Nyerges Attila: Bárhová hívnak, eléneklem a Nélküledet, mert ez a dal mindenkié

Az a pilisvörösvári útkereszteződés...

Néhány nappal a november 25-i, pénteki, az Eiffel Műhelyházban tartott lemezbemutató koncertjük előtt beszélgetünk. Addigra kiolvastam a könyvét, és meg kell mondanom, annak a pilisvörösvári férfinak a szavai gyakorolták rám a legsúlyosabb hatást, aki 2019. október 9-én elütötte önt. De nem ám akárhogyan, nem sokon múlt, hogy most nem lenne kivel beszélgetnem. 

Tényleg nem sokon. Már diákkoromban motoroztam, de aztán kimaradt néhány évtized. A gimnázium után szereztem jogosítványt, az érvényes volt nagymotorra is. Pár éve úgy éreztem, abban a korban vagyok, amikor már van elég eszem a motorozáshoz, és nem akarok száguldozni sem az utakon. Nem is vettem nagy motort, inkább egy kényelmes, háromszázas Yamahát, ami egy nagy robogó. Nem kell menet közben sebességet váltani, csak a gázkart húzni. Az volt a terv, hogy ezzel járok le a tanyára, illetve a Balaton-felvidéket ezzel barangolom be.

Egy szelíd motoros

De azon a csaknem végzetes napon nem a Balaton-felvidékre indult. Miért nem?

Gyönyörű idő volt. Úgy gondoltam, ideális alkalom egy kis motorozásra. Ám rossz úton mentem, s el is tévedtem. Vagyis, ha minden rendben megy, megúszom a karambolt. De nem úsztam meg. Pilisvörösváron kifordult elém egy autó. Nem mentem gyorsan, hiszen körforgalom következett, de nagyon közel voltam már a kocsihoz, így hiába fékeztem. Oldalról csapódtam bele a sávomban keresztbe álló járműbe.

A könyvben megszólal az autó, egy Fiat Doblo sofőrje is. Fogalma sincs, honnan került elő ön és a motorja, mert a szabályoknak engedelmeskedve megállt a stoptáblánál, szétnézett, és csak utána hajtott ki a főútra. Abban a pillanatban megtörtént az ütközés. Ön hogyan élte meg?

Semmire sem emlékszem. Aztán magamhoz tértem, bár a mentőautóban hallucináltam. Bevittek a János Kórházba, ott tartottak éjszakára, de mivel a gerincemnek nem esett baja, másnap a feleségem hazavihetett. Csakhogy harmadnap már nagyon rosszul lettem, utóbb kiderült, hogy a motorkerékpárom kormánya átszúrta a lépemet, és akkor már harmadik napja nem volt lépem. 

Ez elég horrorisztikusan hangzik.

Hát az is volt. A váci kórházba vittek be, mivel Fóton lakom, és az ultrahangos a gyors vizsgálat után csak annyit mondott: „Hát magának nincs is lépe!” Gyorsan betoltak a műtőbe, arra még emlékszem, azt még hallottam, hogy a műtétre készülő sebész, Licht Anna doktornő azt mondja: az Ismerős Arcok énekese az a pasas, akit operálni kell. Gyorsan odaköszöntem, ennyi erőm még volt. Még arra is emlékszem, hogy valaki a professzor asszonynak a telefonján lejátszotta a Nélküledet...

Aztán szerencsére felépült, de engem nem ezért ütött szíven ez a történet. Hanem azért, mert bizonyos Mester Mátyás, aki elütötte önt, elmesélte, jóllehet komoly anyagi kára is származott mind Attilának, mind a zenekarnak a balesetből és a hosszas lábadozásból, a zenész nem ragaszkodott a bírósági tárgyaláshoz, és amikor a mediátornál találkoztak, csak annyit mondott: „Elnézést, uram, sietek, próbám lesz, a Covid utáni első koncertünkre készülünk. Mester Mátyással szemben semmiféle követelésem nincsen, foglaljuk ezt írásba, és már mehet is mindenki a dolgára.” 

Ez természetes. Mátyás azonnal elismerte, hogy ő volt a hibás, a baleset után még őrizte a motoromat, majd a trélerével elszállította hozzám Fótra, miért követeltem volna tőle bármiféle kártérítést? Abszolút normális, emberi a viszonyunk. Nem vagyunk barátok, de akár lehetnénk is.

Zetelaka után minden megváltozott

Mindezt csak kitérőnek szántam, ennél talán fontosabb, hogy az együttes „damaszkuszi útja”, a sorsdöntő pálfordulás a 2002-es zetelaki koncert volt, amikor ellátogatott Székelyföldre az 1999-ben alakult Ismerős Arcok. Mi volt az, ami ott szíven ütötte önöket?

A meghívásunk előzménye az volt, hogy itthon gyakran játszottunk motorosfesztiválokon. Ezek szervezőinél az a szokás, hogy a felkeresik egymás bulijait, és vélhetően minket is egy magyar motoroscsapat fesztiválján láthattak a székelyudvarhelyi Daimler MC képviselői. Ők invitálták az Ismerős Arcokat az egyik találkozójukra a Hargita megyei Zetelakára – természetesen még mint rhythm and blues zenét játszó bandát. 

A könyvből tudom, hogy önt leszámítva a banda tagjai először jártak Erdélyben.

Ez így van. Elképesztően gyönyörű helyen, a Nagy-Küküllő partján áll az a faházas kemping, amely a rendezvénynek otthont adott. Egészen más világ az ott Székelyföldön. Ha egy Magyarországról érkező meglát egy román rendőrt, ösztönösen is összehúzza magát, nem tudja, hogyan viselkedjen. A helybéli srácok viszont a legnagyobb természetességgel küldték el a fenébe őket, ha úgy léptek fel, ahogyan az nem illendő. Nem láttam a viselkedésükben csöppnyi aggodalmat, félelmet sem, s ez igencsak imponált. Hozzáteszem, ha elmegyek a Délvidékre, ott ugyanezt a gerincességet, ugyanezt a kemény tartást tapasztalom. Az erdélyi benyomások elemi erővel hatottak rám. Talán a felemelő érzés a legpontosabb kifejezés. Azt éreztem, hogy tündérországba érkeztem, amelynek már a létezése is csoda, az ott élő emberek pedig fantasztikusak. Egyszerűen nem volt rossz tapasztalatom velük kapcsolatban. Úgy bántak velünk, mint a testvéreikkel. Úgy ültettek le az asztalukhoz, akár egy családtagot, egy pillanatig sem éreztem, hogy én csak vendég vagyok. A táj pedig önmagában is lenyűgöző. Aki nem járt arra, el sem tudja képzelni – én pedig fogékony vagyok az efféle csodákra.

De mégis miért jelentett ez az út cezúrát az együttes életében?

Mert utána már nem az a rhythm and blues zenét játszó banda voltunk, mint azelőtt. Hazatérve ugyanis azt éreztem: nem biztos, hogy a továbbiakban is az addigi, csakis szórakoztatásról szóló muzsikát kell játszanom. Talán az otthonról hozott igazságérzetem háborgott leginkább azt látva, miképpen bánnak Romániában a magyar ajkú lakossággal, hogy másodrendű állampolgárként kell leélniük az életüket. Hiszen az anyaországban még mindig rengetegen vannak – s ezt a saját zenekaromban is megtapasztaltam –, akik nem tudják, hogy ha kelet felé hétszáz-nyolcszáz kilométert utaznak, ott egy másik Magyarországot találnak, színtiszta magyar településekkel. S ott ugyanolyan vagy még különb emberek élnek, mint az anyaországban, ahol nagyon egyszerű és kényelmes magyarnak lenni. És megírtam az Egy a hazánk című dal szövegét.

Ez már nem rhythm and blues volt...

Nem bizony, és megjelent az első törésvonal a bandában. Az akkori dobosunk, Tóth Mihály kifogásolta az Egy a hazánk szövegvilágát, s hogy egy másik dalban felbukkant a Trianon szó. Elmagyaráztam, hogy Trianon egy történelmi esemény, nem kell pánikba esni a hallatán csak azért, mert nekünk még az iskolában erről nem beszéltek. Nem állítom, hogy a zenekar és Misi szakítása az újfajta szövegvilágra vezethető vissza, de az bizonyos, hogy neki voltak aggályai e váltással kapcsolatosan. Ekkor került a képbe Kovacsik Tamás, aki azóta is az Ismerős Arcok dobosa. Az első, 2003-ban megjelent lemezünkön már Tomi dobolt, a későbbi tagok közül a billentyűs Leczó Szilveszter és a szaxofonos Tánczos István pedig a közreműködők közt volt a hegedűs Pelva Gáborral, a mezőségi brácsás Lányi Györggyel és a bőgős, tekerőlantos Havasréti Pállal együtt.

Kinőtték a rhythm and bluest

Nem vesztették el az addigi, rhythm and bluesos közönségüket?

Dehogynem. Az új szövegvilágra ugyan fogékonyak voltak a zenekar tagjai, de hitték is, meg nem is, hogy ez lesz a mi igazi utunk. A szövegvilág változását természetesen követte a zenei átalakulás is. Ennek viszont mindenki örült. A rhythm and blues egyfajta kompromisszum volt. Azt ismertük, kezdetben azt kellett játszanunk, de a váltással kitárultak a zenei kapuk. Mindenki hozhatta a számára kedves műfajokat, stílusokat, és megpróbáltuk kihozni e sokféleségből a lehető legjobbat. Már az első, 2003-as, Egy a hazánk című LP is teljes mértékben egy témakört járt körül, lényegében valamennyi számban megtalálhatók az utalások a Székelyföldre.

Hogyan reagált erre a publikum?

A korábbi munkásságunkhoz képest kétségkívül drasztikus váltás döbbenetet váltott ki az addigi törzsközönségünkből. Ahogy jöttek az újabb és újabb, az új témákat feldolgozó dalok, úgy fogyatkozott a koncertlátogatóink száma. Ez egészen addig ment, amíg azt vettük észre, hogy egy-egy fellépésre három-négy fizető vendég vált belépőt. Akik hozzászoktak a táncra és piálásra tökéletesen alkalmas kocsmazenénkhez, s azt szerették, azt várták tőlünk, egy idő után elmaradoztak. Nem értették, miért mondok el egy dal végén egy versrészletet. Volt, hogy egy Wass Albert-idézet hallatán megszólalt a nézőtéren egy nő, és jól hallhatóan azt mondta: „Hát ez azért már túlzás.” Sokan mások is így gondolhatták, mert egyre levegősebbek voltak a termek, ahol játszottunk, sőt, ahogy említettem, egy idő után gyakorlatilag ki is ürültek. Innen kellett újra felépítenünk a magunk táborát.

Nem esett pánikba?

Nem, pedig kaptunk olyan jó tanácsokat, hogy ne ilyesféle témákkal foglalkozzunk, szolgáljuk csak ki a közönséget. Persze nem adtuk be a derekunkat. Az új dalszövegeimet többször megmutattam apámnak (néhai Nyerges Mihálynak, a TF dékánjának, a Magyar Atlétikai Szövetség korábbi főtitkárának – a szerk.). A kocsmadalaimat korábban nem vittem el neki, anélkül is aggódtak értem eleget édesanyámmal. Amikor az új témák felé fordultam, apám mintha fényt látott volna meg az alagút végén. Az első pillanattól kezdve támogatta az irányváltásunkat. Édesapám a koncertjeinkre is eljött, szerette a muzsikánkat. A miliőt már kevésbé. A hatodik-hetedik szám közben egy félrészeg hülye gyerek ráborított egy korsó sört, amit ő persze erősen nehezményezett, és nem sokkal később hazament. Az Ismerős Arcok indulása összességében nem volt fényes diadalmenet, de azzal váratlanul ránk mosolygott a szerencse – ha nem is tudtunk akkor róla –, hogy még 2000 őszén elkezdett sugározni minket a Pannon Rádió. Amely azonban vélelmezett MIÉP-es kötődése miatt a politikai baloldal támadásainak folyamatos kereszttüzében állt. Ehhez képest manapság jóformán egyetlen rádió sem játssza a számainkat, legfeljebb nagy néha a Nélküledet.

Már a Felvidéknek is van himnusza

Na, meg is érkeztünk az interjú egyik apropójához. Kinn volt vasárnap a Puskás Arénában? Ha igen, hallania kellett, hogy hatvanezer ember énekelte Dzsudzsák Balázs búcsúmeccsén az Ismerős Arcok emblematikus számát. 

Nem voltam ott, csak a tévében néztem, de mondták, hogy énekelték. Nem hiszem, hogy egy zenésznek, egy zenekarnak létezik ennél nagyobb öröm. Nekünk ez a szám a nemzet összetartozását, az együtt lélegzését jelenti, és óriási öröm, hogy a közönségnek is. Egy 2009-es lemezünkön jelent meg először, és a dunaszerdahelyi közönség kezdte először énekelni a DAC mérkőzésein. Az első alkalommal hatezer példányban szétosztották a szöveget, és mindenki egy pillanat alatt megtanulta.

Amikor 2017–2018-ban a Marco Rossi-könyvet írtam, szinte minden héten kint voltam a DAC meccsein, és a legkülönfélébb előadásokban hallottam a dalt, de minden egyes alkalommal a hideg futkározott a hátamon. Gondolom, ön is énekelte a MOL Arénában.

Nem is egyszer. Akkoriban sokat jártunk a Felvidékre koncertezni, és ott mondta egy református lelkész, hogy irigyli a székelyeket, mert nekik van saját himnuszuk. Majd hozzátette, most már nekik, a felvidéki magyaroknak is van... 

Észrevette, hogy önálló életre kelt a Nélküled?

Természetesen. De azért ugyanúgy kötődik az Ismerős Arcokhoz. Minden koncertünknek ez a fináléja. Egyszer próbáltuk meg kihagyni, de a nézőink addig nem engedtek le a színpadról, amíg el nem játszottuk. 

Hogyan jött az ötlet, hogy könyvet ír?

A kiadó, az Alexandra kért fel. Végiggondoltam, hogy követtem el én annyi hibát az életemben, hogy ha ezt leírom, akkor ez okulásul szolgálhat másoknak, nehogy ők is elkövessék ugyanezeket. Hogy jó-e a könyv? Nézze, egy biztos, hogy őszinte. Az lenne jó, ha a színpadon álló és a könyvből megismert ember lefedné egymást. De szerintem lefedi. Az is biztos: én is ember vagyok, és az volt a szándékom, hogy ez átjöjjön a könyvben. Másképp, mint őszintén, nem is érdemes önéletrajzot írni. Nekem az a zsinórmérték, hogy apám mit szólna hozzá, ha élne. Úgy vélem, neki tetszene, és ez a legfontosabb.