Az ellehetetlenített író, aki a legnagyobb magyarok közé emelkedett

Fekete István ifjú korában valószínűleg nemigen gondolt arra, hogy valaha író lehet majd belőle, mivel az egyetemen mezőgazdászként végzett – emellett már fiatalon belekóstolt a vadászatba is. Még csak 17 éves volt, amikor bevonult katonának, majd tanulmányai végeztével segédtiszti állást kapott Bakócán, gróf Mailáth György birtokán, ahol megismerte későbbi feleségét, Piller Editet – akitől két gyereke született. Az esküvőt követően Ajkára költöztek, ahol a disznókereskedőből lett földbirtokos, Nirnsee Pál birtokán lett vezető gazdatiszt. Tej- és sajtüzemet, illetve szeszfőzdét hozott létre, aminek hamar híre ment, nagy elismeréssel írt róla a Gazdatisztek Lapja. Fekete viszont ennél többre vágyott.

A gazdatiszti munkakörnél kreatívabbat képzelt el magának, így kezdetben a Nimród című vadászújságba kezdett el cikkeket, lírai elbeszéléseket írni. Ő maga úgy fogalmazott: a vadászatot az erdőért szerette, az erdőért viszont nem a vadászat, hanem annak lakói miatt rajongott, akikben soha életében nem kellett csalódnia – ellentétben az emberekkel. Arra pedig csak 34 éves korában döbbent rá, az irodalmi pálya érdekli őt igazán. Nagy segítségére volt az író Csathó Kálmán, akinek Kittenberger Kálmán magyar Afrika-kutató, a magyar vadászirodalom klasszikusa mutatta be. Csathó hasznos tanácsokkal látta el a kezdő írót, illetve segédkezett abban, hogy egyes kiadók foglalkozzanak a műveivel. Fekete ezt követően számos irodalmi pályázaton járt sikerrel, ebben az időben írta meg például A koppányi aga testamentuma és a Zsellérek című alkotásait. 

A Nimród után az Új Idők lapba írt – amelyben akkoriban Krúdy Gyula és Gárdonyi Géza művei is megjelentek –, illetve a Budapesti Hírlap, Ünnep, Esti Újság, Pesti Hírlap és Híd folyóiratokba. Főleg novellákkal foglalkozott, amivel abban az időben főképp a közép- és úri osztály női olvasóit tudta bevonzani. 1940-ben bekerült a Kisfaludy Társaságba, és íróbarátaival évente vadászni mentek, ami jó alapként szolgált a vadászati témában írt cikkeihez. Születtek ugyanakkor politikába beleszálló, bolsevizmust kritizáló művei is, amelyek miatt az Államvédelmi Hatóság emberei megverték, majd a Szent János Kórháznál dobták ki a kocsiból. 

1951 őszén tanári állást kapott a kunszentmártoni Halászmesterképző Iskolában, ám a könyvkiadók és a lapok még ekkor sem kértek belőle. Kizárták a Magyar Írók Szövetségéből, csak az Új Ember és a Vigilia jelentette meg az írásait. Ezen két egyházi folyóirat jelentette számára a megváltást, mivel szabadon írhatott, az olvasótábora pedig egyre csak nőtt. Mindemellett a lapok amiatt is sokat jelentettek neki, mert mindig vallásosnak vallotta magát. 1950-ben a Rákosi-korszak alatt például befogadta lakásába a Szent Ferenc Leányai apácarend kápolnáját, miután a rendházból kilakoltatták az apácákat, hogy az épületből kommunista pártszékházat csináljanak. 

Az 1950-es évek közepétől viszont újra elismerés érte műveit. 1955-ben a Halászat című kötetét tankönyvként adták ki, majd több olyan alkotást is megjelentetett, amelyek az ember és a természet viszonyát mutatták be hűen. Köztük lehetne említeni a Vuk, a Bogáncs és a Tüskevár című regényeket – utóbbiért 1960-ban József Attila-díjjal tüntették ki. Mivel igen sokat dohányzott, 1968-ban kapott egy szívinfarktust, amelyet 1970. június 23-án újabb követett, ami már a vesztét okozta. A ma 53 évvel ezelőtt elhunyt íróról egy kvízzel emlékezünk meg, amelyben leghíresebb műveinek szereplőiről, történetéről kérdezzük az olvasókat. Amennyiben tesztelné tudását Fekete István munkásságával kapcsolatban, az alábbiakban megteheti.