Van egy templom Karcsán, amiről úgy tartják, a tündérek építették

Karcsa csöndes falu, alig ezerötszázan lakják. Innen néhány kilométer csak a szlovák határ. A környező folyók közül a Bodrog és a Tisza is elkerüli, az egykor hajózható Karcsa nyomait a föld még őrzi, de már kevés sikerrel próbálna medret találni magának. Vizéből egy egész tóra való is összegyűlt, a falu szövetébe ékelődve tükrözi vissza az eget, fényt, felhőt, a holdat és a csillagokat.

A folyószabályozások előtt lápos vidék volt ez, nem könnyen járható. Olyan, ahol a mesebéli lények, tündérek és manók, lidércek, sárkányok és boszorkányok elbújhattak a világ szeme elől. De elzártan éltek az emberek is, és a körülmények ellenére próbáltak szépen járni. Őrizték a reményt, hogy az életnek minden nehézség ellenére is van értelme – és nemcsak e földi világban, hanem ott is, ahová egyszer minden ember kiszületik.

Templom a halom tetején

Talán a mocsaras vidéknek köszönhető az is, hogy feljegyezték, hogy az itt élők rendre igen szép kort megéltek, de ebben talán az is segített, hogy – ahogyan kilencven éve Máthé Gyula írta a Magyar városok monográfiájában – „a leányok viselete az érzékeket nem ingerelte, egy kötésig érő veres színű »lityából« vagy »litya« nevű felsőből s rövid térdig érő fekete rózsás kabátból állt”, a gyermekeket már a születésük másnapján megkeresztelték, és aki egyszer összekötötte életét szíve választottjával, az holtáig vele élt.

Egy ilyen helyen, a tájból lágyan kiemelkedő halmocska tetején áll, távol a világ zajától a tündérek temploma. Eredeti kövei a föld mélyén izzó, majd a fortyogó vulkánok miatt a felszínre került és megszilárdult anyagból készültek. Színük attól vörös, mert a bolygó a vérét adta ehhez a templomhoz, a tündérek pedig tudták, hogy a jó és a gonosz, a sötét és világos küzdelmében minden ősi erőt be kell vetni, hiszen a hely, a szentély, a menedék csak így nyújthat védelmet a halandóknak.

Sándor Töhötöm persze, bár ismer minden mondát, mítoszt és legendát, nem hisz a tündérmesékben. Ő a karcsai templom református lelkésze, neki másféle dolga van itt égiekkel és földiekkel. Büszkén meséli, hogy közösségük összetartó, a helyiek rendre betérnek a templom falai közé, keresik a találkozást egymással és Istennel.

Merthogy ősi templom ez, ereje van. Alapjait, falait még a XI. században tették le. Faragványai mesélnek egyházszakadásról, jó és gonosz küzdelméről, kapujának konzoljain málló kőoroszlánok hirdetik a kereszténység pogányság feletti győzelmét, s bár a templomot az évszázadok alatt többször átépítették, 1877-ben le is égett, karakterét megőrizte, így ma országos jelentőségű Árpád-kori műemlékként tartják számon.

Harangszó – százévente egyszer

Ám ha nem hagyna nyugodni minket az a monda, hogy a karcsai templomot a tündérek építették, akkor érdemes felidézni, hogyan is szól ez. Íme, az egyik verzió.

Egykor, amikor ember még nem élt e tájon, másféle lények otthona volt a vidék. Aztán megérkezett az ember, és a manók, a tündérek és boszorkányok, mivel a jövevényt elűzni nem tudták, beolvadtak közéjük. Ezért is van az, hogy némelyik ember olyan, mintha manó volna, a másik meg tündér, netán boszorkány. A Bodrogközben ráadásul úgy tartják, hogy a tündérek olyan szépek voltak, hogy el kellett bújniuk a folyton utánuk vágyakozó emberfiak elől, a boszorkányok közül sokan meg azért maradtak a lápvidéken, mert rusnyaságuk miatt úgyis ide űzték volna őket.

Aztán miután az emberek új hitre tértek, és maguk mögött hagyták ősi vallásukat, akadt némi gond. Merthogy régi és új vallás nem fért meg egy hitrendszerben. A helyi táltos fia azonban vállalta, hogy egyszerre őrzi a régi hitet és gyakorolja az új vallást, de ehhez szükség volt egy templomra. Egy évük volt arra, hogy ez felépüljön, de az emberek már csak olyanok, hogy szeretik halogatni azt, ami halogatható. Végül, amikor már csak három napjuk maradt erre, a tündérekhez fordultak segítségért. A tündérek királya egy embergyermeket is kapott fizetségül, azzal az ígérettel, hogy ők majd felnevelik, és két nap, két éjjel alatt fel is építették a templomot.

Harangot is tettek volna bele, de a boszorkányok megakadályozták őket ebben. Üldözték a tündéreket, és éppen a Karcsa vize felett jártak, amikor pirkadni kezdett. A boszorkányok visszahúzódtak a sötétbe, a tündérek meg ijedtükben a vízbe ejtették a harangot.

Sokáig ezért sem volt a karcsai templomnak harangja, s bár egyszer próbálták a vízből kihúzni, és még egy sárkányt is megkértek arra, hozza fel a mélyből, a harang most is ott fekszik lent, az iszapban, „a Vajdák kertje végével egy irányban, 3 vagy 4 öllel a széltől beljebb”, és minden száz évben egyszer megkondul. Aki szerencsés, és éppen akkor jár arra, hallhatja is.

A karcsai templom öröksége

Eddig hát a monda. Velünk élő. Ahogyan a karcsai templom is. Falait ugyan kikezdte az idő, az átépítések alatt sokféle építőanyagot használtak, így a vulkanikus eredetű vörös trachit mellett van benne tégla – és beton is. Tetején a fazsindely viszont mutatós. A templom alaprajza őrzi a magyarországi román bazilikák mintájára épült hajóformát, az átépítések miatt azonban egyedi kialakításúvá vált, az épület tornyot végül nem kapott.

S bár igaz, hogy a karcsai templomban nincsen harang, udvarán ötven évvel ezelőtt önálló haranglábat állítottak fel, vagyis Karcsán nem kell száz évet arra várni, hogy a református templom harangja megszólaljon.

Aki arra jár, hallhatja is. S ha úgy gondolná, hogy megkeresi a Karcsa iszapjába merült tündérek harangját, azzal sincs baj. De nem árt felkészülnie arra, hogy boszorkányokkal kell megvívnia, ha pedig a tündérek segítségét kérné ehhez, tudnia kell, hogy azok bár most is köztünk élnek, ám szépségük miatt félénkek, attól tartanak, hogy az emberfiak inkább csak utánuk vágyakoznak, semmint a kincsre, amit egyszer már odaadtak az embernek, csak úgy tűnik, örökre elveszett.

(Borítókép: A karcsai templom. Fotó: Kaszás Tamás / Index)