Amikor belépett a büfébe, hirtelen mindenki elhallgatott

Azt eddig is tudtuk, hogy a Rózsavölgyi Szalon más, mint egy színház. Valódi szalon kávéval és barátságos légkörrel, mintha tényleg egy polgári családhoz érkeznénk vendégségbe.

Ezt most azzal fokozzák a parányi játszóhely megálmodói, hogy az asztalunkhoz ültetnek két kivételes művészt. Bálint András és Jordán Tamás ugyan formailag kint foglalnak helyet, a pódiumon, de amilyen közvetlen stílusban beszélgetnek és ugratják egymást, olyan, mintha a Fészek Klub egyik törzsasztalánál ülnénk mi is, ahol is a két színészlegenda bepillantást enged az életébe és a gondolataiba.

Apropó, Fészek: ha lenne pénze, Jordán megvásárolná, és azonnal egy második Merlint varázsolna belőle. A Merlin Színház ugyanis a megalapításakor olyan sokszínű és nyitott kulturális intézményként működött, amire az alapító Jordán Tamás ma joggal mondhatja, hogy értelmiségi találkozóhely volt. De ezt nem nosztalgiával említi, hanem azzal az őszinte derűvel, ami az egész estet jellemzi: sok szépet és jót megéltünk, csináltuk ezt is, azt is. És ugyanilyen könnyedén és kedves humorral beszélnek mindenről, ami csak szóba kerül.

Amikor belépett a büfébe, elhallgattak

Ők maguk is azzal ülnek le az asztalhoz egy-egy bögre teával, hogy Budapest a kávéházak városa – volt, Molnár Ferenc és a többi legendás író korában. Aztán ahogy elkezdenek sztorizni, Bálint András száján „kicsúszik”, hogy „Brüsszel, Erasmus meg ársapka”, mire Jordán kamaszos félmosollyal a száján leinti: „Megbeszéltük, hogy nem fogunk politizálni.” Értelmiségi szerepeiktől persze színházi buborékjukban sem tudnak függetlenedni, Bálint András Radnóti-estjével tett hitet zsidósága mellett, Jordán Tamás három éve mondott gyújtó hangú beszédet.

Alkati különbségeik és más csapásokon kanyargó életútjuk ellenére tökéletesen megértik egymást. Ahogy mondják, 

Egyébként gyakran a katolikus Jordánról is azt hitték, hogy zsidó, de ő nem ellenkezett, mert akkor nemhogy azt gondolták volna róla, hogy zsidó, de még azt is, hogy gyáva zsidó.

Gyerekkoruk óta barátok, szomszédok voltak a Budafoki úton, és osztálytársak, talán még egy padban is ültek. Együtt fociztak és gombfociztak, a csapatokra még ma is emlékeznek, Jordán így kiabált fel Bálint Andrásnak, amikor indultak a grundra, hogy: Bááááálnaaaaa! Mindketten jeleskedtek a gimnáziumi színjátszókörben és a szavalóversenyeken, aztán Bálintot felvették a Színművészeti Főiskolára, Jordánt pedig nem. „Téged fölvettek a főiskolára, engem nem” – visszatérő eleme ez Jordán Tamás szavainak, de ebben sincs semmi csalódottság vagy szemrehányás, majd nevetve idézi az ismert anekdotát, hogy „én ide csak tanítani jövök vissza”. Így is lett.

Szereposztó dívány

Annál is inkább, mert ahogy Bálint András mondja, a Műegyetemre járó Jordán hamarosan az Egyetemi Színpad sztárja lett, őt pedig még főiskolásként felkéri Szabó István az Álmodozások kora, majd később az Apa főszerepére, „és aztán csinálhattam bármit, maradtam a Szerelmesfilm Jancsikája”. Voltak mindketten színigazgatók a Radnóti, illetve a szombathelyi Weöres Sándor Színházon kívül is. Bálint úgy volt a Nemzeti Színház igazgatója tizenegy hónapig, hogy még nem volt épület, sőt később sem készült el, Jordán a felépített Nemzeti direktora volt öt évig.

Ekkoriban Jordán elveszítette az egyik legkedvesebb szokását: nem tudta az igazgatót szidni, és ha bement a büfébe, a többiek hirtelen elhallgattak. Szó esik, persze, szereposztó díványról is, Jordán nevetve meséli, hogy Szombathelyen az igazgatói szoba fala üvegből van, és olyan kicsi a pamlag, hogy csak egy ember fér el rajta. Egy frivol vicc is elhangzik Hamletről és Oféliáról, de ehhez már nézzék meg az előadást.

A Nemzeti Színház a legnagyobb focipálya

– mondja Jordán, és mielőtt elhűlnénk a merész hasonlaton, kiderül, hogy ezek bizony Molnár Ferenc szavai. Molnár egyébként is mindig a legjobbkor „szól közbe”, a két színész úgy tudta összeválogatni a novelláit, hogy passzoljon a mondanivalóhoz – de ezek a szövegek talán még annál is jobban passzolnak. Az még csak hagyján, hogy már az elején megtudjuk, hogy a színház büntetés – az elítéltet egy szűk helyre vezetik, ahol órákig meg sem moccanhat, meg sem pisszenhet –, a többi novella kísértetiesen azokat a gondolatokat idézi, amelyeket akár ma is a fejünkben forgathatunk.

Másfeledik otthon

Az est végén a két színművész szinte „nem tudja abbahagyni” az előadást, több zárszó is elhangzik, meghajolnak, majd nevetve eszükbe jut még valami, de ezt a közönség egy cseppet sem bánja. Jordán Tamás a kezdetek óta fellép a Rózsavölgyi Szalonban, Az utolsó óra, amiben Alföldi Róberttel játszik, már a háromszázadik előadáshoz közeledik, de a Bálint + Jordán = 160, Molnár Ferenc-estnek köszönhetően ezentúl Bálint András is állandó fellépő lesz. Jordán úgy fogalmazott a bemutatón, hogy a Rózsavölgyi a második otthona,

mondanám, hogy a másfeledik, ha ennek lenne bármi értelme.

Egy 72 éves barátság és Magyarország elmúlt nyolcvan, de Molnárral együtt inkább 100-120 éves története ez „alulnézetből”, két szabadon gondolkodó ember és a színház különleges szemszögén keresztül. Az est inkább közös együttlét a közönséggel, a színészek néha felállnak, előre jönnek, hozzánk beszélnek, és az előadás utánozhatatlan bájához az is hozzátartozik, amikor azon kezdenek vitatkozni, hogy éppen kinek a szövege következik. Nekünk pedig nincs más dolgunk, mint helyet foglalni az asztaluknál.

(Borítókép: Bálint András és Jordán Tamás. Fotó: Molnár Miklós)