Oroszok koncerteztek az A38-on: Menekülni nem lehet, csak feldolgozni

Az orosz származású Samoe Bolshoe Prostoe Chislo (SBP4) zenekar – akiknek neve magyarul nagyjából annyit tesz, hogy a legnagyobb prímszám – akár kemény helyzetbe is kerülhetett volna az A38 Hajón. A háború kitörése óta ugyanis a világon egyre kevésbé szívelik az orosz származású művészeket, sokakat szó szerint ellehetetlenítenek nemzeti gyökereik miatt.

Ez a helyzet az orosz csapat számára sem egyszerű, bár ők azok közé tartoznak, akik az orosz–ukrán háború kitörése után rögtön nyilatkozatot tettek, amelyben elhatárolódtak az államvezetés agresszív lépésétől. Mostani albumuk, amelyet Európa-szerte igyekeznek népszerűsíteni, a fájdalmat megélt emberektől érkezik a szintén fájdalmat megéltekhez. Bár szövegeik messze nem olyan provokatívak, mint a háborúellenes orosz punkzenekarok beszólásai, a maguk módján ők is mindent megtesznek, hogy zenébe öntsék, ami most körülveszi őket, ami elől menekülni nem lehet, csak feldolgozni.

Fontos a vélemény, nem mindegy, hogyan

Mindezek ellenére a csapat koncertjére lelkes, izgatott közönség gyűlt össze. Kezdetben főként párokat láttunk a térben elszórva, akik láthatóan romantikus koncertre készülődtek. 

Ahogy kérdezgettük a közönség tagjait – akiknek jelentős része nem is beszélt magyarul, csak oroszul és angolul –, egy fiatal egyetemista fiú kiemelte, hogy fontosnak tartja, hogy a zenekar határozott háborúellenes álláspontot képvisel, de annak nem szélsőségesen kritikus, hanem egyszerűbb, bárki számára átélhető formában ad hangot. Egyetért a bandával abban, hogy nemet kell mondani a háborúra, szerinte pedig kiemelten fontos, hogy ezt olyan zenészek teszik, akik kötődnek az eseményekhez, nyilvánosan ki is mondják.

A koncert előtt megkérdezett lányok közül többen azzal érveltek – egy kivétellel mind angol nyelven –, hogy a zene, amit hallani fogunk, végtelen jó érzéssel tölti el az embert, boldogan megy haza, amire ezekben az időkben kifejezetten nagy szükség van.

Egy idősebb férfi a zene finom progresszivitását látta erénynek, mely jó egyensúlyban passzol a dalszövegekhez, két – nála valamivel fiatalabb – hölgy pedig a zenekar felszabadult színpadi léte miatt szeret SBP4-koncertre járni.

Amikor elkezdődött a koncert, hamar kiderült, hogy akár a prímszámok, a csapat is egyfajta különleges egységnek tekinthető, mert rajtuk kívül ilyen bandával nemigen lehet találkozni. 

A banda a mostani estén alapvetően három főből állt, ami a koncert vége felé négyre bővült. A színpadra érve éljenzés fogadta a zenészeket. Bár a közönség létszáma nem volt lehengerlő – jó szándékkal is csak fél házat töltöttek meg –, az a pár ember jobban betöltötte a teret, mint amikor zsúfolásig van egy-egy klub.

Felfestik a minimált

Olyan érzés volt, mintha a kilencvenes évek élénk klubéletének feltörekvő, érzelmes, nemek tekintetében vegyes csapatai közül szedtünk volna ki egyet. Minden résztvevő fehérbe – vagy többnyire fehérbe – öltözött, a színpadi hangszerek száma és mérete minimális volt. Egy nagy, üres tér tele fénnyel. Egyfajta festői látomás, ahol a művész a karakterekre akarta fektetni a hangsúlyt, nem a háttérre.

Az első hangok azonnal meghatározták a zenekar alapkarakterét: kortárs indie pop zene, klasszikus, nyolcvanasokat idéző szintipoppal keverve. Ehhez csapódott néhány velős, old school hiphopbetét, időnként pedig abszolút modern elektronikus zene. Hallottunk már ilyet, de mégse, mert ők 

A bandát alapító, dalok mögötti agynak nevezhető Kirill Ivanov már 2006 óta dolgozik aktívan zenei projektjeivel, így bőven volt idő ezeket a kísérleteket végrehajtani.

Az elmúlt 17 évben többször formálódott újra a banda, míg eljutott a mostani alapfelállásig. Sztanislav Asztakhova basszusgitárjátékával ízlésesen adott hozzá a zene hangulatához és dinamikájához. Az énekes Jevgenyija Borzsik hangszíne az egyik legkellemesebb, amivel életemben találkoztam. Bár a stúdiófelvételeken utóbbi csak részben ugrik ki, élőben jóval intenzívebb a jelenség, gyakorlatilag a gondolatok és harmóniák egy jelentős része ennek köszönhetően születik meg.

Ivanovról, aki az effektekért, szintitémákért és raprészekért felelős elsősorban, muszáj megjegyeznünk, hogy mostani koncertszerkójában és előadási stílusával kísértetiesen hasonlított Linczényi Márkóra, előadói nevén Antilope Kidre.

Elég, ha jó

Ha már a szinti- és raprészek szokatlan románcáról ejtettünk szót, akkor amellett sem szabad elmenni, hogy az SBP4 szövegei is képesek megélni a két végletet: hol végtelenül egyszerű és szórakoztató, másutt már-már túlzóan lírai. A közönség számár ez is visszatérő indok volt, ahogy az egyik megkérdezett srác mesélte. Ha úgy van, csak mulatnak a zenére, de, ha valami tartalmasabb kell, az is akad.

Őket hallgatva valóban megelevenedett az a kifejezés, amit feel good musicnak neveznek. Nem a legfeledhetetlenebb dallamok hangzottak el, és nem is instant katarzist előidéző dinamikai váltások mozgatták meg az embert. Ami a legerősebb volt, az az atmoszféra, amihez a jó zene és fellépési környezet adott volt, ehhez jött hozzá a zenekar és a közönség.

A csöndes, de szinte virtuóznak nevezhető basszgitáros, a laza zeneszerző, valamint a felszabadult énekesnő – aki olyan vidáman és könnyeden táncolta körbe a színpadot, mint Yumi Yoshimido a Wasabi című Jean Reno-filmben.

Szóval adott a zene, a hely és a banda, de az egész mit sem ér jó közönség nélkül, ez pedig itt nem hiányzott. Remek érzés olyan koncerteket látni, ahol több az arc, mint a kamera, és bár itt is előkerültek néha a telefonok egy-egy fotó vagy rövid videó erejérig, a legjellemzőbb az volt, hogy mindenki táncol és jól érzi magát.

Kesernyés nosztalgia

A közönségből egy szőke, hosszú hajú fiú – aki véletlenül talált rá a koncerteseményre a neten két nappal korábban – azt is kiemelte, hogy a használt zenei effektusok teszik számára és a többi kelet-európai rajongó számára annyira közvetlenné a banda zenéjét. Olyan hangszereléssel dolgoznak egyes dalokban, amelyek azokat a filmeket, meséket és reklámokat idézik, amelyeket kisgyerekként láttak.

Az SBP4, a Samoe Bolshoe Prostoe Chislo különleges zenekar a maga nemében, amelyről talán leginkább a közönsége árulkodik. A kémia a zenészek és a nézők között már magában lehengerlő, egyszerűen jó érzés volt a koncerttérben lenni. Az ember, ha szereti, ha nem szereti ezt a stílust, azt a tényt nem vitathatja el a csapattól, hogy profi koncertet adtak, és a közel kétórás szettben az elsőtől az utolsó percig odatették magukat.

(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)