Ilyet nemhogy Magyarországon, de a világon sem nagyon látni

Annyira zavarba ejtő a román Silviu Purcarete rendezése, hogy először szó szerint nem tudjuk hova tenni. Fehérre festett arcú vagy testű színészeket látunk, a kecses női szerepeket magas, csontos, izmos férfiak, a férfi szerepeket alacsony, teltebb nők játsszák furcsa jelmezekben, a hangeffekteket egy, a színpad szélén álló csapat szolgáltatja különböző eszközökkel, és a zenével, tánccal kísért kavalkádban először azt sem tudjuk, hogy ki kicsoda.

Az ilyen esetekben az a legjobb, ha nem is akarjuk megérteni a történetet, hanem megpróbálunk ráhangolódni a sodrására, a humorára, az őrületre, a szenvedélyre, és beleeresztjük magunkat a különleges mozgások, az apró – az átlagnéző által nyilvánvalóan megfejthetetlen – utalások világába, így végül összeállhat a fejünkben a sztori is. A MITEM keretében játszott előadáson voltak, akiknek ez nem sikerült, így a három órás előadás szünetében végleg elhagyták a nézőteret.

Ilyet a világon sem nagyon látni

Aki viszont maradt, az egy életre szóló élménnyel lett gazdagabb, mert ilyet nemhogy Magyarországon, de a világon sem nagyon látni. Silviu Purcarete azt találta ki – egy japán rendező felkérésére –, hogy olyan előadást hoz létre, ami a japán kabuki színházon alapszik, de európai művészek adják elő. Ez egyébként majdnem olyan, mint amikor Japánban adnak elő egy Shakespeare-drámát. Ehhez IV. Tsuruya Namboku kabuki darabját, Sacura hercegnő japánban igen népszerű történetét választotta.

A kabuki színháznak könyvtárnyi irodalma van, most csupán néhány jellegzetességet villantunk fel, amit az Eiffel Műhelyházban is felfedezhettünk. A színpad egyik oldalán például van egy sétány, amely a nézők közé visz, és amely lehetővé teszi, hogy a színészek váratlanul, a közönséghez közel bukkanjanak fel és vonuljanak be furcsa mozgással és különleges jelmezekben a színpadra.

A kabuki szó egyébként állítólag a kabuku igéből származik, amely azt jelenti, hogy „tanulni”, illetve „kilógni a tömegből”, utóbbi vonatkozhat a kihívó ruhára is. Tanulni pedig egy kabuki-színésznek egész élete során kell: a színészmesterség apáról fiúra száll, a gyerekeket már ötéves korukban elkezdik a zene és a tánc mesterségére nevelni, oktatni. 

Groteszk mozgás

A megesett hercegnő szomorú történetét is lehetett követni, de jóval erősebb volt az a hatás és hangulat, ami a tragédia, a komédia, a költészet és a zene különleges ötvözetéből született. A mesében volt megszállott szerelem, gyilkosság, reinkarnáció és bosszú – gyilkosokkal, szellemekkel, prostituáltakkal, hercegekkel, szamurájokkal és átváltozásokkal. Sokszor kellene újra nézni, hogy észrevegyük azt a rengeteg apró geget, ami az előadást kíséri, de így mindenki azt viszi haza, ami benne a leginkább megragadt.

A színpadra vezető sétány bejáratánál például újra és újra olyan figurák jelennek meg, hogy az ember nem hiszi el. Groteszk mozdulatokkal tipegő, fehérre festett alakok, magas sarkú cipőben vagy virágos mintás, papírszerű ruhákban vonuló – női szerepet játszó – férfiak, subába burkolózó „kísértetek”, akik a román tájat idézik a japán legyezők mellett, szamurájkarddal hadonászó, de európai katonai egyenruha-szerűségben hepciáskodó – férfi szerepet játszó – nők.

Néha nem látjuk, hogy a földig érő, teátrális jelmezek alatt gurulnak vagy tipegnek-e a szereplők – egyik nehezebb lehet, mint a másik, az előadás egyébként is végig nagy fokú fizikai felkészültséget és ügyességet kíván a színészektől.

Kiszólás a közönséghez

A darab humorát, a kiszólásokat is sokáig lehetne elemezni: a színészek gyakran kommunikálnak akár csak egy tekintettel vagy mozdulattal a hangeffekteket szolgáltató szekcióval, és néha szólnak a közönséghez is. Az elején bejelentik, hogy ez volt a bevezető, most pedig tekintsék meg az előadást, a végén pedig közlik, hogy a nézők fogadják szeretettel a zenés, megkoreografált búcsújelenetet.

Ekkor a forgószínpadon – ez is jellegzetes kabuki megoldás – csoportokat alkotva felsorakoznak a szereplők, mindegyik a saját stílusának megfelelően előad egy kis jelenetet és integet a közönségnek. Kilépnek a darabból, megmutatják, hogy csak eljátszották a történetet, olyan empatikus és finom hozzáállással, amilyennel egy másik kultúra hagyományait meg lehet ragadni, át lehet adni.

Silviu Purcarete nem először volt a MITEM vendége, 2017-ben grandiózus Faust-vízióját ugyanitt, az Eiffel Műhelyházban láthatta a közönség. Igaz, akkor még félkész állapotban volt az épület, ami lehetőséget adott a közönség mozgatására és arra a nagy bacchanáliára, ami a különleges produkciót kísérte. Az Eiffel nagyterme most is tökéletes helyszíne volt az előadásnak.

A Nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színház előadását a jelenleg Magyarországon zajló 10. Színházi Olimpia keretében megrendezett MITEM programjai között láthatták a nézők. Korábban írunk a londoni Complicité társulat Hajtsad ekédet a holtak csontjain át című előadásáról, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház A Doktor című prudukciójáról és Theodórosz Terzopulosz Nóra -, illetve Boris Lijesevic Háború és béke-rendezéséről is.