„Többször voltunk a kiégés határán, durván kiszipolyoztuk magunkat”

Cseke Eszter és S. Takács András az interjúban többek között arról beszél, hogy

• milyen egy napjuk Balin;
• mi a legnagyobb különbség az ottani és az itthoni életük között;
• mit tanulnak a gyerekek a Green Schoolban;
• miért nincsenek természetfilmes ambícióik;
• hogyan késték le egy szürkebálna-bébi születését;
• mi alapján választják ki jelenlegi úti céljaikat;
• mi rántotta őket vissza a szakadék széléről;
• mi az a téma, amiről csak susmorognak, de film nem nagyon készül róla;
• mit mondott Jancsó Miklós a dokumentumfilmekről;
• és miért nem mentek Ukrajnába forgatni.

Kókuszdióból iszogatnak valamit, a háttérben nyitott bár: az egész életük nyaralás?

Cseke Eszter: Egyáltalán nem.

S. Takács András: Zajlanak az aktuális sorozat utómunkái és a következő előkészítése, millió szerződés, megállapodás, gyártási kérdés – nagyon sok munkánk van, és akkor a könyvkiadásról még nem beszéltünk. Az új filmek tematikájához kapcsolódva hamarosan megjelenik A tenger csodái című nagyszerű gyerekkönyv Julia Rothmantól, ez a Vissza a természethez-sorozat második kötete, és megvettük Greta Thunberg nagy klímakönyvének jogait is, ebben a világ legelismertebb klímakutatói állnak elő megoldási javaslatokkal, hogy elkerüljük az ökológiai katasztrófát. Elég összetett a repertoár. Egyébként most ért véget a jógaóránk, amire együtt járunk hetente háromszor, azért vagyunk így kiizzadva.

Cs. E.: Meleg is van. Szóval ez egy átlagos hétköznap, de valóban jobb esélyekkel indulunk, mint ha márciusi vagy áprilisi hidegben lennénk.

Hogyan telik egy napjuk?

S. T. A.: Ha épp nem forgatunk valahol? A mai napot kertészkedéssel kezdtük, Eszter reggel 7-kor kezdte elültetni egy helyi kertésszel azokat a gyógynövényeket, amikbe az elmúlt egy-két évben itt beleszerettünk, és szeretnénk magunknak is megtermelni. Ha sikerül 7.30-ig elindulni, és nem esett az eső éjszaka, akkor biciklivel viszem a fiamat az iskolába: rizsföldeken át vezet az út, 35 perc körülbelül. Ő mögöttem ül a gyerekülésben, és miközben áttekerünk a rizsföldön, 

Közben pedig érkeznek a földművesek is, gyalog, biciklivel, motoron. Amikor odaérünk, az Ayung folyó fölött egy gyönyörű bambuszhídon besétálunk az iskolába, ami szintén egy bambuszbirodalom.

Cs. E.: Ezalatt mi a kisbabával otthon kettesben töltünk egy-másfél órát. Most már van egy kutyánk is, aki hozzánk szegődött, és hatalmas a szerelem a babánk meg a kutyánk között. Miután Andris hazaér, még az a luxus is előfordul, hogy együtt reggelizünk. Utána kezdjük a napi munkát, aminek a nagy részét próbáljuk délután három előtt befejezni. Miután hazajött a fiunk az iskolából, négytől hétig együtt van a család, amibe persze ugyanúgy belekúszik a munka, de ez az az időszak, amikor négyen vagyunk. A legnagyobb különbség az otthoni életünkhöz képest az, hogy az éjszakát kivéve az időnk 90 százalékát szabadban töltjük. A házunknál is minden nyitott, folyamatosan a friss levegőn és a zöldben vagyunk.

Orangutánokat védeni Borneón

Az iskolát hogyan kell elképzelni?

Cs. E.: Az iskola jelentős szerepet játszik abban, hogy miért vagyunk itt, mert látjuk, hogy a gyerekünk érzelmileg mennyire egészségesen fejlődik. A Green School hatalmas, sokhektáros területen fekszik, gyakorlatilag a dzsungelben. Az óvoda kezdetétől a gimnázium végéig lehet ide járni, és fontos a koncepcióban, hogy nincsenek falak. A környezettudatosságra fókuszálnak, és ezen belül vagy kívül minden olyanra, ami téged vagy a gyerekedet érdekli.

Ugyanúgy tanrendet követnek, megtanulnak írni, olvasni, számolni, de projekt alapon működik az iskola, tehát például elmennek orángutánokat védeni Borneóra, vagy megtanulják, hogyan lehet a teljesen elértéktelenedett és ásványi anyagait vesztett földet újra termővé tenni. De zenei képzés is van, sok mindent lehet választani. A mi fiunk a biológia, az állatok és a környezetvédelem iránt érdeklődik a leginkább, és egyelőre többet kap itt, mint amennyit bárhol máshol kapna. Ha csak az irodalom érdekelné, akkor nem biztos, hogy a Green School megfelelő lenne egy idő után.

S. T. A.: Vasárnaponként egyébként részt vesz egy online magyar irodalom- és történelemórán. Sasvári Márta volt gimnáziumigazgató tartja és a férje, Kelen Károly, aki gimnazista koromtól szerkesztőm volt a Népszabadságnál, és zseniális irodalomórákat tartott az újságíró-iskolában. A fiunkon kívül részt vesznek az órán az ő unokáik és egy másik, Balira szakadt magyar család gyerekei is. Most egyszerre foglalkoznak az 1848–49-es szabadságharccal és Petőfivel. Nyáron otthon nyilván a Hadtörténeti Múzeumba mentünk, Berlinben meg másról se lehetett beszélgetni a fiunkkal, mint a berlini falról és a második világháborúról. 

Cs. E.: Igyekszünk, hogy az esti mese magyarul legyen. Teljesen nyitottan állunk ehhez a kérdéshez: amíg azt látjuk, hogy a fiunk boldogan megy minden reggel iskolába, addig jó lenne, ha ide járhatna. És van még egy érdekesség, hogy rengeteg mindent szerveznek az iskolában a szülőknek is. A világ minden tájáról, több mint 40 országból járnak ide gyerekek, elképesztő, hogy milyen összetett kulturális közösség van itt, és sokat tudunk egymástól tanulni. Azok a szülők, akik valamiben jók, kurzusokat tartanak, állandóan van szellemi táplálék a felnőtteknek is, amíg a gyerekek tanulnak. Nagyon összetartó a szülői közösség.

S. T. A.: Jane Goodall, a csimpánzok életének legismertebb kutatója is járt már az iskolában, és Ban Ki-moon volt ENSZ-főtitkár is, róla még egy erdei ösvényt is elneveztek a suliban. Az On the Spot második epizódja – lassan 15 éve – pont arról szólt, hogy klímaexpedícióra utaztunk az Északi-sarkkörre, ahol interjút készíthettünk Ban Ki-moonnal. Most meg reggelente a róla elnevezett „utcán” visszük a gyereket iskolába – elég szürreális.

Lekésett születés

A kisfiuknak az önök munkája, életformája is folyamatos „projekt”, időnként jobban ismer egy-egy állatot, mint a szülei. Az On the Spot indulásakor háborús övezetekből tudósítottak, kvázi haditudósítói szerepben voltak, most pedig természetfilmesek lettek?

Cs. E.: Soha nem tartanánk magunkat természetfilmesnek. Akkor az esztétikára és az állatokra, az állatok közti dinamikára kellene figyelnünk, ehhez pedig nem értünk, és nincsenek is ilyen ambícióink. Elég gáz is lenne, mert fantasztikus emberek művelik ezt a műfajt, akiket nagyon-nagyon tisztelünk.

S. T. A.: Azóta nincsenek ilyen ambícióink, amióta szürke bálnák születését próbáltuk meg felvenni a születésről szóló sorozatunkhoz: egy mexikói halászcsaládnál laktunk a világ végén,

napidíjat fizetve egy világhírű víz alatti operatőrnek és egy svéd biztonsági búvárnak, hogy az utolsó nap aztán fölvegyünk egy húsz perce megszületett szürkebálna-bébit – magyarul lekéstük a dolgot. Ott engedtük ezt el, hét-nyolc évvel ezelőtt. Más kérdés, hogy pár héttel a bálnák után már az első gyerekünket vártuk.

Cs. E.: Azáltal, hogy a gyerekünk ilyen mélyen érdeklődik már icipici kora óta a természet iránt – biológiai szakkönyveket és atlaszokat olvastat velünk –, mi is közelebb kerültünk Andrissal a természethez. Az új sorozat koncepciója az, hogy egy család elutazik azokra a helyekre, ahol még lehet találni pozitív példákat arra, hogy kis közösségek hogyan mentenek meg egy-egy fajt, vagy hoznak vissza a pusztulás széléről egy természetvédelmi övezetet. Megnézzük és rácsodálkozunk ezekre a ritka és reményteli történetekre, hogy ne csak az a narratíva legyen a fejekben, amitől mindenki fel akarja vágni az ereit.

A gyógyulás útján

Amilyen utat bejártak a munkájukkal, az az önök életét, érdeklődését is leköveti, gondoljunk a már említett, születéssel foglalkozó vagy a hosszú élet titkát boncolgató sorozatra. A Vissza a természethez új évadjának elején azt mondják, hogy az apokaliptikus hangulatban is a gyógyulást keresik, és valahogy az önök gyógyulásáról is szó van – a második gyerekük például már Balin született, úgy, ahogy szerették volna. Meg tudták valósítani azt az életformát, amit a filmekben is reményt keltőnek mutatnak be?

S. T. A.: Igen, ez oda-vissza hatott mindig is, az érdeklődésünk hajtotta ezeket a filmeket. A születéssorozat jó példa, mert pont a fiunkat vártuk, amikor tíz különböző helyszínen nézhettük meg, milyen kultúra veszi körül a születést. Az ellenség gyermekei-sorozat tulajdonképpen a családon belüli traumák továbbadásával foglalkozott, de már A diktátorok gyermekei is, csak még nem volt így kimondva, a Born is Auschwitz (Született Auschwitzban) pedig már végképp a transzgenerációs örökségről szólt. Legkésőbb akkor szembesül ezekkel a kérdésekkel az ember, amikor szülővé válik és elkezdi öntudatlanul továbbadni mindazt, ami a családjában történt generációkon át…

Cs. E.: Igaza van, amikor a gyógyulás szót használja, mert elképesztő áldás, hogy a munkánk az életünk útján haladhat tovább, úgy, hogy közben mi is fejlődjünk és tovább lépünk általa – ha úgy tetszik, gyógyulunk. Ez egyáltalán nem túlzás. Többször voltunk a kiégés határán, amikor háborús övezetről háborús övezetre jártunk, és nagyon kemény szociális témákkal foglalkoztunk. 

Muszáj volt egy-egy forgatás után a zöldben lennünk, vagy a sivatagban, vagy csak a csillagok alatt, mert nem lehetett elhordozni azt a terhet, amit, ha ideig-óráig is, de magunkra vettünk. Magyarországon is ezért költöztünk a Dunakanyarba, és az életünk itt, Ázsiában aztán végképp errefelé kanyarodott.

A természetközeliség mellett a mentális egészség is hamar megjelent a munkáikban, Visky Andrással, Edith Eva Egerrel és Máté Gábor orvossal is az elsők között beszélgettek Magyarországról, akkor, amikor még nem voltak széles körben ismertek, Edith Eva Eger könyve, A döntés is a róla szóló On the Spot után lett bestseller.

S. T. A.: Ezek olyan találkozások voltak, amelyek bizonyos értelemben a szakadék széléről húztak vissza minket. Mind a három fontos kapcsolat lett az életünkben.

Cs. E.: És mindannyian örülhetünk annak, hogy a test és a lélek kapcsolatáról, a mentális egészségről ma már rengeteg szó esik. Máté Gábor Normális vagy című könyve most hónapokon át vezette otthon a sikerlistákat – amikor 2016-ban forgattunk vele, akkor ez réteg dolog volt. Ezt látjuk itt, Balin is: rengeteg ember jön Ázsiába azzal, hogy valamit keres, valami hiányzik neki, máshogy szeretne élni, változtatna. Szeretné a lelkét gyógyítani. Tele van a világ olyanokkal, akik kutatnak, keresnek, hogy bizonyos dolgokat kimondva gyógyulhassanak. Az ma már bizonyított, hogy nem csak a lelki jóllétről, a mentális egészségről van szó, mert ennek hiánya pillanatokon belül fizikai tüneteket produkálhat.

S. T. A.: Ez kétirányú autópálya. Nem lehet különválasztani a fizikai jóllétünket a mentális, szellemi, lelki jóllétünktől. Ezért fogjuk kiadni a Harvardon tanító orvosprofesszor, Jeff Rediger Cured című könyvét is. Ez is gyógyulásokról szól, olyan emberekről, akikről a nyugati orvoslás már lemondott, és arról, hogy milyen – mentális és lelki – eszköztár segített rajtuk.

Cs. E.: Ha gyerekkorodban nagyon mélyen elraktároztad a haragot, és próbálsz tőle valahogy megszabadulni, erre ma már sokféle módszer van. Iszonyú fontos, hogy megpróbáld feldolgozni ezeket a nagyon mélyen eltemetett, megdermedt traumatikus érzelmeket. 

Mindenkinek nehéz időnként, csak nem mindegy, hogy ezek a hullámhegyek, hullámvölgyek milyen amplitúdóval mozognak.

A dokumentumfilmek forradalma

Mindezeken túl producerként a nevüket adják olyan filmekhez, amelyeket erre érdemesnek tartanak .

S. T. A.: Az RTL-lel való együttműködésünk három részből áll. Az egyik, hogy készülnek az On the Spot-évadok, jelen esetben a Vissza a természethez: most éppen Borneóról – ahol a 70 millió éves esőerdő közel felét kiirtották, hogy olajpálmát ültessenek, így az orangutánok élőhelye napról napra csökken –, illetve a komodói sárkányokról.

A másik, hogy évente megvásárolhatunk az RTL-lel közösen tíz nemzetközi dokumentumfilmet. Időnként zsűrizünk nemzetközi filmfesztiválokon, ilyenkor látjuk, milyen sokszínű és izgalmas a termés. Az RTL+ felületére olyan filmeket keresünk a fesztiválokon, amelyek otthon nem elérhetők más streamingszolgáltatón. Ilyen például A Wagner-csoport: Putyin titkos hadserege, az Oscar-díjra jelölt Otthon a romokon és a Sundance-nyertes Tűzzel írva is.

Az együttműködés harmadik lába pedig, hogy beszállhatunk évi egy magyar vonatkozású dokumentumfilmbe az RTL-lel közösen. Mi producerként segítjük az adott film létrejöttét, a csatorna pedig komoly anyagi befektetéssel járul hozzá.

Legutóbb miért pont a családon belüli bántalmazásról szóló Túl közel című filmet választották?

Cs. E.: Olyan témákat próbálunk támogatni, amelyek nem a legnépszerűbbek, de fontosak, és nagyon érzékenyek. A Túl közel pontosan ilyen. Ez tipikusan az a téma, amiről mindenki susmorog, de sajnos kevés film készül róla. Nehéz is filmet készíteni ebben a témában.

S. T. A.: Jó filmet meg még nehezebb.

Cs. E.: Igen, és Püsök Botondnak ez sikerült, négy-öt évi munkával. Amikor megnéztük az első vágatot, azt gondoltuk, hogy ennek méltó helye lenne az RTL streaming platformján. Tényleg csodálatos, hogy az On the Spoton kívül egy csomó értékes nemzetközi és egy-egy magyar projekttel is lehet ott találkozni. Kicsit olyan, mint egy filmklub: ott vannak a mi filmjeink, és az általunk támogatott vagy válogatott mozik is. Ez amúgy régi álmunk volt, hogy az On the Spot ismertségét arra használjuk, hogy más dokumentumfilmeket is elhozzunk a magyar nézőknek.

A dokumentumfilmeké a jövő?

S. T. A.: Amikor a Born in Auschwitzot adta a Spektrum, mi voltunk a legjobban meglepve, hogy 40 percre megelőzte a Barátok közt ismétlését, ráadásul a kereskedelmi, 18-49-es célcsoportban. Egy feliratos dokumentumfilm egy kis ismeretterjesztő csatornán jobban ment, mint a legnagyobb kereskedelmi csatorna legnépszerűbb napi sorozatának az ismétlése, 

Ebben piciben benne van az egész történet, ami most zajlik a televíziózás piacán. Talán valahol ez is közrejátszott abban, hogy egyszer csak telefonált Kolosi Péter, az RTL vezérigazgató-helyettese, hogy üljünk le beszélni. Nagyon durván polarizálódik a piac, és ebben már egy értelmiségi rétegműsor vagy egy dokumentumfilm is labdába rúghat. Az ilyen típusú műsoroknak egy nagy kereskedelmi csatornán legfeljebb éjfélkor volt helyük a klasszikus nézettségi versenyben, akkor meg már nincs annyi reklámozó, így nem költhetnek rá sok pénzt. Ezért késő este inkább stúdióbeszélgetést vagy hírháttérműsort adnak, ami nagyságrendekkel olcsóbb műfaj. 

De egyre gyorsabban terjed a streaming, egyre többen maguk akarják eldönteni, hogy mit és mikor néznek, és ezért hajlandók akár fizetni is. Minket nem azzal szólítanak meg az utcán, hogy jaj, de ismerősök vagyunk a tévéből, hanem a konkrét történetekkel, akár évekkel korábbról is, amelyek a nézőkkel maradtak, például, hogy mi van az etióp kislánnyal, akinek az iskoláztatását támogatjuk. Az On the Spotnak van egy fix és hűséges közönsége, ráadásul az átlagnál iskolázottabb és jobban kereső, ezért a streaming világában érdekessé vált a nagy kereskedelmi szereplők számára is, pedig kifejezetten közszolgálati műsor.

A Netflix is tele van dokumentumfilmekkel.

Cs. E.: Ők a kezdetektől komolyan ráerősítettek, és sokat is tettek azért, hogy népszerűek legyenek a dokumentumfilmek. Most mindegy, hogy olyan dokumentumfilmről van-e szó, ami szenzációhajhász és villog minden másodpercben, vagy komolyabbról – mindent találsz a Netflixen. Óriási a kínálatuk, és valóban ott indult el ez a forradalom. Kritikus, gondolkodni tudó és akaró ember szeretne néha olyan tartalmat is fogyasztani, ami egy-egy témát mélyebben ki tud bontani.

S. T. A.: A fake news korában pedig végképp fontosak a dokumentumfilmek: mintha több értelme lenne elmélyedni valamiben, mint ugyanennyi idő alatt elolvasni tíz teljesen ellentétes véleménycikket ugyanarról, amelyek sokszor már alapból torzított tényállításokból vagy téves hírekből indulnak ki. Ahogy egyre nehezebb tájékozódni a klasszikus, most már tudatosan manipulált hírvilágban, szerintem egyre nagyobb lesz az igény a dokumentumfilmekre. Hitelesebb műfaj. Jancsó Miklós mondta nekünk több mint tíz éve, hogy mindig örül, ha dokumentumfilmessel találkozik, mert ez az utolsó tisztességes műfaj...

Ukrajnában forgatni

Tényleg, mi van az etióp kislánnyal, akit Eszter után szintén Esthernek hívnak?

Cs. E.: Hát, oda nagyon el kellene már mennünk. Esther édesapja sajnos meghalt pár hónapja, és nem tudjuk, hogy az édesanyjával most milyen állapotban vannak. Sajnos csak ezt a rossz hírt tudjuk róluk, meg azt, hogy továbbra is támogatjuk a tanulmányait. Hamarosan újra elmegyünk és megnézzük, mi a helyzet velük.

A következő filmjük is a gyógyulás útján halad tovább?

Cs. E.: Igen, van egy nagyon hosszú távú projektünk, amiről még nem beszélhetünk, és tényleg a gyógyulás a fő témája. Nagyon érdekes témákat és szereplőket sikerült találni. A gyógyulás és a rák áll a középpontban, és az, hogy mennyire mélyre tud az ember „lenyúlni” annak érdekében, hogy meggyógyuljon.

S. T. A.: Persze, ez is a természettel kezdődik. Amikor a Siwa-oázisban forgattunk, mesélték, hogy amíg nem épült meg az út az oázisig, addig ott nem volt rák, mintha nem is létezett volna ez a betegség.

Cs. E.: Ugyanezt tapasztaltuk nagyon sok törzsnél, ahol jártunk: ameddig nem vitték oda a konzerv kukoricát és a cukrot, addig nem ismerték ezt a betegséget, és most már ugyanúgy előfordul, mint nálunk.

S. T. A.: Minden a természettel kezdődik és ott ér véget. Amikor hazajöttünk Raja Ampatról, ahol még térerő sem volt, bekapcsoltuk a BBC-t és láttuk, hogy kitört az ukrán háború. Hirtelen az jutott eszünkbe, hogy akkor nekünk most oda kéne mennünk? 

Hét-nyolc évvel korábban biztosan ott lettünk volna, mint ahogy ott is voltunk ezeken a helyeken. De ez most kizárt. Aztán arra gondoltunk, hogy a fegyveres konfliktusokon kívül van még egy frontvonal, ez pedig a környezet- és természetvédők harca bizonyos fajok életben maradásáért, bizonyos ökoszisztémák és végső soron a bolygónk megmaradásáért. Ezt a Covid és a háború zárójelbe tette, de attól még sem a klímaváltozás, sem a természet kipusztítása és kizsákmányolása nem állt le.

Cs. E.: Tavaly, amikor hazamentünk, a Dunában alig volt víz, a tavalyi nyár Magyarországon már sivatagi volt. Ezek egyelőre képletes frontvonalak, de eljöhet az idő, amikor a vízhiány miatt már fegyveres konfliktusok robbannak ki – ez lesz a legborzalmasabb. De a filmjeinkkel inkább reményt akarunk adni, hogy a természet sérülései most még gyógyíthatók, visszafordíthatók.

(Borítókép: On The Spot)