A szukafattyak igazságot osztanak

"A plébános hallgat egy darabig, aztán azt mondja: – Ezek szerint ismeritek a Tízparancsolatot. Meg is tartjátok? – Nem, plébános úr, nem tartjuk meg. Senki sem tartja meg. Meg van írva: „Ne ölj!”, és mindenki öl. A plébános azt mondja: – Hát igen... sajnos háború van."

Így beszélget a háború elől vidékre menekített ikerpár és az általuk éppen megzsarolt plébános A nagy füzet (szerencsére kevés) szájbarágós jelenetében. A magyar származású svájci írónő, Agota Kristof regényét negyven nyelvre fordították le és Szász János (Witman fiúk, Ópium) rendezett belőle filmet. A nagy füzet több szempontból is különleges: egyrészt ez az első film, ami az Andy Vajna vezette Magyar Nemzeti Filmalap égisze alatt, az új támogatási rendszerben készült el (európai koprodukcióban készült, a filmalap 180 milliót adott a 900 milliós költségvetésbe) másrészt rögtön egy nagy sikerrel indult a története, elnyerte a júliusi Karlovy Vary filmfesztivál fődíját, a Kristály Glóbuszt. Ez a film Magyarország hivatalos nevezése az Oscar-díjra, januárban dől el, hogy bekerül-e a legjobb idegen nyelvű film kategória jelöltjei közé.

Bár a könyvben nincs megnevezve, hogy pontosan hol és mikor játszódik a történet, a film a második világháború utolsó éveibe, egy határ menti faluba helyezi az ikrek sztoriját. (Forgatási riportunkat itt olvashatják.) A tíz éves fiúk (Gyémánt László és Gyémánt András) boldog életének akkor lesz vége, amikor szüleik úgy döntenek, hogy nagyobb biztonságban lesznek a soha nem látott nagymamánál (Molnár Piroska) a kis faluban, mint velük a nagyvárosban. Hamar kiderül, hogy édesanyjuk nem véletlenül nem nézett húsz évig a nagymama felé: az asszony finoman szólva sem kedves, az, hogy szukafattyaknak hívja és üti-veri a fiúkat, még a legenyhébb jellemzője.

Ráadásul a faluban azt beszélik a mindenki által csak boszorkánynak hívott nőről, hogy maga végzett a férjével, a fiúk nagyapjával. Ha mindenki éhezik és reszket a hidegtől, a boszorkánynak akkor is van mit ennie és akkor is van tüzelője. De nem adja ám ingyen senkinek.

Az ikrek hamar rájönnek, hogy csak akkor élhetik túl a háborút, ha alkalmazkodnak. Így aztán elkezdik edzeni a testüket és a lelküket, hogy elég kemények legyenek az ütések és a szidalmak elviseléséhez, a kemény munkához és annak kibírásához, hogy már senki nem szereti őket. Az alkalmazkodás sikeresebb nem is lehetne, az ikrek nemcsak ennivalót, de meleg ruhát és társaságot is szereznek maguknak. Arra is figyelnek, hogy megtartva apjuknak tett ígéretüket, szorgalmasan leírják, hogy mi történik velük. Úgy ítélik meg, hogy mivel háború van és nekik túl kell élniük, ölni is meg kell tanulniuk. Később már nem egyszerűen a túlélésük a tét, hanem, hogy a világ az általuk kívánt rendben működjön: ítélkeznek, büntetnek, igazságot osztanak. Hogy kinek jár fájdalmas és kinek kegyes vég, hogy ki érdemel bosszút és ki segítséget, kizárólag ők ketten döntik el.

A nagy füzet legnagyobb erőssége, hogy nagyszerű színészek játszanak benne. Akárcsak Szász korábbi filmjében, a Witman fiúkban, most is talált két olyan gyerekszereplőt, akik fiatal koruk ellenére képesek elvinni a vállunkon egy két órás filmet, akik minden jelenetben szerepelnek, de minden helyzetben érdekes látni őket. Ugyanilyen jó az apa, Ulrich Matthes (ő volt Goebbels A bukásban) és Molnár Piroska a nagymama szerepében. Nyilván senkinek nem meglepő, hogy Molnár Piroska nagy színésznő, de a boszorkány szerepében látva újra rácsodálkozhatunk erre.

Ulrich Thomsennek (Születésnap, Testvéred feleségét, Ópium), aki a szomszédban lakó náci tisztet alakítja, már jóval nehezebb dolga volt. Az ő szerepe a filmben elég kidolgozatlan, Szász homályosan utal arra, hogy mit miért tesz a fiúkkal, szinte semmit nem tudunk meg róla. Nyugtalanító, de közel sem annyira, hogy érdekes legyen. Az sem meglepő, hogy Tóth Orsi nem tudott újat hozni a sokadik áldozat-, és Kovács Lajos a sokadik brutális állat szerepében.

Bár a pár helyen változtattak a hangsúlyokon, A nagy füzet mindenek előtt alázatos, vagy ha szigorúbbak akarunk lenni, kicsit szolgai adaptáció lett. Nemrég Baz Luhrman volt az, aki annyira tisztelte A nagy Gatsbyt, hogy a filmváltozatban újra és újra kiírta a regény sorait a vászonra. Szász János filmjében is végig látjuk a szöveget, folyamatosan olvassuk a fiúk naplóját, látjuk a rajzaikat, együtt ragasztjuk be az emlékeket velük a füzetbe. Végig narrálják a filmet, így sokszor kétszer kell átélünk egy-egy eseményt. Egyszer látjuk, hogy mi történik, hiszen mégiscsak egy filmről van szó, aztán el is olvashatjuk, ahogy belelapozunk a füzetbe. Szász nem győzi hangsúlyozni, hogy mennyire sokra tartja a regényt, magát a filmet is Agota Kristof emlékének ajánlja.

Pedig A nagy füzetből nem a legsikerültebb mondatokra fogunk emlékezni, hanem arra, ahogy a fiúk tekintete megváltozott. Ahogy a történet elején, még otthon, a szüleikre és egymásra néztek és ahogy a film végén merednek ránk, miután meghozták a legnehezebb döntést. Arról pedig nem ők tehetnek, hogy ekkora már egyáltalán nem sajnáljuk őket.

IMDb: 8,2

Index: 10/7