Magyar tánccal enyhíti szerelmi bánatát a brit születésű norvég popmágus

A könnyűzenei világ gyökerei elképesztően szerteágazók, egyszerre kapaszkodnak a népenébe és a klasszikus művekbe. Bár legfőképp mint kiindulási alap használja sok dalszerző ezt a tudást, akad, amikor teljesen átformálnak népdalokat vagy komolyzenei alkotásokat a szerzők. Ez egy-egy átemelt dallamtól kezdve a tartalmi utaláson át a teljes újraalkotásig terjed – hogy kinek mennyire tetszetős vagy ízléstelen egy ilyen átirat, az már egyénenként eltér.

Amikor a The Beatles is Beethovent játszik

A popzenében ez a jelenség hatalmas slágerek sikerét határozta meg, volt, hogy tudatosan, máskor teljesen véletlenül. Utóbbi talán nem olyan kellemetlen, hisz az európai és amerikai zene elsődlegesen 12 hangból dolgozik oktávon belül, alaphangtól alaphangig – így a variációk száma véges.

Ezek a hasonlóságok lehetnek kisebbek, nagyobbak, feltűnőbbek, sokszor pedig elsikkadnak. Ugyanez történt John Denverrel is – akit legtöbben a Take Me Home, Country Roads kapcsán ismerhetnek –, amikor megírta az Annie’s Song című dalát. Az eredeti ihletődés egy sípályánál történt, saját kútfőből, mégis a zene gerincét adó dallamív egy híres, klasszikus mű, Csajkovszkij 5. e-moll szimfóniájának kürtszólóját idézi vissza,

Aztán van az, amikor szimplán a téreffektus és a hangulatiság kedvéért emelik be a számba egy klasszikus mű részletét. Erre akad két remek példa is, egyfelől Lady Gaga Alejandro című dala, amely Vittorio Monti Csárdását szólaltatja meg az intróban. A másik Robbie Williams nem is olyan régi száma, a Party Like a Russian, ahol a refrénben Prokofjevnek A lovagok tánca című kompozíciója szól a háttérben. Ezekben csupán a témakapcsolódás okán helyezték el a részleteket több-kevesebb sikerrel.

Ahogy haladunk tovább, eljutunk arra a pontra, amikor bizonyos művek elemeit használva próbálnak új művet alkotni, de a klasszikus zenei motívum abszolút direkt és tagadhatatlan – inkább a dal alapjaként szolgál. Ezt Beethoven zenéje jó párszor megtapasztalta már,

Előbbit a rövid életű rapsztár, Nas használta fel. Leválasztott néhány kezdőhangot a műből, amely így csonkult, de érzelmi hatásával pontosan kiszolgálta az új dal témáját – a reményt, az eltökéltséget és az új generációk hitét helyezte központba. A Holdfény szonáta már más tészta, ott a The Beatles vájkált kicsit Beethoven életművében. A legenda szerint Yoko Ono épp az ominózus darabot játszotta zongorán John Lennonnak, aki arra kérte szerelmét, hogy kezdje el a dalt visszafele zongorázni. Ebből született a zenekar kései, Because című száma.

Bach, Muse és a rock and roll

Természetesen fontos megemlíteni azokat a helyzeteket is, amikor a klasszikus zenei tanulmányokból és neveltetésből származó zenészek nem tudnak teljesen elszakadni gyökereiktől. Ilyenkor akarva-akaratlanul is felhasználják ezeket az elemeket számaikban, amit vagy felismernek és nyíltan felvállalnak, vagy ők maguk sem jönnek rá, és inkább elengedik.

amely Buckner 5. szimfóniájából szemez, míg a Muse zenekar rendszerint inspirálódik a legnagyobb klasszikusokból, ami néha elég direkt – mint Bach munkássága a zenekar híres Plug in Baby dalában. Persze hozzá kell tenni, hogy a Muse sosem tagadta, hogy alkalomadtán visszanyúl klasszikus zenei gyökerekhez – szemben számtalan előadóval –, hiszen ha csak Bach híres d-moll fúgáját meghallgatjuk, a modern popzene rengeteg ismert dallamát fedezhetjük fel benne.

Az utolsó nagy csoport pedig az, amikor láthatjuk, hogy Alan Walker miként veszi elő az V. magyar táncot Lovesick című dalához, hogyan íródik szöveg az elektronikus formában teljesen átalakított zenére. Ezt a régi motoros előadók kétféleképpen szokták megközelíteni.

• Egyik, hogy a dalok évtizedeken át tartó fennmaradásában fontos tényező, ha időről időre újból előkerülnek.
• Másik, hogy vajon jót tesz-e, ha ilyen formában kerülnek elő.

Felmerül, hogy a magyar tánc üzenete, gondolata vajon mennyiben összeegyeztethető a ráírt szöveggel. Az eredeti szerző gondolata mennyiben felülírható az új producer saját benyomásai alapján? Egyáltalán mit is tudunk a dalról, és felülbírálhatjuk-e – teoretikusan – egy szerző egyedi gondolatait egy korábbi műről?

Bár a klasszikusok szerzői nem tudnak már felszólalni saját érdekükben, a könnyűzenében akadnak előadók, akik kellően képviselik mindkét oldalt. Egyesek szerint ez a zene lényege, hogy fennmaradjon és hordozza az üzenetet, még akkor is, ha az ő nevük nem marad fenn vele. Mások saját gyermekükként tekintenek a dalokra, és nem szeretik, ha kiforgatják őket, ha más gondolatot helyeznek mögéjük, ha mások adják elő.

Szerzője válogatja, hogy ki hogyan áll a kérdéshez, ugyanúgy, ahogy hallgatósága válogatja, hogy kinek hol van a határ az ízléses újragondolás és az eltúlzott kifacsarás között. Alan Walker esete vékony jégen táncol, de annyi biztos, hogy a klasszikus dallamot felelevenítette, még ha a dalt magát teljesen nem is.

(Borítókép: Alan Walker 2022. október 14-én. Fotó: Elena Di Vincenzo /  Mondadori Portfolio / Getty Images)