Tele maradt ügynökkérdéssel

A történet egyszerűen indul, de a végére már annyira bonyolult lesz, hogy egyszerűbb azt mondani, hogy ezt most eléggé benézték, pedig a tavaly bemutatott Drága besúgott barátaim az egyre inkább szétfolyó konfliktusok ellenére is jó lett. Czettl Andor (Cserhalmi György) kikéri a levéltárból a róla írt jelentéseket, és kiderül, hogy az egyik legjobb barátja, Pásztor János (Derzsi János) jelentett róla. Mivel Pásztor nem áll szóba vele, hanem bezárkózik otthon a III/3-ba, Czettl megírja a felfedezést az újságban, de közben kiderül, hogy Pásztor halálos beteg. Ebben nem lenne semmi extra, ha nem értelmiségiek állnának a középpontban.

Pont ez az egyik legnagyobb probléma, mert ezt érzékeltetve néha úgy beszélnek a szereplők, mint egy békebeli regényben, például kétszer is elhangzik az a szó, hogy „triumfál”. De az emelkedett légkörnek is vannak előnyei, mondjuk kapásból az, hogy nem parizert evő kisnyugdíjasok dulakodnak a kocsmában. De a csúcspont is emiatt olyan erős, amikor Cserhalmi, az áldozatból lett vallató, a kukában felborulva négykézláb néz bele a felnyomott besúgó Derzsi János műanyagszemébe, és a mélység visszanéz rá.

Derzsinek a nyomasztóan rendszerváltáskori hangulatú tévéstúdióban sem kell nagyot alakítania ahhoz, hogy elvigye a jelenetet a gyötört arcán. Itt derül ki az, hogy miért is volt érdemes mégis értelmiségi légkört teremteni, mert jön a fordulat: Pásztor nem kezd hazug vezeklésbe, hanem mindenkinek bemutat, és nevetve közli, hogy bár haldoklik, de már szabad, mert megkapta a méltó büntetését.

Jó ötlet volt az is – bár nem biztos, hogy hasznos is –, hogy még a legkisebb mellékszereplőnek is jutott valami vicces tulajdonság, ami azért rávilágít arra, hogy az élet nem csak üldözöttekből és rákosokból áll: Mácsai Pál a gondterhelt szerkesztő, Schneider Zoltán a bénázó onkológus, Benedek Miklós pedig hol a vécén ülve, hol áramszünet alatt telefonál, amíg ki nem írják a filmből. Csuja Imre, a homoerotikus tartótiszt megjelenése majdnem elviszi a filmet egy olyan irányba, hogy azt hihetnénk, ez Rudolf Péter produkciója, a Besúgó; de végül nem történik meg a tragédia. Györgyi Anna, a két főszereplő közti kapocs, haragszik mindenkire, miközben mindenkit szeret, de ez is kevés ahhoz, hogy ne végig Cserhalmi és Derzsi legyen az érdekes a filmben.

A Drága besúgott barátaim vizuálisan rendben van, Cserhalmi Sára (vagy inkább a párbeszédeket író Paizs Sickratman Miklós) inkább ott hibázott, ahol nem bírt szakítani azzal a félévszázados magyar hagyománnyal, hogy a szereplők komoly dolgokról csak tőmondatokban, nagy hatásszünetekkel beszélnek. Az sem tett jót, hogy az eredetileg rövidfilmnek induló művet az üresjáratok mellett például a kocsmában felesező idióta fiatalokkal sikerült másfél órásra duzzasztani. De ezek egyike sem brutális hiba, inkább csak a lendületet törik meg.

Az igazán nagy baj az, hogy az egész túl lett vállalva, Pásztor betegségével, a közös barátnővel, a tartótiszt felbukkanásával már annyira bonyolulttá válnak az érzelmek, hogy a végén egyértelmű tanulság helyett egy abszurd ivászatnál nem futja többre, és a kommunizmus áldozata is csak énekelve biciklizik a semmibe. És talán éppen ettől lesz fontos a film, mert az ügynökkérdőjel még mindig a levegőben lóg, és amíg nem lesz rendezve, legalább elméletben lehet a film problémáira megoldást keresve azzal játszani, hogy meg lehet-e bocsátani annak a barátnak, aki azt nem kéri.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!