Az új Dredd ezerszer keményebb Stallonénál

2013.01.09. 14:50

Ha létezik olyan film, amire tényleg ráfért már egy látványos 3D-remake, akkor az Stallone 1995-ös Dredd bírója. Ebben ugyanis gyalázatos bűnt követett el kedvenc akciósztárunk: a film tizenötödik percében lekapta a fejéről azt a kultikus sisakot, ami a brit képregényipar legtökösebb zsaruja 1977 óta szünet nélkül hordott.

dredd-3d-karl-urban
Fotó: DNA Films / IM Global

Az új verzióban Karl Urban üvölti a gonoszoknak, hogy „Én vagyok a törvény!", mielőtt a szuperflintájával lerobbantaná a fejüket. Kitűnő választás volt: a Gyűrűk Ura borostás lovasura ezerszer meggyőzőbben képviseli a 80-as és a 90-es évek maszkulin akcióhős őstípusát, mint a 18 évvel ezelőtti, csupaszra borotvált, szikrázóan kék szemű, műanyag Stallone. A film főgonosza, Lena Headey a Trónok harca tévésorozatban sem volt ennyire jó kurvás királynő, mint itt, de a két fantasy franchise rajongóit valamiért nem fogta meg a kedvenceik disztópikus sci-fije- Így a Dredd hatalmasat bukott tavaly a pénztáraknál: épp hogy összekapart 30,9 milliócskát. Pedig az idegesítő Rob Schneider helyett ezúttal egy csinoska szöszi, Olivia Thirlby segíti a jövő egyszemélyes rendőrét, esküdtjét és hóhérját, a 3D-effektek pedig látványosabbak, mint bármelyik 2012-es filmben.

Egy olyan jövőben járunk, ahol te sosem akarnál nyugdíjasként élni. A poszt-apokaliptikus sci-fik jól ismert Nagy Kataklizmája letarolt mindent a Földön, így a túlélők falakkal körülvett, zsúfolt metropoliszokba menekültek a radioaktív esők és a mutánsok elől. Amerika keleti partja Bostontól Washingtonig egyetlen óriási, bűntől és korrupciótól fuldokló felhőkarcoló-tenger lett Megaváros 1 néven, ahol percenként több ezer rablást és gyilkosságot követnek el. És mivel a rendfenntartó erők nem lehetnek mindenhol ott, bírósági tárgyalásra pedig kár is időt pazarolni, általában a tett helyszínén szabják ki a halálbüntetéseket.

Stallone Dredd bírójában Andy Vajnáék egy gyerekbarát sci-fi vurstliban mutatták meg a repkedő motoros, neonfényes Mega Cityt és falakon túli, kannibálok lakta rozsdasivatagot. Ez ugyan kánonhű volt, de a 95-ös film egyszerre akart a Pusztító és a Mad Max 3 folytatása lenni. Az új Dreddre viszont 90 millió dollár helyett csak 50-et kaptak a készítők, ráadásul a 3D-effekteket is ebből kellett megoldani, így a forgatókönyvtől a látványig minden a szűkös költségvetéshez lett igazítva. A rendező, Pete Travis (aki korábban csak olyan felejthető akciófilmet tudott összeizzadni, mint a Nyolc tanú) és az író, a 28 nappal később című brit zombiklasszikuson edződött Alex Garland viszont profi munkát végzett: tényleg a maximumot hozták ki ennyi pénzből, sztoriban és látványban is.

Dredd trailer

Rögtön megspórolták például a grandiózus nagyvárosi díszletet és a statiszták fizetését azzal, hogy csak beszélnek Mega City gigantikusságáról, miután felvillantották pár CGI-képkockában. Egy trükkös húzással már a film elején beterelik Dredd bírót és újonc járőrtársát, a telepatikus képességekkel megvert-megáldott Anderson bírónőt egy lerobbant felhőkarcolóba. Itt az ügyeletes gengsztervezér (Leena Headey) atomháborús páncélajtókkal zár le minden kijáratot, nehogy a két bíró hírét vigye a feletteseinek: innen látják el az egész várost a legújabb lassító droggal a Slo-Móval.

Pofátlanul egyszerű dramaturgiai trükk, mégis az első perctől az utolsóig látványosan működik. A tökös főhősnek szobáról szobára kell kommandóznia, fullasztó atmoszférájú liftaknákban és lépcsőházakban, gázcsövek és vízvezetékek között vív ádáz tűzharcot az ellenséggel, miközben egyre dühösebben csörtet előre a legfelső szinten tanyázó főgonosz felé. Pont, mint Bruce Willis a Nakatomi toronyházban (vagy mint a 2011-es Rajtaütésben a rohamrendőrök, csak itt kevesebb a kungfu).

A Slo-Mo drog hatása is telitalálat. A Mátrixból és a Max Payne-ből jól ismert belassító effekt itt már művészi szintre emeli az erőszakot: az üvegdarabok gyémántokká változnak, amikor egy szerencsétlent keresztülhajítanak a 150. emelet ablakán, a betonjárda szemszögéből mutatott, szétkenődő holttestből és a két méterről keresztüllőtt emberi testből fröcsögő, digitális paradicsomlé pedig sohasem volt még ennyire szép.

Mátrixosan belassítva mészárol az új Dredd

Az új Dredd ráadásul nemcsak Karl Urban nyers macsóságával idézi fel a kedvenc scifi-akciófilmjeink világát. Az agyongraffitizett, csupa vasbeton gigaépület pont olyan markáns díszlet itt is, mint a Szárnyas fejvadászban vagy Schwarzenegger Emlékmásában. Ráadásul a hangvezérléssel működő tűzfegyverektől az utolsó lepukkant italautomatáig minden kellék tökéletes mintapéldánya annak a 80-as és 90-es években divatos, egyszerre robusztus és high tech, cyberpunk dizájnkultúrájának, ahol az összes nyilvános internet terminál akkora, mint egy ruhásszekrény, és a legmenőbb hackerek is Casio szintetizátorokra hajazó billentyűzeten törnek be a biztonsági rendszerekbe.

Bónuszként ráadásul a két főszereplő közötti kapcsolat is ugyanolyan jól működik, ahogy azt már megszoktuk a „profi, mogorva nyomozó a forrófejű újonccal"-típusú, 48 órát és Halálos fegyver-szériát idéző zsarufilmekben. És bár telepata Anderson bírónő a képregényben is mindig sisak nélkül feszített, a két főhős büntető, egysoros beszólásban nem lehet nem észre venni az odaszúrást a rohambilijét eldobó Stallonének: „– Azon tűnődtem, mikor veszi észre, hogy nincs magánál a sisakja. – Uram, a sisak zavarja a képességemet. – Egy golyó viszont még jobban zavarhatja."

IMDb: 7,2 pont
Rottentomatoes: 78%
Index-ítélet: 8/10

Frász bíró Magyarországon: íme az extrém erőszakos Heavy Metal Dredd

Itthon a képregényes szakblogok műértő közönségén túl egy másik szubkultúra tagjai, a mai harmincas-negyvenes, Iron Maidenen és Kalapács Józsin felnőtt, de a szöges bőrdzsekit már rég ingre és zakóra lecserélő metálrajongók is ismerhették a mozifilmek előtt Dredd bírót és a csodálatos, végtagrobbantó kéziágyúját.

johnnybyker
Fotó: Heavy Metal / Rock Power

A szépemlékű Rock Power magazinban ugyanis valamikor a 90-es évek elején már megjelent majdnem egy tucat Dredd-sztori, két Terminator 2-ről szóló cikk és Gun N' Roses backstage-fotó között. Csapnivaló fordításban (Dreddet például átkersztelték Frász bírónak), és még annál is rosszabb szöveggondozással (balra zárt hasábokkal, XX. Századdal és más szörnyű, automatikus formázásokkal).

A honi hajmetálosok Bibliájában leközölt, ultraerőszakos Dredd-széria persze sosem tartozott a 70-es évek óta futó Judge Dredd-fősodorhoz. Az Alan Grant-Simon Bisley alkotópáros direkt a népszerűsége csúcsán lévő, csöcsös-barbáros Heavy Metal képregénymagazin számára találta ki a szétrobbantott arcú motorost, aki még hullaként is meg akarta nyerni a gyorsulási versenyt a Halott fiatalkorúak kanyarjában (The Legend of Johnny Biker) vagy a kiberzombiként feltámasztott rocksztárt, akinek az első és egyben utolsó koncertje tévészékház-gyújtogatást megszégyenítő népfelkelésbe csapott át (Ironfist: Live At The MegaDome), a brit Rock Power pedig örömmel másodközölte.

Bisley-ék térdig vérben és koponyahalomban gázolós stílusát (ahol a karácsonyi különszámban Dredd még a Mikulást is kinyírta!) az északír képregényisten, Garth Ennis cserélte le extrém mennyiségű társadalomkritikával a Rock Powerben is megjelenő epizódokban. Több tucat Judge Dredd-sztorit írt, a hazai kiadásban viszont sajna csak a Talkbacket olvashattuk:

dredd600
Fotó: Rock Power / A.D. 2000

Itt a történet már nem a szétlőtt dákójú, láncfűrészes sorozatgyilkosok és vaskeresztes harci robotok péppé zúzásáról szólt, inkább egy XXII. századi Helyszínelők-epizódra emlékeztetett. A vasalóállú bírák (akik az áldozat maradványait csak belekaparják egy diszperzites vödörbe – ennyit ér Mega Cityben az emberélet) nem tudnak mit kezdeni a szemétdarálóba fejest ugró DJ ügyével, ezért segítségül hívnak egy Anderson bírónőhöz hasonló, mutáns agyturkászt, aki a telepatikus képességével fel tudja idézni a hulla utolsó óráit. A beteg sztori végére kiderül: a hülye nevű celeb, Laza Laza János egy baleset után maga is lappangó pszichó lett, és érzékelni kezdte a város összes rádióhallgatójának szeretetét, így nem csoda, hogy a darálót választotta.