Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!Ötven éve foglalkoztatja a világot a kérdés: ki lőtte le Kennedyt és miért? Az összeesküvés-elméletek gyártóinak egyik kedvenc témáját most Peter Landesmann elsőfilmes rendező dolgozta fel dokumentarista stílusban. Megfejtést nem feltétlenül kapunk, párás tekintetű Zac Efront és elnöki agyvelőt színes szélesvásznon viszont igen. A Parkland londoni premierjén jártunk.
Minden amerikai felnőtt emlékszik rá, hogy mit csinált 2001. szeptember 11-ének reggelén, amikor az első repülőgép belecsapódott a World Trade Center északi tornyába. Egy generációval korábban hasonlóan az egész nemzetet megrázó esemény volt Kennedy meggyilkolása, amelynek fejleményeit, így Oswald meggyilkolását a szeptember 11-i támadásokhoz hasonlóan élőben közvetítette a televízió. A merénylet 50. évfordulójára készített filmet a brit Vincent Bugliosi igen alapos dokumentumkönyvéből Peter Landesmann amerikai újságíró Parkland címmel.
A film címét arról a dallasi kórházról kapta, ahova az elnököt szállították a merénylet után, hősei pedig névtelen hétköznapi emberek: orvosok, titkosügynökök, Zapruder, az amatőrfilmes ruhakereskedő, akik a huszadik század egyik legnagyobb tragédiájának szereplőivé válnak. Landesmann filmje ezeket a mellékszereplőket helyezi a dráma előterébe. Míg Jackie és az elnök csak villanásokra tűnik fel a filmben, a történetet többek között a Kennedyt megmenteni próbáló fiatal orvos (akit Zac Efron alakít nagy átéléssel), az Oswaldot korábban figyelő titkosügynökök és Oswald bátyjának szemszögéből látjuk.
„Rólunk, többiekről akartam filmet készíteni“ – fogalmazott Peter Landesmann a londoni premier előtti beszélgetésen szerda este. Arról, milyen hatással volt ez a történet az átlagemberekre, azokra, akik részesei voltak ennek a történetnek, és azokra, akik befogadói lettek.
Oliver Stone JFK-jével ellentétben a Parkland nem gyárt konspirációs elméleteket: egyszerűen bemutatja annak a négy napsütéses őszi napnak az eseményeit, amelyek sokkal izgalmasabbak bármiféle forgatókönyvíró által kiötlött fordulatoknál. Landesmann egyes mellékszálak elhagyásával elegáns struktúrát adott Bugliosi 1600 oldalas könyvének. A valóság sugallta szimmetria a filmben még erősebben jelentkezik: a Jack Ruby által halálosan megsebzett Oswaldot éppúgy a Parkland kórházba szállították, mint két nappal korábban Kennedyt, és bár a két temetésnél semmi sem lehetne különbözőbb, mégis azonos a hozzátartozók gyásza.
A strukturált szerkesztés következtében fontos figurák is kimaradnak: Ruby például egyáltalán nem kap szerepet a filmben, mindössze azon a néhány archív kockán jelenik meg, melyet november 24-én egész Amerika döbbenten figyelt a tévé képernyőjén: ahogy a nightclub-tulajdonos közvetlen közelről rálő a megbilincselt Oswaldra. A filmben Kennedy is főleg archív felvételeken szerepel, és csupán az első mintegy fél órában. Amikor hordágyon fekvő, Jackie virágcsokrával és rózsaszín kalapjával fedett testét betolják a Parkland műtőjébe, már szinte érdektelenné válik a kamera számára, mely az elnök életét megmenteni próbáló orvosokra fókuszál. És Jackie-re, aki szinte érinthetetlenként támolyog be, tenyerében hordozva a kimondhatatlan iszonyatot: férje koponyájának és agyának egy darabkáját.
Én úgy éreztem, a rengeteg kézikamerás jelenettel, a ferde horizontokkal és a késve pontosra húzott fókuszokkal a Zapruder-film rémült szemtanú-hangulatát próbálja megragadni a rendező, ám mint elmondta, inkább (Afganisztánban újságíróként átélt) harctéri élményeit próbálta visszaadni ezekkel. Paul Giamatti tökéletes Zapruder szerepében, a leginkább Mézga Gézára emlékeztető kiskereskedő, aki hirtelen Amerika legkeresettebb filmszalagja készítőjének szerepében találja magát. Zapruder és Oswald anyja is természetesnek találja, hogy eladja a történetét – míg azonban Zapruder iránt valamiféle szimpátiát érzünk, ahogy alkudozás közben próbálja megtiltani a Life magazinnak, hogy a fejlövést ábrázoló kockákat leközöljék, ezzel szemben Mrs Oswald bomlottnak tűnő nyilatkozatai inkább fiai iránt szítanak együttérzést.
A legerősebbek azok a jelenetek, ahol a szereplők próbálnak a normális kerékvágásból kizökkent világban is embernek maradni: ahogy az elnöki gépen egy üléssor pánikszerű kiszerelésével helyet teremtenek a koporsónak, melyet hatan-nyolcan is alig tudnak felvonszolni a fedélzetre: ahogy az egyik titkosügynök zsebkendőjével próbálja a koporsón esett karcolásokat letörölni: ahogy Oswald temetésén a fotóriporterek csapnak fel koporsóhordozónak, mert Oswald bátyján, feleségén és anyján kívül nem jött el senki.
Kérdés, hogy egy ennyire amerikai történet mennyire állja meg a helyét az országon kívül: az angol Telegraph szkeptikus újságírója például ugyancsak lehúzta a filmet. Egy amerikai számára már pusztán Kennedy nevének említése erős asszociációkat kelt: a film az ikonikus figurák mellett kevés szöveggel és az igen hatásos, James Newton Howard által szerzett filmzenével operál. Engem megérintett – lehet azonban, hogy a múlt századi történelem (vagy Zac Efron) iránt affinitást nem mutató tömegek számára ez a film érdektelennek bizonyul majd.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon