Három fiatal egy guruhoz ment elvonulásra, de aztán kiderültek a turpisságok

Három fiatal érkezik az erdő közepére, egy összeácsolt házikóba, ami valójában egy buddhista imakabin, hogy egy kicsit elvonuljanak a világ elől. A telefont ki kell kapcsolniuk, a hét nap során csak növényi eredetű ételeket kapnak, az étkezések alatt pedig csöndben kell maradni.

A tábort Zsolt vezeti, az önjelölt guru (Vajdai Vilmos), aki háromszor hét napig ült az erdőben, és nem csinált semmit, aztán ott maradt. Segítője, Soma (Bányai Kelemen Barna) több mint szakács, az ő útja más volt: Dél-Koreába ment, amikor Magyarországon már elviselhetetlennek érezte az életet, aztán visszatért, de a Michelin-csillagos konyhák pörgése után már a nyugodt hámozgatást választotta.

Hét nap története

A Radical Relax című darab, amelyet Tarnóczi Jakab írt és állított színpadra a budapesti Katona József Színházban, hét nap történetét meséli el. Látjuk, mi történik a három fiatallal (Béres Bence, Mentes Júlia, Pásztor Dániel), akik 

és akiknek – a guruval egyetértésben – lesújtó a véleményük az ötvenes nőkről: ők azok, akik tupírfrizurában, rajzolt szemöldökkel a kis tréningruhájukban meg szoktak jelenni az ilyen elvonulásokon, a legtöbbször szerelmesek, és meg akarják fejteni a világot. Aztán megjelenik Alíz, az ötvenes nő (Rezes Judit) bekötött fejjel – akkor még nem tudjuk, mi történt vele, bántalmazásra gyanakszunk –, és teljes lesz a generációs paletta.

A hét nap során ki-ki megéli a saját fázisait, kiderülnek turpisságok, gyengeségek, emberi gyarlóságok. Az egyik fiatal, a mindig kicsit sok Hella (többszörösen beszélő név, az embernek rögtön Woland szolgálóját, a szép, vörös hajú és zöld szemű vámpírlányt juttatja eszébe A Mester és Margaritából), aki egyébként újságíró, az elvonulás közepette még podcastet is csinál a két táborvezetővel, ahol szintén fény derül egy s másra. Mindeközben időnként édeskés füst szaga terjeng a levegőben.

A kamera (és a két operatőr, Török Marcell és Kovács Bálint) nem csak a podcastfelvételkor kíséri a szereplőket, szinte folyamatosan jelen van a színpadon, kettő is, hogy nézőpontot lehessen váltani: hol azt közvetíti, ami a házban történik, hol azt, ami a sátrakban vagy a ház mögötti erdőben, és mindannyiszor közel hozza a szereplők arcát. Látjuk a kétségbeesett vagy éppen gúnyos tekinteteket, jelen vagyunk a legintimebb pillanatokban, de ez a színpadi megoldás már olyannyira elterjedt, hogy kezd kicsit unalmassá válni.

Hogyan lehetne jobban lenni?

Tarnóczi Jakab összetéveszthetetlen rendezői stílusával már találkozhattunk a budapesti Katona József Színház nagyszínpadán (Melancholy Room, Extázis) és a Kamrában is (Magányos emberek, Isten, haza, család), legújabb rendezése, a Radical Relax formanyelvében és mondandójában is ezek szerves folytatása, s az alkotói csapat is nagyjából ugyanaz. Az Extázis leírása jól összefoglalja ennek a gondolatkörnek a lényegét:

A több szálon és több idősíkon futó multimédia-esemény egy csapat fiatal mindennapjait követi végig, akik arra az egyszerű kérdésre keresik a választ: hogyan lehetne jól vagy legalább jobban lenni. A zene, a tánc, a színház és a film formanyelvét használva áll össze az Extázis sajátos világa. Ebben a világban elmerülve minden néző a saját narratíváját rakhatja össze dialógusokból és képekből.

A Radical Relaxban is fel lehet menni a színpadra, testközelből láthatjuk a díszletet, a szereplőket, itt is megjelenik a zene (Bencsik Levente és Hunyadi Máté elektronikus muzsikája, amelyet egy DJ-pultról szolgáltatnak a színpadon, sőt az est második fele konkrétan egy koncert), a tánc (a koreográfus most is Cuhorka Emese), a multimédiás megoldások és a kérdés: hogyan lehetne jól vagy legalább jobban lenni? A válasz nagyjából – megint – az, hogy sehogy, de a fiataloknak, úgy tűnik, már az is jó, ha ezt kimondhatják, a nézőtéren ülők pedig azt érezhetik, hogy nincsenek ezzel egyedül.

Tarnóczi Jakab egyedülálló lehetőséget kap a Katonában, saját darabját állíthatja színpadra (állandó alkotótársa Varga Zsófia, itt dramaturg konzulens, a dramaturg Hámor Anna), így gyakorlatilag a színészekre szabhatja a szerepeket, a szöveg pedig a próbák folyamán is csiszolódik. Béres Bence, Mentes Júlia és Pásztor Dániel most is „testhezállóan” jól hozza a hol zavart, hol túlkompenzáló fiatal figurákat, míg az idősebbek alázattal és szakmailag magas színvonalon teszik hozzá a magukét az előadáshoz: Vajdai Vilmos guruja cinikusan romlott, Bányai Kelemen Barna karaktere amennyire az ellazulást hirdeti, annyira befeszült, Rezes Judit Alíza pedig igazi ötvenes nő, de nem úgy, ahogy a fiatalok gondolják.

A két világ között „repked” a svéd nő (Rujder Vivien), aki táborlakó, mégis bennfentes, de akit igazán se a fiatalok, se az idősebbek nem tudnak befogadni, és még ő maga is keresi a helyét a világban.

Generációs kavalkád

A Katonában, elmondhatjuk, megtörtént a nemzedékváltás, de úgy, hogy a középgenerációt „átugrották” a fiatalok. Székely Kriszta hivatalosan is Máté Gábor utódjának tekinthető (ez persze akkor lesz formálisan is hivatalos, ha majd megpályázza az igazgatói posztot), de ő és Tarnóczi Jakab már most is a művészeti tanács tagja a nagy öregek, Zsámbéki Gábor és Ascher Tamás mellett. A középgeneráció (mások mellett Fekete Ernő, Fullajtár Andrea, Jordán Adél, Keresztes Tamás, Rajkai Zoltán) csupán félve jelezte néhány éve, hogy lassan átvenné a stafétabotot, és most már úgy tűnik,

A Radical Relax bemutatóján azonban nemcsak a színpadon dominált a Z generáció (illetve az Y vége), hanem a nézőtéren is. Csillogó szemű – talán színművészetis – hallgatók töltötték meg az első sorokat, és bár a közönség többi része is szeretett volna nevetni, hangosabb tetszésnyilvánítás általában csak tőlük érkezett, és a koncert alatt (zeneszerző: LEVIMATE, dalszöveg: Kemény Zsófi) is alapvetően ők mentek fel táncolni a színpadra. Érdekes lesz megfigyelni, hogy a Katona alapvetően nyitott közönsége tud-e menni a színházzal – simán lehet, hogy a teátrum a klasszikus(abb) előadások mellett ezzel tudja megnyerni a fiatalabb nézőket.

És az is lehet, hogy ez a generációs problémahalmaz, ami a Magányos emberekben olyan jól kijött, a Kamrából a nagyszínpadra kívánkozik, bár a Radical Relax bemutatóján láttunk jó néhány X-est, akik az előadás és a koncert közötti szünetben már a kabátjukat vették.

(Borítókép: Radical Relax. Fotó: Horváth Judit)