László Zoltán sci-fi-író: Buborékvalóságok foglyai lettünk

László Zoltán első ránézésre nem tűnik ki a Kossuth Lajos utca reggeli forgatagából, pedig olyan világok alkotója, mint senki más. Szerencsére ezeket papírra veti, és bárki elolvashatja, aki a sci-fi, az irodalom vagy bármilyen fantasztikum rajongója. Három fiú édesapjaként és honlapszerkesztőként azonban csak éjszaka álmodhat jeges bolygók felett lebegő űrhajókról vagy magasabb rendű balatoni istenségről. Az Indexnek arról mesélt, hogy indult el ezen az érdekes úton, milyen az alkotás folyamata, ha nem ez a fő profil, végez-e tudományos kutatásokat a regényírás előtt, és miért kétségbeejtő az emberiség jelen helyzete.

Zoltán tizenévesen csavarodott rá az irodalomra, mikor a hatvani könyvtárból szatyorszám kölcsönözte ki a könyveket. Ekkor még mindent falt, amit akkor egy kamaszfiúnak „illett”: indiános könyveket, háborús regényeket, de a legnagyobb hatással a tudományos-fantasztikus művek képzeletszabadsága volt rá, és akkor nemes egyszerűséggel elhatározta:

Író leszek.

Ezt talán sokat gondolják gimnazistaként naplójukba bújva, világfájdalmat, magányt, meg nem értettségét érezve, de Zolinak 22 évesen tényleg megjelent a debütáló novellája, 2005-ben pedig első, még tizenévesen írt regénye is, a Hiperballada (a Björk-rajongók nem tévednek, a címet az ő száma inspirálta).

Alkotás az éj leple alatt

Sok nagy írónk kényszerült éjszakai munkára, „hajnali részegségre”, és ha most néhány olvasó felhördül, hogy de hisz ők igazi (szép)irodalmat alkottak, máris megérkeztünk az egyik témánkhoz: vajon a spekulatív fikció – amelyet most az egyszerűség kedvéért vegyünk a sci-fi, fantasy, weird vagy a horror gyűjtőfogalmának – mennyiben a kanonizált irodalom része? Elfogadják-e a nagy magyar irodalmi nevek a sci-fi-szerzőket is egyenrangú éjszakai kollégaként?

Úgy érzem, az angol nyelvterülethez képest még mindig nem, noha sok fiatal szerző mozog rutinosan a szépirodalmi és a spekulatív zsánerek között, Moskát Anita, Veres Attila vagy Sepsi László például. A fiatalabb irodalomkritikusok, szerkesztők ma is nyitottabbak, régen erősebb elitista szemlélet volt a jellemző, és a szépirodalmárok az elefántcsonttoronyból néztek kicsit le – ránk.

Ez a zsáner vadabb terep, mint a szépirodalom, ráadásul itt kevesebb a pályázat, nagyobb a példányszámelvárás, és profitorientáltabb az egész, hogy megtérüljön az alkotás. László Zoltán azonban azért érzi magáénak inkább a kreált világokat, mint bármi mást, mert itt elvontabb és fantáziadúsabb díszletek között foglalkozhat a kortárs problémákkal. Ha direkt vázolná ezeket, inkább „munkának érezné az írást, és nem szórakozásnak”.

Imádja a világépítést is, hogy ő határozza meg, milyen körülmények között, hol játszódnak a történetek, amelyeknek váza nagyjából már az írás elején is megvan. A regényközepi válságon átlendülve pedig a végére összeáll a kép, „és még azok a szálak, szimbólumok és dimenziók is kapcsolódnak, amik korábban külön álltak az én fejemben is”.

Szerinte a fantasy most jobban megy, a sci-fi aranykora mintha leáldozott volna, ami a nyolcvanas évek és a cyberpunk előtt volt, nincsenek közösségek sem, amelyek életben tartanák a lelkesedést. De azért általában a fantasztikum egyre populárisabb, gondoljunk csak a Marvel-univerzumra, azonban most pesszimista korszakban vagyunk, „ilyenkor a fantasy jobban hasít, optimista időszakban a science fiction”.

Mindig egyre több – lesz

Bár az olvasás világszerte visszaszorult, a popkultúrában még mindig ott vannak az írott történetek, és – ahogy László Zoltán is mondja – amit sikerrel megfilmesítenek, az visszahat az irodalom népszerűségére is, ez történt a Ready Player One-nal például. A kamaszokban talán még lehet bízni, az ő egyik nagyfia is falja a könyveket, sci-fit, fantasyt. De tény, a tudományos-fantasztikus műfaj igazából hiányzik a TikTokról, így nincs, ami futtatná, talán ezért van most erő híján ez a típusú irodalom.

Az utolsó regényem 2 éve jelent meg, a Mindig egyre több, de még ezelőtt kezdtem írni azt, amin jelenleg dolgozom. Félretettem és azt gondoltam, most előveszem, és hipp-hopp befejezem, de ez óriási tévedés volt. Újra bele kellett mélyednem, át-átírtam, rengeteg idő elment... Most abban bízom, nyár környékén talán kész lehet egy nyers kézirat.

A történet úgy indult el a fejében, hogy egy jeges bolygó felett országnyi méretű űrhajók lebegnek, és meg kellene fejteni a jelenlétük okát, de hogy kapcsolódik ez a valósághoz? Nagyon sehogy, pedig az fontos László Zoltánnak, úgyhogy most ott tart a történet, hogy egy istenség levitál Balatonrévlak, egy elképzelt balatoni, északi parti település felett, és az ott élők hiszik: ez a magasabb rendű entitás segíti őket, ha nyitottak rá, és megértik őt. Például véget vet az örök télnek, és elhozza nekik a nyaralókat.

Nagyon megragadtak a cargokultuszok. A második világháborúban az amerikai katonák a csendes-óceáni szigetvilágban támaszpontokat, repülőtereket hoztak létre, és az őslakosok ámulva nézték a fényes fémmadarakat, a gyomrukból kirakodott rengeteg élelmet, a modern, csillogó felszereléseket. Megpróbálták hát leutánozni, kifutópályákat építettek, faágakból és pálmalevélből repülőket, irányítótornyot, majd várták, hogy hozzájuk is eljöjjenek az isteni madarak és javak.

Vagyis létrehozták saját valóságukat az objektív események teljes félreértéséből, de persze ennek is szomorú vége lett, végül betagozódtak a civilizált világba, és elvesztették kultúrájukat. Ez járt László Zoltán fejében, mikor írta az új regény elejét, vagyis hogy létezik egy közösség, ami nem uralja a saját életét, viszont megteremti az ezt magyarázó saját valóságát, és még akkor is ragaszkodik hozzá, amikor az recsegve-ropogva összedőlni készül.

Az ő valósága a nappali honlapszerkesztő, aki délutáni apuka és éjszakai író, 10-től fél 12-12-ig tud dolgozni a regényein, novelláin, ami nem sok idő – persze hogy évekig munkálkodik egy-egy új könyvön.

És mi a helyzet az ihlettel? Szerinte azt kicsit túlbecsülik, elő is lehet hívni gyakorlással, rá lehet hangolódni, „inkább hangulatnak érzem, mintsem valami misztikus dolognak”.

Buborékvalóság

De ha már a realitásról beszélgetünk, a sci-fi- és fantasyíró kitér az őt mostanában egyre jobban foglalkoztató buborékokra is. Ezek egyrészt a közösségi média buborékjai, amelyek azért veszélyesek ránk nézve, mert irányítják és befolyásolják gondolkozásunkat már csak azzal is, hogy olyan híreket, reklámokat tesznek elénk, amik érdekelnek minket (így az ellentétes oldal, az eltérő vélemény meg sem jelenik előttünk, és egyre nehezebben értjük meg a máshogy gondolkozókat), másrészt a populista eszmék vagy a szélsőségek buborékjai. „Kérdés, mi történik, ha a kitalált valóság ütközik a tényekkel, mi lesz, ha szembesülnünk kell ezzel, hogy reagálnak a fiatalok, az idősek, ki lehet-e lépni sérülés nélkül a buborékból?”

A közösségi médiáról borúlátóan gondolkozik, szerinte a végletekig szétzilálja a társadalmat, azzal, hogy a tényeket elbagatellizálja, már minden csak hit kérdése. És noha az internet indulásakor megvolt a szép eszme, hogy mindenki részesül majd a könnyen elérhető tudásból, teljes demokrácia köszönt ránk, mégsem ez történt, éppen az ellenkezője, mert nem szabályozzák. „Noha választások dőlnek el ezeknek a platformoknak a hazugságain, nincs társadalmi kontroll az üzemeltető techcégek fölött. Mintha autóvásárlásnál egy olyan autót kapnánk sok pénzért, aminél nem tudjuk eldönteni, merre menjen, milyen zene szóljon benne: nyilvánvalóan felháborodnánk rajta és követelnénk a gyártók megrendszabályozását. A közösségi média esetében pedig hagyjuk, hogy a nyereségérdekek felülírják a társadalmi szempontokat.”

Mivel sok utópisztikus vagy eszképista regényben, fantasztikus filmben egy maréknyi ember irányítja a világot, erre is rákérdeztünk. De László Zoltán szerint nem valószínű, hogy lenne néhány teljhatalmú ember, „ennél összetettebb a világ, nehéz pár embernek mozgatni a szálakat, bár ez filmben jól néz ki”. Úgyhogy nem is ezt tartja aggasztónak, inkább a Föld kizsákmányolását, a környezetszennyezést, ahogy a 2021-es regényében írja:

A logikus részérdekek szembemennek a társadalom érdekeivel, például a közösségi média tulajdonosának lehet az az érthető üzleti érdeke, hogy szélsőséges véleményeknek adjon hangot, mert az felháborodást, vagyis kattintást generál, viszont szétzilálja a csoportokat. Vagy az a termelő, aki még mindig eldobható termékeket készít, és azzal takarózik, hogy a hosszabb élettartamú termékekkel csökkentenie kellene a gyártási volument, el kellene küldeni rengeteg munkást, rosszul járnának a részvényesek, akik közt akár rengeteg kisbefektető van, vagyis jót tesz – igaz, közben hozzájárul a Föld pusztulásához.

László Zoltánt tehát háromgyerekes édesapaként lesújtja a Föld jövője, ahonnan a menekülés egyre irreálisabbnak tűnik, hiszen az erőforrások hamarosan már nem a Mars kolonizációjára mennek el, hanem a Föld megóvására.

Ötven éve még azt hittük, ráléptünk a Holdra, innen már szabad az út, meghódítjuk a világűrt. De ez lelassult, a hidegháború űroptimizmusa eltűnt, és ma már nehéz az éghajlatváltozással versenyezni, ha arról van szó, hova csoportosítsuk az erőforrásokat.

Reménykeltőnek és izgalmasnak tartotta Elon Musk projektjeit, de a milliárdos mostanra mintha elvesztette volna a kontrollt önmaga fölött, és kezd egy őrült James Bond-gonoszra hasonlítani.

Mi pedig már csak abban reménykedünk, az új regény elkészül jövőre, hogy megpróbáljuk belőni, merre is lehet Balatonrévlak, ahol egy felsőbb lény kellemes nyárral ajándékozza meg az embereket a globális felmelegedés fullasztó hősége helyett.

(Borítókép: László Zoltán. Fotó: Németh Kata / Index)