„Ha az újságok már nem tudják közvetíteni a gondolatokat, feltámadhat a magyar film”

Minden évben tömegével landolnak az új filmek a mozikban és a streamingoldalakon. Néha már belefulladunk a sok újdonságba, és sosem tudjuk előre, mely művek kerülnek a kedvenceink közé. Ilyenkor jólesik a nosztalgia, ahogy visszanyúlunk azokhoz a korszakalkotó filmekhez, amelyek nemcsak az ágazatot, de minket is formáltak valamilyen módon.

Idén szeptember 12–17. között rendezték meg Budapesti Klasszikus Film Maratont, amely olyan legendás műveket hozott el, mint A Keresztapa, a Dühöngő bika vagy az Ed Wood. A mostani különleges alkalom, mivel olyan – a rendezvény kínálatában is megtekinthető – filmek készítői is megjelentek, mint a Trainspotting producere, Andrew Macdonald, vagy Az utolsó skót király rendezője, Kevin Macdonald.

A brit testvérpáros, akik frissen vették fel a magyar állampolgárságot, a híres, Angliába emigrált filmkészítő, Pressburger Imre unokái. (Pressburger Imre a 49. szélességi fok című filmjéért kapott Oscar-díjat 1943-ban, a legjobb eredeti történet kategóriájában.) Az Indexnek lehetősége nyílt interjút készíteni az Oscar-díjas Kevin Macdonalddal. A beszélgetésben többek között szó esik arról, hogy

• mit tart igazi értéknek egy filmben,
• mennyire relevánsak a híres filmművészeti díjak,
• hogyan változott a dokumentumfilmek világa az elmúlt húsz évben,
• mekkora most a szakadék az európai és az amerikai filmgyártás között,
• mit gondol az Egyesült Államokban zajló írósztrájkról,
• hogyan látja a magyarok szerepét a filmiparban,
• milyen emlékei vannak a nagyapjáról és
• miért tartotta fontosnak, hogy felvegye a magyar állampolgárságot.

A One Day in September című filmjével nyert Oscar-díjat. Valóban ezt tartja a legjobb alkotásának, vagy ha cserélhetne, másik filmjének adná az elismerést?

Az Oscart sokszor nem a legjobb film kapja, hanem az, amelyik adott pillanatban a legrelevánsabb, vagy amelyik épp leginkább szimpatikus annak a néhány száz embernek, akik döntenek róla. Hálás vagyok az elismerésért, de nem hiszem, hogy ez lenne a legjobb filmem. Szerintem az egy hibás alkotás. Volt benne némi oknyomozás, ez a legjobb része az egésznek, valamint ott van a központi ötlet, hogy dokumentarista thrillert akartam készíteni. Valós történeteket, eseményeket dolgoztunk fel, és úgy illesztettük össze őket, ahogy egy thrillernél szokás. Manapság ez bevett megközelítés, de akkoriban eredeti ötletnek számított, ami nem mindenkinek tetszett.

A Zuhanás a semmibe, amit három-négy évvel később rendeztem, szerintem erősebb alkotás. Sokkal eredetibb és érzelemdúsabb, koherens, mégsem jelölték Oscarra. Valószínűleg azért, mert némileg átalakítottam, drámai elemekkel töltöttem meg, ezt pedig nem díjazta a bizottság. Azt gondolom, hogy egy filmnél az az igazán fontos, miként fogadja a közönség. Ha a közönségnek tetszik, akkor az ember hajlamos rá, hogy maga is jobban kedvelje. Ha a közönség nem szereti, akkor van, hogy mi sem értékeljük annyira. De van például egy filmem, a Majd újra lesz nyár, amelyet néhány éve készítettem olyan színészekkel, mint Saoirse Ronan, Tom Holland és George MacKay. Remek nevek, csak mind nagyon fiatalok voltak még, ez kvázi egy tinifilm. Nagyon szeretem – sajnos rajtam kívül senki másnak nem tetszik.

A filmes elismeréseket tekintve melyik díj az, amely a közönség véleményét, és melyik az, amelyik a szakma nézőpontját képviseli a legjobban?

Ezt nem könnyű megállapítani. Bár az Oscart szakmabeliek ítélik oda, ők elsősorban nem kritikusok. Akad számos elismerés, ahol csakis kritikusok döntenek, de mind a kritikusok, mind a szakmabeliek hozhatnak jó döntést és rosszat is. Vannak alkotások, amelyek az idővel jobbá válnak, évekkel később sokkal izgalmasabbak, mint amikor megjelentek. Úgy hiszem, a közönség véleménye sokkal inkább mérvadó e tekintetben.

Persze ez sem mindig igaz. Van, hogy a közönségnek hihetetlenül pocsék filmek tetszenek, de ha készítek egy filmet, és azt a közönségnek akár csak egy kis része is szereti, megmozgat bennük valamit, akkor már boldog vagyok. Nem igazán foglalkozom a kritikusokkal. Van, hogy igazuk van, máskor nincs. Sokszor bezárják magukat egy apró buborékba, ahol csupán egymás véleményét osztják, maguk közt vitatják meg a kritikusi kérdéseket, és közben elvágják magukat a valós közönségtől, az érzelmi szinttől.

A Netflix fontos tényező

Legnagyobb elismeréseit dokumentarista jellegű filmjeiért kapta. Mit gondol, hogyan változott a dokumentumfilmek világa az elmúlt húsz évben? Miben más a mostani közönségigény?

Huszonöt évvel ezelőtt a közönség ritkán ment moziba azért, hogy dokumentumfilmeket nézzen. Ma már ugyanúgy megmozgatja a nézőket egy ilyen alkotás, mint bármelyik másik műfaj. A Netflixen van, hogy egy drámai sorozat helyett dokumentumsorozatot néznek meg az emberek. Régen úgy ítélték meg ezeket az alkotásokat, hogy unalmas, oktató jellegű filmek. Mára ez a szórakoztatás egyik formája lett. Van, hogy a fiktív alkotások készítői is inkább dokumentarista műveket néznek. Ennek az az oka, hogy a dokumentumfilmnél sokkal szélesebb az elmesélhető történetek palettája.

Maga a forma is megváltozott. A kilencvenes években a legtöbb dokumentumfilm az Egyesült Álamokban és az Egyesült Királyságban cinéma vérité (a múlt században kialakított dokumentarista stílus – a szerk.) volt, míg manapság számos verziója van a dokumentumfilmeknek – a telefonnal készített alkotásoktól az archív felvételekre alapuló művekig.

Másfelől ez is pénzkereseti forma lett, ami miatt rengeteg hírességekről szóló vagy true crime (valós bűnügyekkel foglalkozó – a szerk.) alkotás születik. Ha bármi mást szeretne az ember, akkor arra elég nehéz támogatást szerezni. Régen televíziós cégek vagy alapítványok adtak pénzt számos dokumentarista alkotásokra, most ez jóval nehezebb.

Több mint százéves a filmipar, rengetegféle történetet meséltek már el számos formában. Mennyire nehéz újat adni a közönségnek?

Mindig is nehéz volt eredetinek lenni. Kihívás volt húsz, negyven és hatvan éve is – talán csak száz éve volt könnyű, amikor minden újnak számított. Még mindig készülnek olyan filmek, amelyek meglephetik a közönséget. Ezeket az ötleteket gyakran olyanoktól lopják, akik már csináltak hasonlót a múltban. Némileg variálnak rajta, így nem tűnik fel rögtön, hogy honnan az ötlet.

Ami inkább probléma, hogy a közönség hozzászokott egy bizonyos típusú történetmeséléshez: megmaradt a hagyományos, három szerkezeti egységből álló forma. Rengeteget láttunk ebből. Úgy érzem, hogy ez a fajta szerkezet kezd unalmassá válni az embereknek, ez viszont új lehetőséget biztosít nekünk. Végre kipróbálhatunk olyan filmes formanyelveket, amelyek többek egyszerű elbeszéléseknél. De ahhoz, hogy ez lehetségessé váljon, meg kell mentenünk a mozikat, ami nem egyszerű. Esetleg imádkozhatunk a Netflix haláláért.

Évtizedeken át láttuk és hallottuk, hogy az amerikai és az európai filmgyártás miben különbözik. Továbbra is fennáll ez a differencia?

Mókás, de úgy érzem, hogy ez a különbség csökkent. Az elmúlt évtizedekben a nagy pénzek Hollywoodban voltak, és a filmek 95 százaléka a szórakoztatásról szólt. Amerika profi volt ebben. Ezzel szemben az európaiak művészibb filmeket csináltak, amelyek jóval intellektuálisabbak és depresszívebbek voltak, gyönyörű képi világgal. Manapság ez az arány változott, egyre kevesebb olyan amerikai film van, amely kizárólag a szórakoztatásról szól. Ha csak az Oscart nézzük az elmúlt éveben, egyre több művészfilm nyer, mert ez most az egyetlen izgalmas dolog, ami történik.

Kulturális oldalról a múlt században Amerikának volt egyfajta magabiztossága. Tudták, hogy kik ők, mit akarnak, és azt meg is tették. Ezzel szemben Európában bizonytalanság volt, és meggyötörtség. Most Amerikában hasonló a helyzet, nincs kulturális bizonyosság, nem tudják, mit tehetnének. Ma már nem tud az ember olyan filmet készíteni, amelyre azt lehet mondani, hogy egész Amerikának szól, pont úgy, ahogy nem lehet filmet csinálni Európa egészének. Ma már az olyan felületek, mint a Snapchat vagy a TikTok erősebb kulturális hatással bírnak, mint a mozi. A mozi kissé kiöregedett.

A film nem csak az iparról szól

A több hónapja zajló írósztrájk az Egyesült Államok egész filmiparát befolyásolja. Ez mennyire érződik Európában?

Nehéz időket élünk a filmgyártásban. Hatalmas változás megy végbe, amely a piac formálódásával, a mozi és a DVD-kultúra eltűnésével indult, amikor átálltunk a streamingre. A nehézséget abban látom, hogy a YouTube, a TikTok és az Instagram átvette a vezető szerepet, amelyek ráadásul nem is streamingfelületek első sorban, így az egész piac veszít a bevételeiből. Ez fenntarthatatlan hosszú távon. Egyre több forradalmi változás lesz, cégek vásárolják fel majd egymást.

Tudom, hogy a szakszervezeteknek nem volt más választásuk, mint hogy sztrájkba kezdjenek, de sajnos az időzítés nem a legmegfelelőbb egy ilyen lépésre. Jelenleg a sztrájk rombolja a filmes és televíziós szakmát, de ez a harc szükséges. Lehet, hogy nem a legalkalmasabb időben, de most már elkezdődött, szóval végig kell csinálni. Olyan korban élünk, amikor szörnyen fontos, hogy elismerjék azokat az alkotókat, akik készítik a filmeket vagy a tévéműsorokat, hogy megkapják a kreatív szerzői jogokat, amelyek őket megilletik.

Ez nem csupán tömeggyártás, mint amit a streamingcégek, a Netflix meg az Amazon akar csinálni. Ők csak termelnek. Azt akarják, hogy egyre több termék legyen az oldalaikon. Nekik nem számít az egyéni hang, a művészi produktum, hogy felfedezzék a tehetségeket, és terelgessék őket az útjukon. Ezért is hiszem, hogy fontos a szakszervezetek küzdelme. Visszahozni valamit a filmvilágba, ami mindig is az alkotókhoz tartozott.

Ez a sztrájk ön szerint eléri majd a célját, vagy végül olyan szükségmegoldás jön létre, amivel egyik oldal sem lesz teljesen elégedett?

Nem vagyok szakértő a kérdésben, de véleményem szerint az egyetlen út, ha mindkét oldal kompromisszumot köt. Ami fontos, hogy a szakszervezetek megkapják az elsődleges dolgot, amiért küzdenek: az írók, rendezők és színészek egyéni elismerését, ami a bevételből való részesedést jelenti.

A filmművészet születése óta számos magyar alkotó volt jelen az ágazatban, például az ön nagyapja is, de az idő múlásával egyre kevesebb nagy név maradt a nemzetközi színtéren. Mit gondol, mikor és miért kopott ki ez az intenzív magyar alkotói jelenlét a szakmából?

Ahhoz, hogy teljesen pontos választ kapjunk erre, történészek, antropológusok és szociológusok kellenének, de úgy hiszem, az mindenképp érvényes, hogy egy ország sem lehet örökké domináns egy ágazatban. Brazília sem maradhatott örökké a labdarúgás csúcsán, és Németország sem lehetett örökké uralkodó az autóiparban.

Itt is ugyanez történt. A magyarok, a magyar zsidók rengeteget tettek a filmszakma kezdeti fejlődéséért, teljesen sajátos látásmódjuk volt mind a szórakoztatásban, mind az üzleti életben. Ezek a vonások segítettek felépíteni azt a stúdiórendszert, amely mára eltűnt. A kései magyar filmipar idején a kommunista érában a film mindenki által fontosnak ítélt ágazat volt. Az alkotók hittek a kísérletezésben. Ma már Magyarország is egy az európai államok közül, de nem lesz képes felülmúlni az olyan nemzeteket, mint például Franciaország, az ágazatra fordított pénz tekintetében.

Van rá lehetőség, hogy majd friss kezdeményezések induljanak, mint az új hullámú román filmalkotások esetében, amikor jelentős rendezők bukkantak fel. Hogyan történt ez? Nem volt rengeteg pénzük, és túl kellett lendülniük a Ceaușescu utáni állapotok adta nehézségeken. Lehet, hogy volt valaki, aki anyagilag segítette ennek a létrejöttét, megmozgatta a szálakat, és támogatta a megfelelő személyeket. Nem tudom biztosan, de hasonló Magyarországon is megtörténhet. Ám ehhez az is kellett, hogy legyenek mozgalmak és emberek, akiknek van mondanivalójuk. Ha ez eljön Magyarországon is, amikor az újságok már nem tudják közvetíteni az emberek gondolatait, és egyszerű módon már nem lehet megfogalmazni az érzéseket, akkor lesz egy felívelése a filmiparnak.

A magyarság emléke

A magyar filmkultúra szemében nagyapja máig jelentős személy, akinek munkássága meghatározó. Mi az első, ami eszébe jut róla?

Látom magam előtt, ahogy az aprócska háza ajtajában áll. Miután felhagyott a filmkészítéssel, nem maradt túl sok pénze, ezért elhagyta Londont, vidékre költözött. Egy kicsiny, nádfedeles házban éldegélt. Két szoba a földszinten, felette megint két szoba. Ő maga is alacsony volt, nagyjából 160 centiméter, és ott áll annak az aprócska háznak az ajtajában.

Húszéves korában hagyta el Magyarországot, de még halálakor is úgy beszélt, mint ahogy a magyarok, a legjobb barátai is mind magyar emigránsok voltak, és magyarul olvasott. Kissé excentrikus volt. Imádta az állatokat, és emlékszem, hogy egyszer, amikor nála jártam, láttam, ahogy minden tele van kupakokkal, amelyeket vízzel töltött meg. Nem értettem, és rákérdeztem: „ezek meg mire vannak?” Erre azt felelte: „ó, csak a pókoknak, hogy legyen mit inniuk”.

A legnagyobb sikereit nagyapja halála után érte el. Mit gondol, büszke lenne önre és arra, amit filmkészítőként véghez vitt?

Arra nagyon büszke lenne, hogy itt vagyunk Magyarországon, hogy felélesztettük a magyar gyökereinket. Viszont a filmjeim nem hiszem, hogy tetszettek volna neki. Az ő alkotási főként fikciók voltak, vagy kimondottan humanista szemléletű művek. Imádta a képzeletet. Ezzel szemben az én alkotásaim jóval realisztikusabbak. Fogalmam sincs, hogy pontosan mit gondolna a filmjeimről, de arra mindenképpen büszke lenne, hogy az a filmművészeti tradíció, amit ő elindított, megmaradt a családban. Remélem, hogy a gyermekeim vagy a testvérem gyerekei ebből tovább visznek valamit.

A mai naptól ön is magyar állampolgár. Miért érezte fontosnak, hogy az legyen?

A kilencvenes évek elején egyszer már idejöttem, hogy anyagot gyűjtsek a könyvhöz és a dokumentumfilmhez, amit a nagyapámról készítettem, hogy felélesszem a gyökereimet. Az állampolgárság azonban egészen máshogy jött. A testvéremmel fel szerettük volna venni a német állampolgárságot, mivel a Brexit után megbántuk, hogy elhagytuk az Európai Uniót. Épp Takó Sándorral beszéltem, aki segített a könyvem publikálásában, hogy szükségem lenne a nagyapám születési anyakönyvi kivonatára a német állampolgársághoz. Erre ő megkérdezte, hogy: „miért akartok német állampolgárok lenni? Magyarnak kell lennetek!” Azt feleltem, hogy jogos, de ez lehetséges egyáltalán? Ezután segített nekünk lebonyolítani a folyamatot, úgyhogy mától mi is magyar állampolgárok vagyunk.

(Borítókép: Kevin Macdonald. Fotó: Szollár Zsófi / Index)