Annát így még nem gyalázták meg

2013.02.01. 11:56

Igazán nem vagyok az a „kikérem magamnak”-típus, de a Joe Wright-féle Anna Karenina első tizenöt percében mégis elöntött a düh, és kikértem a magam, az oroszok és végső soron Tolsztoj nevében is ezt a feldolgozást.

Az Anna Karenina a világ talán legismertebb romantikus története, így várható volt, hogy Joe Wright, akinek sikerült már a másik toplistás szerelmes sztorit, a Büszkeség és balítéletet is elcsesznie, nekifog egyszer.

Ha fogadni kellett volna, hogy ki lesz Wright Annája, hát ötszámjegyű összeget mertem volna rátenni, hogy ismét Keira Knightley-t választja - ahogy azt már tette Jane Austen-adaptációjában és az Ian McEwan regényből készült Vágy és vezeklésben is -, és nyertem volna.

De, ha arra is tippelnem kellett volna, hogy milyen műfajban dolgozza fel Tolsztoj regényét, hát tuti vesztek. Sose jutott volna eszembe ugyanis, hogy ez a pali képes kikísérletezni egy új műfajt: a dalok nélküli musicalt – pedig pontosan ez történt. Ez az Anna Karenina így aztán mégis csak váratlan élmény volt, váratlanul rettenetes.

Kevés filmen féltem annyira életemben, mint ezen. Nem is félelem volt ez, hanem már- már rettegés. Rettegés attól, hogy a szereplők ritmusra végzett pecsételése, borotválása és öltöztetése után valamelyikük jaj, mindjárt dalra fakad. Hogy egyszercsak Anna kézen fogja az Ózból a Bádogembert és boldogan dalolva felszáll a szentpétervári gyorsra, vagy Vronszkij kilépve a bálteremből rágyújt a Singing in the Snow-ra. Ez ugyan végül nem történt meg, de ettől csak még ijesztőbb volt ez a paródiának is beillő kavalkád.

Az Oscar-díjra jelölt látványtervezés után úgy tűnik, illő díjazni, hogy Wright az egész sztorit egy színházba helyezte. Hogy milyen fantasztikus elképzelés már, hogy lóverseny van a színpadon, a pórnép pedig a díszleteket mozgató zsinórok között él a padláson. Hogy tényleg színház az egész világ - de sajnos ez a koncepció egy nagyon komoly problematikát is magában rejt.

Wright ugyanis arra használja ezt, hogy Anna és Vronszkij házasságtörő, „romlott” kapcsolatát szembe állítsa Levin és Kitty „tiszta” szerelmével, mely színházi díszleteket helyett a nyírfákkal és hajlongó búzamezőkkel tarkított tájban játszódik, az igazi való világban. Ítéletet mond, igazságot szolgáltat, és bármennyire is meglepődnek néhányan a rendező szereplőválasztásán, az éppen ezen a nyomvonalon leplezhető le.

Az Annát a férjétől elcsábító Vronszkijt ugyanis egy piperkőc, éppen hogy csak pejhedző szakállú, anyámasszony katonájára, Aaron Johnsonra osztotta, aki csak annyira férfias, mint amennyire az Annát játszó Keira Knightley nőies - semennyire.

Hiába múlnak el felette is az évek, Knightly megragadt a tini hisztérika korszakában, továbbra is ott játszik az ideg az arcán, az elfojtott agresszió minden mozdulatában. Nőies allűrjei inkább riasztóak, mint szexisek. A folyamatosan félig nyílt ajkain néha megcsillanó nyál pedig akaratlanul is legjobban eljátszott szerepére, Cronenberg Veszélyes vágyában az elmebeteg nőre emlékezteti a nézőt.

Ha Annát szembe állítjuk az ártatlan tekintetű Kittyvel (Alicia Vikander), és ha Vronszkij mellett elnézegetjük az igazi szerelemtől szenvedő Levint (Domhnall Gleeson), máris érthető és leleplezhető Wright gondolkodása. (Hogy mellettük minek kellett Jude Law a filmbe, ellenpontnak-e vagy csak egy húzónévnek a stáblistán, nem tudni, mindenesetre ő az egyetlen, aki hiteles maradt ebben a paródiában.) De legyen, végül is mindenkinek joga van véleményt nyilvánítani erkölcsről, tiszta és bűnös szerelmekről, és Wright filmjének sem ez a legnagyobb problémája.

Hanem az, hogy  Oroszországról csak a hó, a hatalmas szőrme bundák és az Áll egy ifjú nyírfa a réten című dal jutott az eszébe. Hogy ebből a gyönyörű regényből egy hidegháborús amerikai viccet csinált az oroszokról. Egy nagyon rossz és nagyon szakállas faviccet, na, az fájt csak igazán, 4/10.

15%
4999 Ft
4250 Ft
15%
3899 Ft
3315 Ft