Charlie már tíz éve nem hallgat zenét

Charlie-val egy étteremben találkoztunk, és kezdtük el megvitatni, mégis mi történt vele az elmúlt 77 évben. Jókedvűen, sokszor mosolyogva mesélt az életéről, pedig az nem volt egy fáklyásmenet. Az interjúban szó esett arról, hogy:

• Mi maradt ki az életrajzi könyvéből,
• Miért nem játszik már hangszeren,
• Hogy élte meg, hogy elvesztette feleségét és legjobb barátját,
• Mennyit iszik mostanában,
• Hogyan futott be,
• Van-e bármi, amit megbánt.

És eljött az idő... Már Charlie-ról is van életrajzi könyv... Miért éppen most jött ki ez a 77 történet?

Mert ez az év erről szól, idén vagyok 77 éves. Ebből az apropóból megkeresett a kiadó, hogy mi lenne, ha 77 sztoriban elmesélném az életemet. Akkor aludtam rá egyet, majd előástam a régi fotókat, és elkezdtek előjönni az emlékek. Nagyjából hat napig tartott, amíg mindent felidéztem. Fárasztó volt, de a könyv végre elkészült, itt van, a barátaim pedig hívogatnak, hogy milyen frankók a sztorik. Még nem mertem elolvasni. Az eladási listán állítólag a topon van. Olvasmányos, tele vad sztorival.

Van olyan sztori, amit nem írt meg?

Rengeteg, de meghúztuk a határt 77-ben. Attól félek, valaki biztosan kimaradt belőle, és ha elkezdi keresni magát benne, és nem találja, akkor sértődés lesz.

Hogy érzi magát most?

Ki tudja, hogy mi lesz velem, annyi zenészkollégám, barátom ment már el, vagy betegeskedik. Boldog vagyok, hogy élek, és ez a kis unokámnak, valamint a fiamnak, Ákosnak köszönhető. Volt egy borzadály korszak, három-négy év, amikor elment anyukám, apukám, a feleségem édesanyja, a feleségem öccse. Katikám meg tíz éve ment el... Ugyanabban az évben Somló Tamás hagyott itt, és még jó pár barát. Hihetetlen, a borzalom nem akart megszakadni, a kocsimat is ellopták, de pár éve úgy érzem, most jó, még tudok tenni valamit a családért. Erik, a kis unokám is felnőtt, már hetedikes. Volt pár bulimon. Szerintem szeret, és ez a lényeg. Amikor van szabadideje az iskola mellett, rengeteg közös programot csinálunk.

Visszatérve a könyvre: hová kellene sorolnunk Charlie-t a magyar zenei életben? Mert ez azért eddig is elég hosszú út.

Rengeteg dolog történt. A régi idők nagyon szépek voltak. Keservesek, de szépek. Annak idején trombitálni kezdtem, mert akkor még nem volt ez a gitárőrület, és inkább a dixielandes, jazzes vonalat követtem. Nekem Louis Armstrong volt a csúcs. Az éneklés csak később jött.

Ma meg már csak az ének maradt. Nem hiányzik a hangszer?

Ma már csak énekelni akarok. Somló Tamás kérdezte mindig, hogy miért nem trombitálok, de nem akarom magam szétszedni. A Pannónia Expresszben trombitáltam, pozanoztam, kongáztam, gitároztam. Aztán a vége felé elhagytam a gitárt, majd a kongát, végül csak a trombita maradt, mert elég sok dalban volt rá szükség. Be kell vallani, rendesen kábítottuk a népet. De közben sokat is tanultunk. Ha visszagondolok a kezdetekre, rengeteg képzett zenésszel játszottam együtt. Irgalmatlan mennyiségű dalt tanultunk meg. Eleinte persze szinte csak külföldi nótákat,

Na és, persze, a húsz év, amit külföldön töltöttem, az sem kevés tapasztalat. Mindez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy idáig jutottam. Kezdetben a klubok, aztán a legnagyobb helyszínek színpadjára.

Miért fordult meg ennyi zenekarban? Decca, Olympia, Generál, Tátrai Band, Charlie Band.

A sors hozta így. De a kollégák sokkal többször cserélődtek, mint én. Szoktam is mondani, hogy én soha nem cseréltem volna le sem a Deccát, sem az Olympiát, csak így alakult. Mindenkinek megélhetési gondjai voltak. A zongorista Szabó Misi elvitte Hámos Mikit Svájcba, Szentgyörgyi Andris pedig, aki az egyik legjobb dobos volt, kiment Pókáékkal Nyugat-Németországba. Sokan meg is haltak, sajnos. Úgyhogy kényszerű cserék voltak.

A  világsztárok néztek, mint a moziban

Mivel futott be igazán?

Azzal, hogy azt csináltam, amihez értek, amit szeretek. A zenére születni kell. Meg lehet tanulni ugyan, de erre születni kell. Jó ízlésünk volt, jó dolgokba nyúltunk bele, tehetséges emberekkel muzsikálhattam. Sokat tanultam tőlük, idővel pedig már a rutin is vitt. Mintegy ötezer dalt játszottunk el, és mindig olyanokat, amiket nagyon szerettem. Magyarországon mindig is voltak jó zenekarok, de úgy nem nagyon tudtak Joe Cockert vagy Blood, Sweat and Tearst játszani, mint mi. Még az Illés és az Omega sem.

A saját dalokat is önazonosnak érzi?

A Tátrai Banddel nagyon levegős világot teremtettünk. A dalokat nem rám írták. Volt egy-két nóta, amit szerettem, amiről úgy éreztem, hogy az az enyém is, de alapvetően én alkalmazkodtam az ő világukhoz. Mit is tudtam volna csinálni? Fejest ugrottam ebbe. De aztán összeállt a Charlie zenekar, 1994-ben kiadtuk az első lemezt, na, az bombasztikus volt. Szerintem legalább négymillió kelt el sunyiban, ugyanis a lemezeket vitték mindenhova ki, még külföldre is. Az nagyon jó időszak volt, ugye, a drága Lerch Pistivel és azóta is Csiszivel, Csiszár Petivel, Póta Andrissal meg Halász Janival. Negyven éve muzsikálunk együtt.

Negyven éve ugyanaz... Nem unalmas?

Dehogyis! Szeretnek bennünket, mindenfelé muzsikálunk. A buszban mennek a jó dumák. Csukott szemmel is fel tudjuk idézni, miket játszottunk anno odakint. Tényleg nagyon menő helyeken zenéltünk. Oslóban például egy olyan bárban, ahol magyar zenekar rajtunk kívül még soha nem játszott. Legendás volt, mert a világsztárok is mindig oda jöttek koncert után. Amint megláttuk őket, tudtuk, hogy zenészek. Csiszi mondta is, hogy most akkor „száj elvág”, és a sztárok néztek, mint a moziban.

Ahogy mesél, úgy tűnik, a zenei világban mindent elért, vagy lehet, hogy mégsem?

Soha nem gondoltam, hogy itthon bármit is el fogok érni. Nem ebben gondolkodtam. Nem tudom, hogy lesz-e idő arra, hogy csináljunk még valamit. Rengeteg anyag van, rengeteg dal. Most például a Charlie 77 Aréna-koncertre készülünk, és ez mindig jó alkalom arra, hogy átnézzük, miből dolgozzunk. Annyi slágerünk van, amit nem hagyhatunk ki a műsorból, hogy jó pár kedvencünket el sem tudjuk játszani.

Van olyan, amit utólag másképpen csinálna, vagy esetleg megbánt?

Egyik napról a másikra éltem, ahogyan mindenki. Vagy sikerült, vagy nem. 

Amikor sokat voltam külföldön, és a fiam még pici volt, akkor keveset láttam. De Katikám mindig mondta, hogy inkább menjek, mert itthon nem szeretnek engem annyira.

Odakint nem volt magányos?

Nem. Volt sírás-rívás, amikor indultam, meg azért voltak pillanatok, amikor minden és mindenki nagyon hiányzott, de cserébe ott volt a zene öröme meg az a jó érzés, hogy hét különböző felfogású zenész, aki teljesen más karakter, együtt muzsikál. A színpadon mindig megjött a tűz, a varázs. 

Ő volt a legszebb lány az országban

A neve eléggé szorosan összeforrt a whiskyvel... Mind a dal, mind az, hogy a koncerteken elő-előkerül egy-egy pohár whisky. Lassított már a korábbiakhoz képest, vagy csak így tovább?

Tíz éve alig iszom. Otthon ülök, a városba sem megyek be, nem vezetek. Ha valami nagyon-nagyon fontos, taxiba ülök. A fellépésekre is visznek. Tíz éve, amióta Katikám elment, zenét sem hallgatok... Pedig az nekem mindig döntő fontosságú volt. Óriási gyűjteménnyel rendelkeztem, de a lemezeimet is ellopták. Az italra visszatérve, volt egy bizonyos hely az Operával szemben, ahova Somló Tomival meg Pinyókával meg a régi haverokkal mentünk. A Thália Caféban nem zavartak bennünket. Sokszor jött Rózsi is, és Somló mindig azt mondta, menjünk bele az éjszakába, mulassunk kicsit. Mióta ő nincs, itthon ülök. Van tizenegy kiscicám. A koncerteken a Jég dupla whiskyvel előtt mindig töltenek nekem egy kortyot, azzal köszöntöm a közönséget, de ezenkívül csak akkor iszunk − a hangulat kedvéért −, ha nagy ritkán összeülünk a barátokkal.

Azt írta a könyvében, hogy sosem utcai ruhában ment színpadra, hanem a színpadi ruhákat hordta az utcán is.

Most is valami ilyesmi van, de mivel öregszem, próbálok belenézni a tükörbe, és látom, hogy a változás azért már nagy. Úgyhogy bohócot sem akarok csinálni magamból. De volt idő, amikor rendkívül jó fazonok voltunk. A feleségem iparművész volt, nagyon jól varrt, a saját ruháit is ő csinálta, még a cipőjét is, meg mit tudom én, miket... Katika nagyon szép lány volt, talán a legszebb az országban. Ő varrta a fellépőruháinkat. A generálos videoklipekben meg lehet nézni. A Generál volt az a zenekar, ahol anyukám már büszke volt rám, mert látott a televízióban. 

Akkor most hogyan kell Charlie-t a hétköznapokban elképzelni?

Most már úgy gondolom, hogy minden úgy volt jól, ahogy. Az, hogy még örömöt jelent, hogy muzsikálhatok, hogy színpadon lehetek, az nagyon fontos. Olyan ember nincs, akit mindenki szeret, de állítólag engem nagyon sokan szeretnek. Egy nagyon komoly cigányzenész mondta: Charlie-kám, tudod, a világ, az olyan, hogy 

Szemmel hallgat. Tehát süket. De azt hiszi, hogy ért hozzá. Hát nem ért. A lényeg az, hogy azért lejöjjön, hogy te egy jó ember vagy. És szerintem én az vagyok.

Ez miben nyilvánul meg?

Ezt tudatosítani kell a zenében is, a közönséggel meg rendesnek kell lenni. Ahogyan Somló Tamás mondta, hogy Károly, mert Károlynak hívott, te olyan rendes vagy. Nem tudtam, hogy miért, de tartottam magam hozzá. A szó szoros értelmében rendesnek kell lenni. Én nem bántok senkit.

Ez a jó zene

Megvan a véleménye a mai zenei kínálatról is?

Azt sajnálom, hogy a fiataloknak nincs meg az a lehetőség, ami nekünk megvolt, mert azt a rengeteg színpadi fellépés hozza meg, hogy stabilan állj színpadon, hogy higgyél magadban. Ez a rengeteg stílus, ami most van, katasztrófa. Ráaggatják, hogy ilyen stílus meg olyan stílus. A gyerekek meg alkalmazkodnak ehhez az új világhoz, ami kutyaszar. Nincsenek már igazán jó dalok. És hát ahhoz, hogy szarból aranyat csinálj, nagy tehetségnek kell lenned. Ilyen volt például Cserháti Zsuzsa. Rettenetes dalokat írtak neki, ennek ellenére ő eladta.

Kinek mi a jó zene?

Ami lejön. A süketnek is le tud jönni valami. Vagy a szövegből, vagy valami életérzés. Ezt közvetíteni kell. Ezt kell megtanulni, és erre sajnos a fiataloknak nem nagyon van lehetőségük. Két-három embernek el kell vinnie a balhét, legyen az szólista, akár gitáros vagy zongorista. Különben hiába játszol frenetikusan jó zenét. Az arányokat ki kell találni. Tátrainak itt van például a Godfater. Tele van zsenivel, de öncélú. A zongorista énekel! Na, ezt el kell felejteni. A világon öt csávó lett szupersztár a zongora mögött, és ahhoz jól kell kinézni.

Látvány nélkül nem lehet befutni?

Nem. Az Omega jó példa. Kóbor semmit sem tudott hozni, az emberek mégis szerették. Jól nézett ki, ennyi. Nem vagyok féltékeny senkire, mi is jól néztünk ki.

Az is ilyen régi sztori, amikor az albán csajokat kukkolták, és majdnem otthagyták a fogukat? A mai világban lehet, hogy ez inkább kellemetlen, mint vicces, nem?

Ez történt. Jött az Albán Filharmonikus Női Zenekar, és akkor Póka meglátta a teraszról, hogy be lehet kukkolni a zuhanyozójukba. Néztük őket, és lebuktunk. Szóval ennyi. Így történt. Le kellett térdelnünk, sírtunk, mert le is vághatták volna a fejünket, mert az egy ilyen vallásos vidék.

Ezek azért emlékezetes történetek. Mennyi nem fért bele a könyvbe?

Rengeteg. Egy ilyen könyvet úgy lehetne megírni, hogy Egon is itt lehetne, meg egy-két kollégám, akikkel együtt muzsikáltam. Valaki középre tenne egy diktafont, és jó hangulatban menne a sztorizás. Sokszor volt úgy, hogy Egon felhívott, hogy te, figyelj, emlékszel, melyik volt az a szám, amit trombitáltál? Ezekre én már nem emlékszem. És lehet, hogy nem is akarok emlékezni.

(Borítókép: Charlie. Fotó: Tövissi Bence / Index)