Mindegy, mit tett a luxemburgi zenész, a magyar közönségnek semmi sem volt elég

Hogy mi válthatta ki ezt a fajta kitartást, nem tudhatom biztosan, hisz Francesco Tristano zenéje nem feltétlenül nevezhető könnyen befogadhatónak. A zongoraestek világában ma már akadnak „elvetemült” alakok, de még mindig számtalan esetben találkozni a klasszikus megközelítéssel, ahol nagy szerzők műveit hallhatjuk egy darab hatalmas, fekete hangszerkirályon.

A luxemburgi zongoraművész keveri ezt a két állapotot, így előadásaiban is megtalálni a komolyzenét, a dzsesszt és a popzene különféle válfajait. Szándékosan kerülöm a „könnyűzene” kifejezést, mivel (Presser Gábor után szabadon) ez a műfaj egyáltalán nem könnyű, ha valaki profin akarja űzni, Tristano pedig megmutatta, hogy egy faéknek ható technoalapra is lehet olyan billentyűs témákat szőni, amiknél csoda, hogy nem törik bele a zongora „foga”.

De mielőtt továbbrohannánk, érdemes valamit tudni a fiatalnak tűnő, azonban már cseppet sem aranyifjú zenészről: számára az alkotás félúton van Liszt klasszikusok között is progresszív hangvétele és a mai világban valóban progresszívnek mondható zongoristaszemlélet között.

Az eljátszott alkotások (amelyek zöme saját szerzeményei közül került ki) a popzenei dalok és a komolyzenei darabok közötti skálán oszlottak el. A határ elvékonyodott, de nem mosódott el, pontosan lehetett érezni, mikor vált a két világ között.

Várt meglepetés

Amikor megérkeztem a hangversenyterembe, rögtön gyanússá vált, hogy a hatalmas, ébenfekete versenyzongora mellett egy igencsak huncut trükkökre képes szintetizátor is helyet kapott. Ez már sok mindent sejtetett, de csupán helyet foglalva tűntek fel a pluszban látható effektpadok, pedálok és egyéb technikai eszközök.

Izgalmas várakozással telt az a fél perc, míg elméláztam, és a hangosbemondó előre megregulázta a telefonozni vágyókat, majd a fénytechnikus a világosságból egy mélytengeri, sötétkék atmoszférát varázsolt. Francesco Tristano besétált, szótlanul köszönt, majd megszólalt a zenei háttér, az ambientek, a harangok, mintha egy erdőben, a természetben lettünk volna valami távoli szerzetesi lakhoz közel.

Kereste a primitív dallam és a klasszikus vetület közti mezsgyét, amit néhány háttéreffekt tett gazdagabbá, erre jöttek rá az olyan (ritkán látott, de azért mára eléggé elterjedt) trükkök, amikor a felnyitott versenyzongorába nyúlt be, hogy különféle hangokat csiholjon ki a fából és a húrokból.

Itt már majdnem elkönyvelhette az ember, hogy „oké, saját dalokkal fogunk találkozni, nem lesz klasszikus tételkörkép”, amikor előbukkant némi Frescobaldi egy kissé improvizatív Francesco Tristano verzióban. A későbbiekben ehhez két Liszt-szerzemény társult, ami már jelentős klasszikus vonulatot adott a koncertnek, megmutatva, hogy az előadó nemcsak az egyszerű, de nagyszerű dolgokban, hanem a virtuóz megoldásokban is jeleskedik, ha arra van szükség.

Rengeteg dal háttérsávokra épült, amik nem mindig sültek el ugyanolyan intenzitással. Volt néhány dal, amelyek esetében a zongora természetes hangzása kicsit leszakadt az alapról, mintha két idegen próbálna ismerkedni, de a bemutatkozásnál nem jutnának tovább. Érdekes mód, amikor az előadó átváltott szintetizátorra, hirtelen megszűnt ez a probléma. Minden pontos lett, összhangba került.

Nagyjából az est felénél szólt először a közönséghez a luxemburgi zenész. Elmondta, hogy most először lép fel Magyarországon, örül, hogy itt játszat. Méltatta a technikai stábot és a helyszínt, nem utolsósorban pedig kiemelte, hogy milyen jelentős Liszt Ferenc zenei hagyatéka a világnak, amit ő is tisztel, és fontos részét képezi a művészetének. Ezután felvezette következő dalát, a Chi no oto című számot, ami japánul annyit tesz A vér hangja.

Nincs mit tenni, játszani kell

Dalai felváltva hoztak nyugalmat, grandiózus érzelmi hullámokat, kemény krimiket idéző baljós hangzásokat, ambivalens pillanatokat, táncolható ritmusokat. Idővel egyre jobban összesimult a versenyzongora és az elektronikus háttér is, ami a koncert végére szinte tökéletes összhangba került. Ez leginkább a ráadásnál jött ki, mert igen, volt ráadás (még ebben az egyre visszatapsgyilkos világban is), és nem is egy.

Az alapkoncert befejeztével tényleg mondhatjuk, hogy szűnni nem akaró taps állt be – és ennek most semmi köze azokhoz a felmagasztaló, zavaróan bárgyú szövegekhez, amelyeket úton-útfélen olvas az ember. Valóban belelendült a közönség, így tapsviharból vastaps lett (közben Tristano kétszer is visszajött meghajolni, de mindenki ráadást akart), ezért az előadó kénytelen volt folytatni.

Szeretnétek még zenét…? (hangos „yeah” a nézősorokból – a szerk.) Akkor játszok még némi zenét

– hangzott el a rövid, párbeszédnek nem igazán nevezhető két mondat.

A visszatérő dal egy pörgősebb, feszes ritmusú zene volt, amire a közönség (ami igencsak belelendült a tapsolásba) ütötte a ritmust, mintha csak kötelező volna. És annyira jó volt! Végre egy közönség, amelyik nem egyre és háromra, hanem kettőre és négyre hozta a tapsokat. Nem tudom, hogy ez a Müpa közönségének zenei tanultságából ered, vagy csak épp odasodorta az embereket a dallam, de remek élmény, amikor egyöntetűen, ösztönösen jó helyre kerülnek a dolgok.

Mert hát a nézőknek továbbra sem volt elég, úgyhogy újabb meghajlás, újabb zenei ráadás, újabb tapsvihar. Itt már kezdett a Tristano által kiválasztott dalok hangzása is egyre progresszívabb alakot ölteni, aminek köszönhetően harmadik ráadást nem kellett adjon, így azért némileg elmaradt az olyan ráadásbajnokoktól, mint az ötszörösen visszatapsolt The Cure, de ez így is elég szép teljesítmény volt.

Francesco Tristano zenéje nem feltétlenül passzol mindenki ízléséhez, hiszen határokat feszeget és bont, különböző világokból merítkezik. Ettől függetlenül profizmusa elvitathatatlan, a fellépésébe beletett energia és érzelem szintén jelen volt, így azt mondhatjuk, hogy a luxemburgi művésznek egy remek budapesti előadást köszönhetünk. Szemlátomást ő is élvezte, így talán nem most láthattuk őt utoljára. 

(Borítókép: Francesco Tristano 2024. október 12-én. Fotó: Valuska Gábor  /  Müpa)