Azt ígérték, hogy megmentik, ehelyett a biztos halálba küldték őket

Hatvany Lili rendezte a legmenőbb partikat Budapesten. A bálteremből rá lehetett látni a kivilágított Lánchídra, Parlamentre, a kor színészei, művészei pedig szívesen vettek részt olyan összejövetelen, ahol báró Hatvany Bertalan keverte a koktélokat. Hatvany Lili amolyan korabeli influenszer volt, csak nem az Instagramon jelentek meg hírek és képek róla, hanem a társasági lapokban. 

Az utolsó estélyén is sokan jelentek meg, mielőtt 1937-ben, amikor már látta, hogy nem jó irányba mennek a dolgok, végleg elhagyta Magyarországot, és letelepedett Hollywoodban, ahol forgatókönyvírói állást kínáltak neki. Akkor már nagy sikerrel játszották az írása alapján készült Tonight or never (1931) című blockbustert Gloria Swansonnal a főszerepben, a színdarabjait pedig a Broadwayn mutatták be.

Legendás társaság

Egészen más, de szintén elképesztő társasági életet élt innen – a mai BTK Zenetudományi Intézet és Zenetörténeti Múzeum Táncsics Mihály utcai épületétől – néhány sarokra az unokatestvére, Hatvany Lajos. Otthona, a Bécsi kapu téri 7. szám alatti palota legendás hely volt, 

Őt az irodalomtankönyvekből ismerjük, hiszen a támogatása nélkül nem lett volna Nyugat, nem véletlen, hogy az épület előtti járdát – mint Los Angelesben a csillagok utcáját – magyar hírességek aláírása díszíti rézbetűkkel kikanyarítva. Azoké, akik az 1930-as években megfordultak itt, József Attilától Márai Sándoron át Bartók Béláig.

Hatvany Lajos jó barátságot ápolt Thomas Mann-nal is – amikor a nagy német író nemzetközi delegációval látogatott Magyarországra, akkor sem volt hajlandó máshol megszállni, csak Hatvany Lajosnál. Sőt egyszer egy hivatalos fogadást is lemondott – Bartók Bélával együtt – betegségre hivatkozva, helyette a Bécsi kapu téri villában rendeztek örömzenélést.

Két lábon gördülő pokol

Mindezeket a történeteket a budai várban – ahol számtalan barokk palotát birtokoltak, újítottak föl és őriztek meg a Hatvanyak – hallgatjuk Hatvany Helgától, aki Viharos idők címmel írta meg a család történetét, és Merker Dávidtól, a hosszúlépés.járunk? társalapítójától, aki a könyvet megjelentető Libri kiadóval közösen szervezett a Hatvany család várbeli palotáit érintő különleges városi sétát.

Így jutottunk el Budapesten a Táncsics Mihály utca 7.-be, az Erdődy–Hatvany-palotába, a mai Zenetörténeti Múzeum épületébe. Homlokzatát a mai napig a Hatvany család címere díszíti, csak jó magasra kell emelnünk a tekintetünket, hogy lássuk. Itt élt Hatvany-Deutsch József és felsége, Franciska, akit az egyik gyereke úgy nevezett, hogy a két lábon gördülő pokol, Helga szerint azért, mert mindennek úgy kellett történnie, ahogy ő akarta. Ő volt ennek a palotának az úrnője.

Igazi matriarcha volt, akitől mindenki tartott, majdhogynem rettegett. Ő volt a főnök, és nem tűrt ellentmondást.

Ez elől az anyai szigor elől menekült el az Egyesült Államokba az egyik lánya, Lili testvére, Antónia, csak hogy ne kelljen az anyjával egy kontinensen élnie. Sikeres építész lett, de aztán az 1940-es években megérkezett az édesanyja is New Yorkba, és Antónia minden pénzét arra költötte, hogy az édesanyjának a Central Parkra néző lakásban a megszokott életszínvonalat tudja biztosítani. Antóniának azért a Táncsics Mihály utcai házban is fenntartottak egy lakást, mert időnként hazajárt a családi cég ügyeit intézni.

Hátratett kézzel

Az emeleten lévő hajdani bálterem ma Bartók-terem, ahol rendszeresen koncerteket szerveznek. Az alatta lévő egykori ebédlőről pedig Hatvany Helgának eszébe jutott, hogyan tanították meg arisztokratához illően étkezni az édesapját, Hatvany Józsefet, amikor a nagymamánál, Franciskánál ebédelt.

Az asztali etikett nagyon fontos volt a családban, és Franciska ezt is még szigorúbban vette. A lábak összezárva, apám fején és a két hóna alatt egy-egy könyv, a csuklóját természetesen nem lehetett az asztalra tenni, a kés és a villa csak lefelé állhatott, tele szájjal nem volt szabad beszélni, és szó sem lehetett arról, hogy előbb hagyja ott az asztalt, mint hogy mindenki befejezte volna az étkezést, és akkor is engedélyt kellett kérni.

Az édesapa később mindezt átadta a lányának is, de sokkal szelídebb módszerekkel.

Helga egyébként gyönyörűséggel és nagy-nagy szeretettel ír dédnagyanyjáról, Franciskáról is a könyvben, aki tárgyaknál értékesebbet adott a leszármazottjainak: hatalmas művészeti és történelmi tudást, tartást, nyitottságot, a kultúra és szépség szeretetét. A gondosan összeválogatott tárgyak elveszhettek, az európai kultúra értékeit azonban nemzedékekkel később még az unokája amerikai tanítványai is megismerhették.

Ugyanitt, a Táncsics utca 7.-ben volt Magyarország, vagy talán a világ legnagyobb porcelángyűjteménye is, ahova csak hátratett kézzel volt szabad bemenni, nehogy leverjenek valamit. A porcelánkészlet aztán ment egyenesen a Szovjetunióba, érdemes volt vigyázni rá... Ahogy a Hatvany család minden értéke, a műtárgyak, a festmények is odavesztek. Hatvany Ferencénél nagyobb magángyűjtemény azóta sem volt Magyarországon, de a Manet-, Delacroix- és Courbet-képeket is elvitték,

A legnagyobb része a Szovjetunióban kötött ki.

Hatvany Ferenc jelentős festő is volt, az egyik kép – amely most a Csónak utca 1. alatti Lónyay-Hatvany villában látható – a hatvani kastélyukat ábrázolja, ahol a magyar szellemi élet színe-java megfordult, Czóbel Béla például, Ferenc legjobb barátja. A gyűjteményt is az Ybl Miklós által tervezett Lónyay–Hatvany-villában helyezték el, amely 1945-ben, az ostrom során elpusztult: úgy építették újjá, hogy kívülről követi az ybli terveket, belül viszont kortárs épület.

Átadták őket a Gestapónak

A történelem viharai nemcsak a vagyont, a zsidó arisztokrata család tagjait sem kímélték. A II. világháború alatt mindannyian bujkálni kényszerültek, vagy már a 30-as években elhagyták az országot, Amerikába, Londonba, Párizsba költöztek. Hatvany Lajos húga, Irén és férje, Hirsch Albert is bujkált, rengeteg barátjuk volt, aki segítette őket, mégis úgy gondolták, hogy biztosabb elhagyni az országot.

Felfogadtak valakit, aki kimenekítette volna őket Magyarországról 1944-ben, nagyon komoly összeget, egymillió pengőt fizettek ennek az illetőnek. A Svájcban élő lányukhoz, Emmához készültek. Eljutottak a budaörsi repülőtérre, ahol ez az illető, aki elfogadta tőlük a pénzt, és megígérte, hogy megmenti őket, személyesen adta át őket a Gestapónak, és mindketten Auschwitzban haltak meg

– meséli Helga Irénék egykori otthona, az Úri utca 40. előtt. Először a Svábhegyre vitték a házaspárt vallatni, majd deportálták őket. A családból egyedül ők végezték haláltáborban.

A család történetét el lehet olvasni Hatvany Helga Viharos idők című könyvében, amely Nick Thorpe, a BBC Budapesten élő tudósítója szavai szerint „párját ritkító, gyönyörű bepillantás a magyarországi zsidó arisztokraták életébe”. Helga kutatásnak eredménye pedig „mélyen őszinte, gyakran tragikus, máskor vicces, ám mindenekelőtt végtelenül inspiráló emlékirat”.

Deutsch Ábrahám aradi vegyesboltjától indul a történet, amelynek során három generáció alatt óriási gabona- és cukoripari nagyvállalkozás fejlődött kis az Osztrák–Magyar Monarchia idején. A Hatvany-Deutsch család tagjai a XX. század elején emelkedtek bárói rangra, ennek megfelelően fényűző és egyben felelősségteljes, mecénási életet éltek, aminek az 1938-as zsidótörvények vetettek véget. A család nagy része emigrált, Hatvany Helga volt a híres család utolsó tagja, aki Magyarországon nevelkedett.

Baroness az iskolában

Amilyen őszinte, gyakran tragikus, máskor vicces a könyv, ugyanilyen stílusban beszél Hatvany Helga élőszóban is a családjáról: nem kerül meg egyetlen kérdést sem, nem fest szebb képet senkiről, büszke a családjára, de nem hivalkodik vele. Ahogy a 60-as, 70-es években, a Kádár-kori Magyarországon is tudta, hogyan „viselje” a származását. Amikor az osztálytársai megtudták, hogy ő annak a Hatvany családnak a leszármazottja, a barátai pedig kedvesen, kicsit talán viccesen bárónőnek vagy baronessnek kezdték hívni, azt mondta: nem mintha szégyellné, de ezzel inkább óvatosabban bánjanak.

Otthon erről nem nagyon beszéltünk, nem volt mindennapos téma. Akkoriban az volt a fő irány, hogy illeszkedjünk be a közösségbe, mi csak a közösség egy kis láncszeme vagyunk, és mindenki legyen egyforma. Én pedig borzasztóan próbáltam beilleszkedni és nem kilógni ebből a csoportból.

Helga ismerte Hatvany Lajos özvegyét, Somogyi Jolánt, rendszeresen jártak hozzá vasárnapi ebédre a Pozsonyi útra. „Időutazás volt a lakása is, ő maga is, és az egész ebédélmény. Bent lakó házvezetőnő főzte az ebédet, ami a 60-as években, Magyarországon nem volt túl gyakori. Ragaszkodott hozzá, hogy Méltónak szólítsa Joli nénit a méltóságos asszony rövidítéseként. Hatalmas nappali, hatalmas, süppedős fotelek, porcelántányérok a falon, az ebédlóasztal fölött pedig Rippl-Rónai kép lógott, ami anyámat mindig lenyűgözte: hogy lehet a 60-as években valakinek a magántulajdonában egy Rippl-Rónai?” – meséli Helga mosolyogva.

Ugyanilyen kedvesen és szerényen beszél az Úri és a Táncsics Mihály utca között félúton található Kard utcáról is:

A Kard utcát a háború után Hatvany Lajos utcának hívták, de 1990-ben, a rendszerváltáskor az akkori kormány borzasztó szorgalmasan átnevezett minden utcát, hogy ne legyen Lenin utca meg Engels tér. Ez érthető, de egy kalap alá vettek mindent, és azt mondták, hogy minden utcát vissza kell keresztelni a háború előtti nevére, és ez akkor Kard utca volt.

Hatvany Helga aztán olvasott a Népszabadságban egy véleménycikket, hogy ez micsoda méltánytalanság, és ezen felbátorodva utolsó magyarországi Hatvanyként írt nekik egy olvasói levelet, ami aztán meg is jelent, de változás az utcanévben azóta sem történt.

A családból Helga hagyta el utoljára az országot, 1994-ben: egy amerikai cégnél dolgozott Budapesten, ott ismerkedett meg a férjével. Jelenleg Kaliforniában él, de itt hagyott nekünk egy letehetetlenül izgalmas könyvet, ami csordultig van szeretettel leginkább az édesapa, Hatvany József, de az egész család iránt, minden ellentmondásával együtt. Nem a vagyongyarapítás a lényeg, hanem a teljes élet megélése: leginkább ezért inspiráló a Hatvany család története.

(Borítókép: Hatvany Helga. Fotó: Szollár Zsófi / Index)