöknél. Például korlátozni akarják a sajtószabadságot. Az új kormány még nem állt fel, most folynak a tárgyalások. 

Nem hiszem, hogy Svédországban realitása lenne egy nem demokratikus rendszer bevezetésének.

Most talán még nem, de ijesztő folyamatoknak vagyunk tanúi. Lassan, de biztosan haladnak abba az irányba a dolgok. És idővel hozzászoknak az emberek. Ha belekerül egy kavics a cipődbe, eleinte borzasztó kellemetlen, de egy idő után már észre sem veszed. Ma már olyan dolgokat lehet nyilvánosan kijelentetni, sőt hirdetni, ami öt éve még elképzelhetetlen volt. Ijesztő ez a folyamat.

Önöknél a migráció, a bevándorlás mekkora probléma?

Óriási. És ha azt kérdezi tőlem, mi a receptem e probléma megoldására, akkor azt kell mondanom, fogalmam sincs. Egy biztos, véget kell vetni valahogyan a lövöldözéseknek.

Lövöldöznek az utcákon?

Lövöldöznek bizony, bandaháborúk vannak. Azt nem mondanám, hogy Svédország többé nem biztonságos ország, mert még az. De manapság már hetente két ember meghal utcai lövöldözésben, és sokszor ártatlan emberek is, akik éppen arra járnak. De korábban hónapok elteltek anélkül, hogy bármi ilyesmi előfordult volna. Most meg heti két halott az átlag. Az rengeteg. Az Egyesült Államokban örülnének egy ilyen számnak. De nálunk, a biztonságosnak hitt Svédországban ez kétségbeejtő.

Jelenleg is dolgozik egy könyvön?

Én mindig dolgozom. Most fejeztem be egy spinoffot az egyik korábbi regényemből, hétfőn megy nyomdába.

Mi a címe?

A completely other story (Egy teljesen más történet). Ez is krimi, az utolsó Risk-sztori spinoffja. 

(Borítókép: Stefan Ahnhem. Fotó: Szollár Zsófi / Index)