Ki kell-e törölnünk kultúránkból a jelentős, de antiszemita írót?

Roald Dahl népszerű gyerekkönyvek és meghökkentő novellák szerzője, valamint költő és forgatókönyvíró volt. Könyvei több mint 300 millió példányban keltek el világszerte. 2014-ben a The Independent „A 20. század egyik legnagyobb, gyermekeknek szóló mesemondójának” nevezte.

Ma azonban már inkább az a kérdés, hogy a szerző művei az egyetemes kultúra részei maradjanak-e, vagy mindenestül vessük el őket – Dahl ugyanis véresszájú antiszemita is volt. A kérdés azért különösen aktuális, mert nemrégiben Londonban egy, a szerző életéről szóló színdarabot mutattak be, amelyet egy zsidó művész írt.  

A Literary Review nevű brit folyóirat 1983. augusztusi számában Dahl állítólag egy szemtanú beszámolójára hivatkozva beszélt Izrael 1982-es libanoni inváziójáról. Ebben a szövegben súlyosan antiszemita kijelentéseket tett. Még abban a hónapban a The New Statesman hírmagazinban megjelent interjúban megkérték, hogy tisztázza ezeket a megjegyzéseket. Dahl még ennél is tovább ment, és a zsidó jellemről és a zsidóüldözésről mondott teljesen vállalhatatlan dolgokat. 

Erről a szégyenletes epizódról, amely érthető módon foltot hagyott Dahl hírnevén, szól a Mark Rosenblatt által írt és Nicholas Hytner által rendezett Giant (Óriás) című új darab, amely november 16-ig látható a londoni Royal Court Theaterben. Az előadás közvetlenül a cikkek megjelenése után játszódik, és arról szól, miként próbálja felesége és kiadója rávenni az írót a bocsánatkérésre. A darab nagyon vékony jégen mozog: Dahlt időnként rokonszenves karakterként mutatja be, annak ellenére, hogy nem kér bocsánatot kijelentéseiért.

A megdöbbentő elem a történetben, hogy a darab írója, Mark Rosenblatt maga is zsidó származású. 1998 óta dolgozik szabadúszó színházi rendezőként az Egyesült Királyságban, azonban az Óriás (amelynek címe Dahl A barátságos óriás című gyerekkönyvére utal) az első drámája, íróként ezzel debütál. Lucy Bannerman gyerekirodalom-kritikus a londoni Timesban Rosenblattnak azt a kijelentését idézi, hogy Roald Dahl „gyűlölte a hozzám hasonlókat, de eszemben sincs kitöröltetni őt az irodalomból”. Ezzel a sokak által vitatott kijelentésével azonban óriási vihart kavart.

Az író azonban ennél is tovább ment, amikor azt mondta:

Nagyon remélem, hogy az Óriás egy kényelmetlenül provokatív színházi estét nyújt a Royal Court közönségének

– idézte Rosenblattot a The Times of Israel. 

Az interjút készítő újságíró azt hitte, rosszul hall

A bemutató miatt maga Michael Cohen is megszólalt a The Jewish Cronicle hasábjain, aki a nyolcvanas évek elején a vállalhatatlan megszólalásokról hírhedtté vált interjút készítette Dahllal. Ahogy visszaemlékszik

azon tűnődtem, hogy vajon rosszul hallottam-e, vagy ez csak valami elrontott ironikus megjegyzés volt. Ekkor közölte, hogy komolyan gondolta, és ráadásul meg is ismételte a kijelentését. Szünetet tartottam, összeszedtem a gondolataimat, majd elmondtam, hogy három nagyszülőm is zsidó volt, és hogy amit az imént mondott, az ostobaság és visszataszító.

Az újságíró elmesélte, „az volt a benyomásom, hogy most valaki mással beszélget a szobában, mert hallottam, hogy motyog. Most, hogy belegondolok, talán magához beszélt. Én biztosan nem tűntem fontosnak a számára, hiszen zsidó voltam. Megkérdeztem, hogy vissza akarja-e vonni, amit mondott, de nagyon cinikusan válaszolt: »Nem, köszönöm, azt hiszem, világosan fejeztem ki magam«”.

Cohen joggal véli úgy, hogy manapság a nyugati világban e bemutató nélkül is túlzottan elterjedtek az Izrael-ellenes és a kifejezetten antiszemita kijelentések. Cikke keserű iróniával megjegyzi, hogy „és most jön egy lenyűgöző színdarab, amely Dahlról és az antiszemitizmusról szól, egy olyan időszakban, amikor ez az eszme olyan divatos és elfogadható, mint amilyen hosszú évtizedek óta nem volt. A válaszok sok mindent elárulnak majd, és nem biztos, hogy mindig kellemesek lesznek. Biztos vagyok benne, hogy a vén szivar örülne neki.” 

Dahl szerepe a kultúrában már 2018-ban megkérdőjeleződött, miután a Netflix megszerezte katalógusának jogait, és az ezt követő vita nyomán kihúzta műveiből a vállalhatatlan tartalmakat. „Az író és a mű szétválasztásáról szóló érvek ellenére nem lehet megszabadulni attól a következtetéstől, hogy Dahl éppen azért tudott olyan jól írni a gyűlöletről és a kegyetlenségről, mert ő maga is gyűlölködő és kegyetlen ember volt” – írta recenziójában a The New York Times. 

Néhány évvel ezelőtt a CNN-en megjelent Miért remélem, hogy a gyerekeim soha nem fogják olvasni Roald Dahlt című véleménycikkében David M. Perry író és történész arról ír, hogy bár maga is szerette gyerekként Dahl történeteit, mégis támogatja a szerző kitörlését az irodalmi emlékezetből. Ahogy fogalmaz, „nem érdekel, hogy mit tervez a Netflix, és az elmúlt évtizedekben megjelent Dahl-filmek egyike sem érdekelt. Sőt, bár a gyerekeim biztosan olvasták néhány könyvét az iskolában, és látták néhány filmjét, soha nem javasoltam nekik, hogy olvassanak Dahlt.” A benne is megjelenő kettősség érzése ellenére úgy fogalmaz, hogy

szomorúsággal tölt el, hogy még mindig ünneplik a munkásságát, 

mert tudom, hogy a szerző utálta a zsidó embereket, akik közé én is tartozom”.

 

 (Borítókép: Részlet a Giant című színdarab londoni bemutatójából. Fotó: The Royal Court Theatre / Facebook)