Nem is gondolná, hogy mi sült ki Demjén Ferenc és Marics Peti találkozásából

Demjén Ferenc az Indexnek adott interjújában többek között arról is beszélt, hogy

• mi volt az első gondolata, amikor megtudta, hogy a zenéje alapján készítenének mozifilmet,
• mit gondol a mai könnyűzenei életről,
• kik és hogyan dolgozhatják fel a dalait,
• mi a titka annak, hogy időtállóak a slágerei,
• mit tart a legnagyobb sikerének.

Mi volt az első gondolata Kirády Attila ötletéről, hogy az ön zenéje alapján készítenének filmet?

Megtisztelőnek éreztem, hogy valaki odafigyel azokra a dalokra, amiket nem mindennap lehet hallani, mégis majdnem mindenki ismer, nem mellesleg a koncertjeinken is folyamatosan játszunk. Másrészt nagyon örültem, mert a film révén a dalaim olyanokhoz is eljuthatnak, akik eddig nem annyira figyeltek rájuk, még több korosztályt megérinthetnek. Arról nem is beszélve, hogy milyen jólesik, hogy képesek történettel párosítani a dalokat, ha jól sikerült, akkor nem árthat a zenének és a zeneszerzőnek sem. Sőt…

Nagyon érdekes, amit mond, mert kétség sem férhet hozzá, hogy az ön dalai generációkon átívelő slágerek. Mi a titka annak, hogy az évtizedekkel ezelőtt írt dalai még mindig működnek, a most tizenéveseknek is fülbemászóak, slágerek?

Tizenéves, huszonéves voltam, amikor ezeket a dalokat írtam. Egyszerűen akartam a valóságról beszélni, az aktuális nyelvhasználat segítségével, de nem a divatos témákat vagy bárki mást követve. Nagyon sokat írok a szerelemről s persze egészen más témákról is, de sohasem térek el túlságosan a közönség gondolatvilágától. Reméltem és mindmáig remélem, hogy mindenki megérti, amit sűrítve el akarok mondani az embereknek.

Mennyire vonták be a Hogyan tudnék élni nélküled? munkálataiba? Lesz-e bármilyen szerepe a filmben? Látta már?

Még nem. A jóváhagyásom után már nem avatkoztam bele a munkálatokba, mert a film és a zene mégiscsak két különböző dolog. Nem értek a színész- vagy történetvezetéshez, de tudom, hogy akik a filmen dolgoztak, pontosan tudták, hogy mit és miért tesznek.

A rap nem zene, a breakdance nem sport

2024. december 30-án huszonhetedik alkalommal tölti meg az Arénát. Készül valami különlegességgel, amit akár már most elárulhat?

Láthatja, hogy a Hogyan tudnék élni nélküled? főszereplői meglátogattak itt, a sümegi fellépésemen. Megragadtam az alkalmat, és meghívtam őket az Arénába, hogy énekeljünk el egy dalt közösen. A koncert zenei rendezője Menyhárt János lesz, és ahogyan eddig is, a producerem, Rózsa István állítja színpadra a produkciót. Többet egyelőre nem árulhatok el.

Megkerülhetetlen a kérdés, hogy várható-e öntől újabb, önálló nagylemez.

Igazság szerint az utóbbi időben nem túl nagy az alkotókedvem, másrészt értelmetlennek látom, mert a lemezeladás szinte teljesen megszűnt, illetve a szakma teljesen áttevődött az internetre. Látom, hogy számos zenekar például koncertfelvételeket rak fel a videómegosztókra, de katasztrofális minőségben, amit én nem engedhetek meg magamnak. Új dalokon, klipeken még elgondolkodhatunk.

Ráadásul a jelenlegi trendek miatt mindenki csak rappel, a közönség pedig üvölt. Ebben a hangos üvöltésben nem is érthetjük meg a zene értelmét. Lehet, hogy sokaknak nem fog tetszeni, amit mondok, de

Sok esetben meg se tudjuk mondani, hogy ki volt a zeneszerző. Azt sem tudom, hogy miről beszélnek, mert nem lehet érteni, ha mégis értem, akkor pedig azt veszem észre, hogy mindenki a magas filozófia szintjére akar eljutni, de végül mégis a legközönségesebb közhelyek maradnak. A közönségességet bontják ki.

Büszkék lehettünk arra, hogy a mi korosztályunk meghonosította a popzenét, a rockot, ami időtálló, és holnap is mond majd valamit az embereknek. Ez lenne most is a feladat. El kellene választani a rapet a zenétől, mert teljesen más műfaj. A magam részéről egyébként a breakdance-t sem tartom az olimpián sportnak.

Ez a díj fontos elismerés

A feltörekvő előadók közül vannak, akik önnek szimpatikusak, tetszik a zenéjük, és esetleg követendőnek is tartaná a stílusukat?

Vannak tehetséges fiatalok, akik az élő, hangszeres zenét preferálják, a koncerteken is élnek vele. De mintha kötelező lenne, mindenki használja a rapbetéteket, katasztrofális, gyermeteg szótévesztésekkel, a vers bármilyen szintjének meghazudtolásával. A popműfaj lassan, de magabiztosan a dzsungel felé tart.

Mi alapján dönti el, hogy ki dolgozhatja fel a dalait?

Ha megmutatják nekünk, és tetszik, akkor miért is ne? A Halott Pénz feldolgozásának például nagyon örültem, mert ügyesek, és hála istennek sikerük volt a dalommal, de nem nagyon ismerek direkt átdolgozásokat. Persze tudom, hogy vannak, akik feldolgozzák engedély, megkérdezés nélkül a dalaimat, amit a szakmai vagy az alapvető tisztelet hiányának számlájára írok. Nem keresem ezeket a feldolgozásokat az interneten, inkább nem idegesítem magam velük, ez egyébként is jogi kérdés, a menedzsment kezeli. A teljes mai magyar könnyűzenei élet kissé káoszos.

Amikor olyan sikeres, az összes elnyerhető díjjal kitüntetett, elismert alkotókkal van alkalmam beszélgetni, mint ön, mindig felmerül bennem a kérdés, hogy az adott alkotó, előadóművész mit tart a legnagyobb sikerének. Egyáltalán lehet-e ezen a szinten olyan sikerpillanatról beszélni, ami az egyén számára a legfontosabb?

Tudja, egy-egy dalt kiválasztani például nem lehetséges. Mindig az volt fontos, hogy a következő lemezen tetten érhető legyen a fejlődés valami új mondanivaló vagy stíluselem kíséretében. A legnagyobb elismerés nyilvánvalóan a Kossuth-díj, aminek nagyon örültem. Igazság szerint a 2000-es évek előtt a mi műfajunk szereplőinek nem igazán osztogatták a Kossuth-díjat. Aki mégis megkapta, arról pedig jól tudtuk, hogy miért. Talán a fiatal közönségnek már nem mond semmit, hogy miért fontos elismerés, de én nagyon örültem neki.

(Borítókép: Kirády Marcell, Törőcsik Franciska, Ember Márk, Marics Peti és Demjén Ferenc. Fotó: Papajcsik Péter / Index)