Adam Sandler szarból épít várat

Sok megmagyarázhatatlan dolog van a filmtörténelemben, nem kell messze menni, csak a Titanic sikeréig például, amire nincs se magyarázat, se bocsánat ugye. De azt, hogy Adam Sandler filmjei hogy tudnak már lassan húsz éve rentábilisek lenni, senki nem tudja nekünk megmagyarázni. A legrosszabb altesti poénokkal és gyermeteg, bugyuta viccekkel operáló Sandler-filmek legfrissebbike, a Nagyfiúk 2 közel 50 millió dolláros nyitóhétvégét produkált. Ez a 80 milliós gyártási költséghez képest különösen főnyeremény, hiszen ha így folytatja, simán nyereséges lesz a film, aminek tulajdonképpen meg sem szabadott volna születnie.

A Nagyfiúk 2-t gyűlölik a kritikusok (7 százalékon áll a Rotten Tomatoes-on), de a közönség így is elmegy rá, sőt, lehet pont ezért váltanak jegyet sokan. Mármint, hogy lássák Sandler újabb hebegő, lúzerségéhez képest sokkal jobb nővel élő (Salma Hayek) karakterét, ahogy hülyét csinál magából és néha rikoltva előad egy rettentő ótvar fingós viccet. Egyszerűen hihetetlen, hogy a fickó évek óta tulajdonkpppen ugyanazt az egy karaktert adja elő, a kissé ütődött, szerethető vesztest, akinek nagy a szíve és tulajdonképpen esze is van, de valahogy ennek ellenére állandóan kihasználják és hülyének nézik. A történetek végére persze övé lesz a csaj, a lóvé, a kutya és a menő sportkocsi is, tanulság meg maximum annyi van a filmjeiben, hogy ha fingasz, ne szarj bele a nadrágodba, mert az már túl ciki.

A Sandler-filmek sikere (mert sikeresek, lásd nagyszerű oszlopdiagramunkat lejjebb) láttán az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés, vajon a Hülyék paradicsoma (Idiocracy) című filmben Mike Judge fülest kapott a jövőből, vagy csak beletalált abba, ami vár ránk? A totálisan elhülyült, a tévében naphosszat bazinagy seggeket és fingást bámuló, elcsökevényesedett emberekről szóló film a Sandler-életmű fényében ijesztő jövőképnek tűnik, éppen azért, mert simán valóság lehet belőle. Ha egy Nagyfiúk 2 egyik kulcsjelenete az, amiben a főhős (végre) sikeresen tüsszent, böfög és fingik gyors egymásutánban és ez az a film, amire 46 millió dollár értékben váltottak jegyet az amerikaiak három nap alatt, akkor komoly problémával kell szembenéznünk.

A karrier tulajdonképpen az 1995-ös Billy Madisonnal indult, amiben Sandler egy lúzert alakít, aki kénytelen visszaülni az iskolapadba, mert egyébként nem örököl a milliomos fatertől egy árva vasat sem. Ezt az infantilis, felnőtt testben rekedt gyermeki lelket a Sandler-életmű háromnegyedében viszontláthattuk azóta, mint ahogy azt is, hogy egy ilyen semmitmondó vígjáték a mozipénztáralban első helyen álljon a bemutató hetében. A film tízmillió dolláros költségvetésre keresett 26,5 milliót, a filmipar pedig felfigyelt Sandlerre. A következő filmje, a Happy Gilmore című komédia már 40 milliónál is többet hozott, és innentől nem volt megállás: azóta csak azok a Sandler-filmek kerestek 100 millió dollár alatt, amikben a színész igyekezett komolyan viselkedni.

Jó befektetés a filmjeibe beszállni, 90 millió dollárnál egyik sem kerül többe, és még amikor bukik, akkor sem úgy, mint egy negyedmilliárdos A magányos lovas vagy Del Toro 180 milliós Tűzgyűrűje. Sandlert akkor nem szeretik a nézők, ha kilép abból a karakterből, amit megszoktak tőle. A Spangol című dramedyben kulturális értékek állnak szemben egymással és kultúrák ütköznek - viszont egy fingós vicc sincs benne, így nem csoda, hogy 80 milliós gyártási költségre csak 53 milliót produkált. Az Üres várossal kétmilliót bukott (22-be került, húszat termelt vissza), de ez egy kőkemény dráma volt, mély, emberi érzésekkel, és - igen, bejött a tipp - egy altesti poénnal sem. Nem is kellett a nézőknek.

Sandler legnagyobb sikerét a Nagyfiúk hozta 2010-ben: a 80 millió dollárba kerülő film 270-et keresett a mozikban úgy, hogy a kritikusok köpni-nyelni nem tudtak a faék-egyszerűségű történeten, a kilátástalan színészi játékon és az infantilis vicceken. A gyermekkorukat sirató és oda visszavágyó meglett faszikról szóló film második része az első folytatás a Sandler-életműben, de mivel az idén moziba küldött film is szépen keres, simán lehet belőle még egy folytatás. A kilencvenes évek végétől tehát a kétezres évek közepéig Sandler futószalagon gyártotta a filmeket és keresett vele nagyon szép összegeket. Rendes fazon lehet a magánéletben, hiszen filmjeiben rendszeresen feltűnnek azok a haverjai, akiknek épeszű rendező nem ad szerepet (David Spade vagy Rob Schneider), de így legalább nem halnak éhen.

Hiába hánynak epét a kritikusok a filmjei láttán, a nézőket nem érdekli, hogy ugyanazt a formulát igyekeznek lenyomni a torkukon, és évről évre megveszik a mozijegyeket. Pedig a Sandler-filmekben nemcsak teljesen ugyanazt a karaktert, hanem majdnem ugyanazt a történetet is kapjuk: egy (lehetőség szerint nagycsöcsű) nőt, váratlan helyzetben magát elfingó főhőst, hugyozást (emberre, állatra, bútorra, mindegy), idióta haverokat, akik nem csinálnak semmit, üres tekintettel a nézőre meredő szereplőt, orrtúrást, seggvakarást, vicceket büdös testrészekről, lehányt szereplőket és hülye hangokon vinnyogó Sandlert. Ha ezek közül tetszés szerint kiválasztunk hatot, melléteszünk egy kockás füzetlapra felskiccelt, mondvacsinált drámának kinéző történetet, menten készen van egy Sandler-vígjáték.

Egyvalami biztos: Sandler nem fog megváltozni, mert minek tenné. A karrierje legelején a Saturday Night Live nevű varietéműsorban öt éven át szerepelt olyan komikusok mellett, mint Chris Farley, Tim Meadows, Julia Sweeney, Chris Rock, Dana Carvey, Phil Hartman, Mike Myers, Kevin Nealon, Janeane Garofalo, Molly Shannon, Jay Mohr vagy Al Franken, szóval pontosan be tudta lőni azt, hogy mi az a piaci rés, ahol ő sikeres lehet. Soha nem volt meg benne Meadows kifinomultsága, nem volt olyan jó a fizikális humorban mint Farley, és nem volt olyan jelenléte a képernyőn, mint Chris Rocknak vagy Phil Hartmannek.

A prosztó humor viszont tökéletesen megfelelt neki, így ráállt arra az útra, amin azóta is rendületlenül halad előre. Hogy ennek örül-e és magában mit gondol, amikor az év legrosszabb filmes alkotásának járó Aranymálnák közül a Jack és Jill mind a tíz kategóriában nyert (pályafutása alatt 23 alkalommal jelölték mellesleg), azt nem tudjuk. A sikere titka nagyjából annyi, hogy jó érzékkel egyensúlyoz azon a határon, ami a totális debilitástól elválasztja, és csak nagyon kis dolgokban változtat filmjei hangvételén vagy stílusán. A néző jóelőre tudja, a Vizesnyolcastól pontosan azt kapja majd, amit a Sátánkától, legfeljebb nem a tizedik, hanem a harminchetedik percben fingják le először valakinek a fejét. És erre egy egész karriert lehet építeni.