Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
James Gunn a véres és kimerült Supermanhez hasonlította AmerikátHa létezik olyan film, amire tényleg ráfért már egy látványos 3D-remake, akkor az Stallone 1995-ös Dredd bírója. Ebben ugyanis gyalázatos bűnt követett el kedvenc akciósztárunk: a film tizenötödik percében lekapta a fejéről azt a kultikus sisakot, ami a brit képregényipar legtökösebb zsaruja 1977 óta szünet nélkül hordott.
Az új verzióban Karl Urban üvölti a gonoszoknak, hogy „Én vagyok a törvény!", mielőtt a szuperflintájával lerobbantaná a fejüket. Kitűnő választás volt: a Gyűrűk Ura borostás lovasura ezerszer meggyőzőbben képviseli a 80-as és a 90-es évek maszkulin akcióhős őstípusát, mint a 18 évvel ezelőtti, csupaszra borotvált, szikrázóan kék szemű, műanyag Stallone. A film főgonosza, Lena Headey a Trónok harca tévésorozatban sem volt ennyire jó kurvás királynő, mint itt, de a két fantasy franchise rajongóit valamiért nem fogta meg a kedvenceik disztópikus sci-fije- Így a Dredd hatalmasat bukott tavaly a pénztáraknál: épp hogy összekapart 30,9 milliócskát. Pedig az idegesítő Rob Schneider helyett ezúttal egy csinoska szöszi, Olivia Thirlby segíti a jövő egyszemélyes rendőrét, esküdtjét és hóhérját, a 3D-effektek pedig látványosabbak, mint bármelyik 2012-es filmben.
Egy olyan jövőben járunk, ahol te sosem akarnál nyugdíjasként élni. A poszt-apokaliptikus sci-fik jól ismert Nagy Kataklizmája letarolt mindent a Földön, így a túlélők falakkal körülvett, zsúfolt metropoliszokba menekültek a radioaktív esők és a mutánsok elől. Amerika keleti partja Bostontól Washingtonig egyetlen óriási, bűntől és korrupciótól fuldokló felhőkarcoló-tenger lett Megaváros 1 néven, ahol percenként több ezer rablást és gyilkosságot követnek el. És mivel a rendfenntartó erők nem lehetnek mindenhol ott, bírósági tárgyalásra pedig kár is időt pazarolni, általában a tett helyszínén szabják ki a halálbüntetéseket.
Stallone Dredd bírójában Andy Vajnáék egy gyerekbarát sci-fi vurstliban mutatták meg a repkedő motoros, neonfényes Mega Cityt és falakon túli, kannibálok lakta rozsdasivatagot. Ez ugyan kánonhű volt, de a 95-ös film egyszerre akart a Pusztító és a Mad Max 3 folytatása lenni. Az új Dreddre viszont 90 millió dollár helyett csak 50-et kaptak a készítők, ráadásul a 3D-effekteket is ebből kellett megoldani, így a forgatókönyvtől a látványig minden a szűkös költségvetéshez lett igazítva. A rendező, Pete Travis (aki korábban csak olyan felejthető akciófilmet tudott összeizzadni, mint a Nyolc tanú) és az író, a 28 nappal később című brit zombiklasszikuson edződött Alex Garland viszont profi munkát végzett: tényleg a maximumot hozták ki ennyi pénzből, sztoriban és látványban is.
Rögtön megspórolták például a grandiózus nagyvárosi díszletet és a statiszták fizetését azzal, hogy csak beszélnek Mega City gigantikusságáról, miután felvillantották pár CGI-képkockában. Egy trükkös húzással már a film elején beterelik Dredd bírót és újonc járőrtársát, a telepatikus képességekkel megvert-megáldott Anderson bírónőt egy lerobbant felhőkarcolóba. Itt az ügyeletes gengsztervezér (Leena Headey) atomháborús páncélajtókkal zár le minden kijáratot, nehogy a két bíró hírét vigye a feletteseinek: innen látják el az egész várost a legújabb lassító droggal a Slo-Móval.
Pofátlanul egyszerű dramaturgiai trükk, mégis az első perctől az utolsóig látványosan működik. A tökös főhősnek szobáról szobára kell kommandóznia, fullasztó atmoszférájú liftaknákban és lépcsőházakban, gázcsövek és vízvezetékek között vív ádáz tűzharcot az ellenséggel, miközben egyre dühösebben csörtet előre a legfelső szinten tanyázó főgonosz felé. Pont, mint Bruce Willis a Nakatomi toronyházban (vagy mint a 2011-es Rajtaütésben a rohamrendőrök, csak itt kevesebb a kungfu).
A Slo-Mo drog hatása is telitalálat. A Mátrixból és a Max Payne-ből jól ismert belassító effekt itt már művészi szintre emeli az erőszakot: az üvegdarabok gyémántokká változnak, amikor egy szerencsétlent keresztülhajítanak a 150. emelet ablakán, a betonjárda szemszögéből mutatott, szétkenődő holttestből és a két méterről keresztüllőtt emberi testből fröcsögő, digitális paradicsomlé pedig sohasem volt még ennyire szép.
Az új Dredd ráadásul nemcsak Karl Urban nyers macsóságával idézi fel a kedvenc scifi-akciófilmjeink világát. Az agyongraffitizett, csupa vasbeton gigaépület pont olyan markáns díszlet itt is, mint a Szárnyas fejvadászban vagy Schwarzenegger Emlékmásában. Ráadásul a hangvezérléssel működő tűzfegyverektől az utolsó lepukkant italautomatáig minden kellék tökéletes mintapéldánya annak a 80-as és 90-es években divatos, egyszerre robusztus és high tech, cyberpunk dizájnkultúrájának, ahol az összes nyilvános internet terminál akkora, mint egy ruhásszekrény, és a legmenőbb hackerek is Casio szintetizátorokra hajazó billentyűzeten törnek be a biztonsági rendszerekbe.
Bónuszként ráadásul a két főszereplő közötti kapcsolat is ugyanolyan jól működik, ahogy azt már megszoktuk a „profi, mogorva nyomozó a forrófejű újonccal"-típusú, 48 órát és Halálos fegyver-szériát idéző zsarufilmekben. És bár telepata Anderson bírónő a képregényben is mindig sisak nélkül feszített, a két főhős büntető, egysoros beszólásban nem lehet nem észre venni az odaszúrást a rohambilijét eldobó Stallonének: „– Azon tűnődtem, mikor veszi észre, hogy nincs magánál a sisakja. – Uram, a sisak zavarja a képességemet. – Egy golyó viszont még jobban zavarhatja."
IMDb: 7,2 pont
Rottentomatoes: 78%
Index-ítélet: 8/10
Itthon a képregényes szakblogok műértő közönségén túl egy másik szubkultúra tagjai, a mai harmincas-negyvenes, Iron Maidenen és Kalapács Józsin felnőtt, de a szöges bőrdzsekit már rég ingre és zakóra lecserélő metálrajongók is ismerhették a mozifilmek előtt Dredd bírót és a csodálatos, végtagrobbantó kéziágyúját.
A szépemlékű Rock Power magazinban ugyanis valamikor a 90-es évek elején már megjelent majdnem egy tucat Dredd-sztori, két Terminator 2-ről szóló cikk és Gun N' Roses backstage-fotó között. Csapnivaló fordításban (Dreddet például átkersztelték Frász bírónak), és még annál is rosszabb szöveggondozással (balra zárt hasábokkal, XX. Századdal és más szörnyű, automatikus formázásokkal).
A honi hajmetálosok Bibliájában leközölt, ultraerőszakos Dredd-széria persze sosem tartozott a 70-es évek óta futó Judge Dredd-fősodorhoz. Az Alan Grant-Simon Bisley alkotópáros direkt a népszerűsége csúcsán lévő, csöcsös-barbáros Heavy Metal képregénymagazin számára találta ki a szétrobbantott arcú motorost, aki még hullaként is meg akarta nyerni a gyorsulási versenyt a Halott fiatalkorúak kanyarjában (The Legend of Johnny Biker) vagy a kiberzombiként feltámasztott rocksztárt, akinek az első és egyben utolsó koncertje tévészékház-gyújtogatást megszégyenítő népfelkelésbe csapott át (Ironfist: Live At The MegaDome), a brit Rock Power pedig örömmel másodközölte.
Bisley-ék térdig vérben és koponyahalomban gázolós stílusát (ahol a karácsonyi különszámban Dredd még a Mikulást is kinyírta!) az északír képregényisten, Garth Ennis cserélte le extrém mennyiségű társadalomkritikával a Rock Powerben is megjelenő epizódokban. Több tucat Judge Dredd-sztorit írt, a hazai kiadásban viszont sajna csak a Talkbacket olvashattuk:
Itt a történet már nem a szétlőtt dákójú, láncfűrészes sorozatgyilkosok és vaskeresztes harci robotok péppé zúzásáról szólt, inkább egy XXII. századi Helyszínelők-epizódra emlékeztetett. A vasalóállú bírák (akik az áldozat maradványait csak belekaparják egy diszperzites vödörbe – ennyit ér Mega Cityben az emberélet) nem tudnak mit kezdeni a szemétdarálóba fejest ugró DJ ügyével, ezért segítségül hívnak egy Anderson bírónőhöz hasonló, mutáns agyturkászt, aki a telepatikus képességével fel tudja idézni a hulla utolsó óráit. A beteg sztori végére kiderül: a hülye nevű celeb, Laza Laza János egy baleset után maga is lappangó pszichó lett, és érzékelni kezdte a város összes rádióhallgatójának szeretetét, így nem csoda, hogy a darálót választotta.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon