„A nő teste nem egy bomló hústömeg, zöld és lila foltokkal”

Renoir kétségbeesett vergődésében gyűlölte meg az impresszionizmust

– írta Hoffmann Edit művészettörténész 1941 áprilisában a megszűnés előtt álló Nyugat folyóiratban. Pierre-Auguste Renoir (1841–1919) világhírű francia festőművész neve mégis elválaszthatatlanul összeforr az impresszionizmussal, hiszen ő maga is hozzájárult a XIX. század utolsó harmadában születő festészeti irányzat kialakulásához és gazdagításához.

Renoir munkáit mindig is alkotóöröm jellemezte, későbbi korszakaiban azonban ez változott, de legalábbis más formában jelentkezett. Egyre inkább úgy érezte, hogy nem lehet mindig csak a természet előtt festeni, mert ez egyhangúvá teszi a művész termelését. Számára ugyanakkor a művészet az élet egyetlen célja és formája volt.

Erről tanúskodik az is, hogy erősödő köszvénye ellenére is folyamatosan alkotott, ecsetjét a kezéhez kötözte, festészete pedig így – idős kora ellenére is – egyre csak fejlődött.

A XX. század elejére Európa egyik legelismertebb és legkimagaslóbb alkotójává, sőt egyik legnagyobb aktfestőjévé vált. 

Nem akármilyen tárlat

A proletárcsalád sarjaként felcseperedő művész igazi lázadó volt. Képeit hiába állította ki a híres konzervatív párizsi Szalon (a XVII. század végén jött létre, és a kortárs festőművészek munkáit mutatta be), sok pénzt nem látott. Az 1870–1871-es francia–porosz háború idején önkéntesként jelentkezett a lovassághoz, ám vérhas miatt leszerelték. Nem volt szerencséje a párizsi kommün idején sem, amikor kémnek nézték a festegető Renoirt, és a halálos vádak alól csak az mentette meg, hogy akadt olyan, aki felismerte őt, a festőt.

Renoir csatlakozott egy hozzá hasonlóan gondolkodó és a Szalon által mellőzött csoporthoz, művészhez, festőhöz és szobrászhoz. E társaságnak volt oszlopos tagja Édouard Manet, Claude Monet, Edgar Degas, Paul Cezanne, Camille Pissarro vagy éppen Auguste Rodin is. A már 1863-ból megismert Visszautasítottak szalonjában (Salon des Refusés) bemutatott művekből valami egészen újszerű művészi hang és látásmód növekedett az évek alatt, a benyomásokból – azaz az impressziókból – táplálkozó alkotás alapgondolata, s amelyből megszületett a mozgalom, a stílus, amely

A kifejezést először egy Louis Leroy nevű műkritikus alkalmazta gúnyos értelemben a csoport 1874-es első tárlatán Monet Impresszió, napkelte című képe miatt. Ezen a kiállításon több kritikus is megdöbbenve tapasztalta, hogy a számukra olajvázlatoknak látszó alkotásokat kész festményként mutatták be.

Az impresszionista festők elfordultak a műtermi alkotástól, valamint a mesterséges fényektől és a beállított modellektől – tehát a fényképszerű részletességgel kidolgozott képektől. Az alkotók kivonultak a természetbe, és közvetlen megfigyelés alapján, természetes fényviszonyok között dolgoztak (– innen ered a plain art kifejezés). A Nyugat szerzője is azt írta, hogy

Mivel a pillanatnyi állapot csak gyorsan, foltszerűen rögzíthető, az impresszionisták csak annyit festettek meg, amennyi éppen belefért a látóterükbe. A megszokottól eltérően főtémájuk már nem a korábban megszokott vallás és a történelem volt, hanem a modernizálódó nagyvárosok mindennapjainak, a társasági élet eseményeinek, a szórakozás formáinak, a városi környezete és természeti tájak ábrázolása. 

Bomló hústömeg

Az impresszionisták közül Renoir azzal tűnt ki, hogy az új irányzat esztétikáját és technikáját alkalmazva nemcsak társadalmi és tájképeket, hanem alakos kompozíciókat, portrékat és aktokat is festett. Számos festményén macskák is szerepelnek, a bundás lényeket ugyanis imádta.

Renoir célja a szépség és az érzékiség ünneplése volt. A Sotheby’s szerint a művész ezt ezekkel a szavakkal fogalmazta meg:

Az én szememben egy képnek kellemesnek, vidámnak és szépnek kell lennie. Igen, szépnek! Az életben így is túl sok a kellemetlen dolog anélkül, hogy még többet teremtenénk belőlük.

Stílusa ugyanakkor nem mindenkinek tetszett, művészi látás- és ábrázolásmódja folyton kivívta a kritikusok nemtetszését. Albert Wolff például ezt írta róla 1876-ban:

Magyarázza már el valaki Renoirnak, hogy a nő teste nem egy bomló hústömeg, zöld és lila foltokkal, amelyek egy holttest teljes rothadásának állapotát jelzik!

Megesett, hogy a festőt impresszionista társai is kritizálták: Mary Cassatt amerikai festő és grafikus Renoir aktjait úgy jellemezte, mint „roppant kövér vörös nőket, nagyon kicsi fejjel”, Degas pedig gúnyolódva azt mondta emberábrázolásairól, hogy „olyan puffadtak, mint a vatta”.

Renoir igazi stílusa

Renoir igazi stílusa azonban csak az 1881-es olaszországi utazása után alakult ki, miután megcsodálta Raffaello és más reneszánsz mesterek festményeit. Innentől fegyelmezettebb formai technikát alkalmazott, a klasszikus formák felé fordult, és előtérbe kerültek a figurális festményei – bár ő maga azt mondta, hogy mindig az embert állította művészetének középpontjába. Mint Hoffmann Edit írta Renoirról:

Gyönyörűséggel festette a ruhátlan női testet, melynek »bőre magába szívja a napot«, s hízelgő ecsettel domborította az idomokat. Képein mindig ugyanazokat a nőket, mindig ugyanazt a telt viruló testet, azokat a duzzadó formákat festette. Nagy alsótestet, kis fejet, egy fiatal ősállat kissé nehézkes, kissé ügyetlen, nagyon bájos mozdulatait, ösztönös, furcsa, egészséges teremtéseket, kikhez minden közelebb áll, mint a szellem játéka. Nem érdekes nőket, hanem a női nemet kereste, úgy, ahogy az benne élt, ahogy ő szerette. 

A Szépművészeti Múzeum 2023. szeptember 22-től 2024. január 7-ig tartó Renoir – A festő és modelljei című tárlata a festő ezen alakábrázolásait állítja a középpontba. Választásukat indokolja, hogy 2019-ben a múzeum, egy történelmi jelentőségű gyűjteménygyarapítás révén, megvásárolta a mester Fekvő női akt (Gabrielle) című kései remekművét. A kiállítás kronologikus, egyben tematikus elrendezésben, festményeken, grafikákon, szobrokon keresztül vizsgálja Renoir viszonyát a művészetét inspiráló modellekhez.

(Borítókép: Mónus Márton / MTI)