Víz alatti találkozás egy tizenhat éve meghalt őrült zsenivel

Harminc kortárs képzőművész kapott felkérést a Lobenwein Galéria első karácsonyi akciójára, közülük huszonheten állították ki egy-egy festményüket az Akváriumban. A neves alkotók kivétel nélkül arra vállalkoztak az Art Xmas keretében, hogy a karácsony ihletésű műveiken mutassák meg, mit jelent számukra az ünnep. 

A névsor igazán impozáns, Bukta Imrétől efZámbó Istvánon, Weiler Péteren, Huyang Kamillán át olyan fiatal festőig, mint az Index különdíjasa a Highlight of Hungary választáson, Pakosz Anna. 

Szombat délután pezsgett az élet az Akváriumban, bárki benézhetett a kiállításra, és találkozhatott az élő legendákkal, sőt a szervezők jóvoltából ihatott egy (vagy két-három) pohár finom forralt bort. Találkoztunk az érdeklődők között L. Simon Lászlóval, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatójával, aki mintha egyik kiállításmegnyitóról a másikra járna, hiszen a héten már Verebics Ágnes Godot galériabeli tárlatán is összefutottunk vele. Kitárgyaltuk a Nemzeti Múzeum Yoko Ono-kiállítását, amely meglehetősen vegyes fogadtatásban részesült, hiszen a közös politikai platformon álló két orgánum, a hvg.hu és a Népszava merőben ellentétes véleményt fogalmazott meg a bemutatóról. (Az egyik kritika szerint ország és világ előtt is kínos a Yoko Oko-kiállítás, a másik szerző viszont úgy véli, békére és elmélyülésre ösztönöz az ukrajnai háborút feldolgozó tárlat.)

De hát ezen az estén nem John Lennon özvegye volt a téma, hiszen alig győztük kapkodni a fejünket az ismerős művészek láttán.

A szentendrei polihisztor, efZámbó István, a három közül az egyik megnyitóbeszéd gazdája felidézte saját karácsonyait. 

A szeretet ünnepén, amikor megszületik a kis Jézus, Öcsi éveken, sőt évtizedeken át azzal bajlódott, hogyan szuszakolja bele a karácsonyfát a tartójába.

Először is baltát kellett keresnem, meg kellett faragnom, ki kellett hegyeznem a fenyőfa törzsét, míg végre sikerült beleerőltetnem a helyére. De bármennyire is igyekeztem, előbb-utóbb mindig eldőlt. Aztán megszülettek a gyerekeim, tehát folytatnom kellett a hagyományt, de egy idő után meguntam, vettem egy ötvenkilós talapzatot, amibe beleállítottam egy jókora műanyag karácsonyfát, amely lassan huszonöt éve ott áll, így aztán nálunk mindig karácsony van. Különben is rossz érzésem volt, hogy egy élő fát kell kivágni a karácsony ürügyén, úgyhogy szerintem kimondottan humánus és környezetbarát megoldást választottam. 

Lobenwein Norbert szervezőnek, galériatulajdonosnak felvetettük, alighanem példátlan, vagy legalábbis párját ritkítja, amikor a magyar képzőművészeti szcéna ennyi kiválóságával találkozhatunk egy légtérben.

Nyilván szerénytelenség lenne a részemről, ha ezt én mondanám, de az biztos, nekem nagy megtiszteltetés, hogy ezek a művészek – akik között olyan élő legendák vannak, mint efZámbó Öcsi, Máriás Béci, Bukta Imre, és még sorolhatnám, továbbá rengeteg olyan fiatal művész, aki most bontogatja a szárnyait, de azért már nagyon szép munkákat tett le az asztalra – így együtt lehetnek, és nekem külön jó érzés az, hogy igent mondtak olyanok is, mint Kiss Tibi, aki ritkán szerepel. De a legjobb érzés az, hogy bármikor ilyet csináltunk eddig, a művészek voltak a legboldogabbak. Hogy alkothattak egy olyan közösségben, ahol együtt lehetnek, és szeretik egymást és a közönséget, és egymást inspirálják – mondta Lobenwein.

A szervező kitért egy olyan alkotóra, aki az életkora miatt nyugodtan lehetne kortárs, de tizenhat éve tragikus körülmények között eldobta magától az életet, és aki az egyik kiállító művész, drMáriás legjobb barátja és újvidéki általános iskolai osztálytársa volt.

Jómagam személyesen is ismertem Bada Dadát, azaz Tibort, 1995-ben még kiállítást is szerveztem neki és Bécinek, akkor találkoztam vele utoljára, jóllehet utána még bő tíz évig élt. A kocsimban vittem le az összes képüket Sopronba, majd vissza. Sopronban egy közös performansszal nyitották meg a kiállítást drMáriással, nyilván én egy huszonéves gyerekként akkor úgy tekintettem Badára, mint egy csodabogárra, a dalai – Apa kocsit hajt –, versei, képei szürreálisak voltak, meg aztán nem is venném magamnak a jogot és a bátorságot, hogy ítéletet alkossak róla. Ez a kép, amit itt kiállítunk, és amit pár éve egy BÁV-aukción vettem, azért tetszik különösen, mert badás is, meg nem is. Nincs rajta az, amiért Badát ismerik és szeretik legtöbben, ebben a festményben van egy olyan kedves melegség, ami arról tanúskodik, hogy ezek szerint Tibor ilyen is volt. 

Szóba került, hogy egészen rendhagyó a kiállítás időtartama, hogy csak két óra hosszat tart nyitva, mert utána részben a FŐFOTÓ Galériába kerülnek a képek egy december 7-től 23-ig tartó kiállításra. Másrészt szinte kivétel nélkül az összes festmény eredetije egy árverés keretében megvásárolható lesz az Axioartnál, ez december 20-ig tart. Annyiban rendhagyó Lobenweinék hozzáállása ehhez a kultúrkörhöz, hogy sokan vannak, akik nem tudnak százezreket vagy milliókat egy-egy festményre áldozni, hiszen például Bukta Imre alkotása, a Karácsony kétmillióról indul, és rájuk is gondoltak.

Azokra, akik nem is posztereket gyűjtenek, hanem valahol a két véglet között szeretnének értéket hazavinni. Minden műből készül száz darab reprodukció, ezeket a művészek itt a helyszínen dedikálták, sorszámozták, és ezek az artxmas.hu oldalon megrendelhetők 20 ezer és 50 ezer forint közötti áron, ami azért már elérhető tétel.  

Az elképzelés elnyerte efZámbó Öcsi tetszését is:

Létezik közönség nélkül művészet? – tette fel a költői kérdést a művész. – Persze hogy nem. Éppen ezért annyira üdvözlendő ez a kezdeményezés, amellyel a nagyközönség számára is elérhetővé teszik ezeket a festményeket, amelyek különben csak a tehetős gyűjtők kollekcióiban fordulnának elő. A reprodukció jóval több mint egy poszter, hiszen a festő aláírását is magán viseli.

EfZámbónak két képe is szerepelt a kiállításon, az egyik a direkt erre az alkalomra festett Fehér karácsony, a másik a 2010-es Rohanó karácsonyfa. Öcsi régi cimborája, drMáriás, akivel valaha a Bizottságban is nemegyszer együtt zenéltek, ugyancsak kiállított (Karácsonyi vásárlás Dubuffet műtermében a festmény címe, és természetesen Lenin is látható a vásznon...), ahogy a másfél éves angliai Tracey Emin-ösztöndíj előtt álló Pakosz Anna, aki egy Edward Hopper-parafrázissal jelentkezett, valamint a formabontó alkotások híve, Weiler Péter is. Utóbbi egy szaloncukros installációval csatlakozott a tárlathoz. 

(Borítókép: Kiss Kriszti)