Clooney megállította Berlin szívét

Csütörtökön még a Grand Budapest Hotel sztárjai őrjítették meg Berlint, de a Műkincsvadászok stábjának sikerült fokoznia a helyzetet: George Clooney a városban van!!!

A két film sztárszereposztásában van átfedés is: míg Bill Murray alig egy percet játszik a Grand Budapest Hotelben, a Műkincsvadászokban fontos szerepe van éppen Bob Balaban oldalán, aki szintén benne volt az Anderson-filmben, így ők maradtak a hétvégére is Berlinben. De elkísérte a filmet George Clooney rendező és Grant Heslov produceren kívül a német Justus von Dohnányi, Dimitri Leonidas, Hugh Bonneville, Bob Balaban, Matt Damon és Jean Dujardin is.

Fájóan hiányoznak viszont a nők Berlinből: nem jött el a Műkincsvadászokkal Cate Blanchett, ahogyan Jennifer Lawrence és Amy Adams sem kísérte el az Amerikai botrányt, így Christian Bale-lel és Bradley Cooperrel kellett beérünk egy meglepően alacsony érdeklődést keltő sajtótájékoztatón, ahol megtudtuk, hogy az Amerikai botránynak eredetileg sötétebb, a valóságot jobban követő befejezése lett volna (amelyben Jennifer Lawrence karaktere felakasztja magát), ám végül nem forgatták le, a rendező David O. Russel inkább egy másik jelenetet írt meg gyorsan a telefonján. 

A szombat azonban már Műkincsvadászoké: a Monuments Men nevű csoport valóban létezett, könyv is született róluk, George Clooney és állandó alkotótársa, Grant Heslov pedig azért készítettek belőle filmet, hogy emléket állítsanak ezeknek a csodálatos embereknek. Tehát még egyszer: Clooney csinált egy filmet arról, hogy milyen fantasztikus Amerika, hogy megmentette Európa kulturális bölcsőjét. A Műkincsvadászokat ennek megfelelően az a fajta amerikai patriotizmus lengi be, hogy "igen, itt emberek küzdenek és halnak meg, de ha a művészetből semmi sem marad, akkor miért is küzdünk valójában?" És ezt a kérdést teszik fel újra és újra és újra és újra a filmben. Néha szó szerint. 

A valóságban a harvardi műkincs-restaurátor, George Stout ötlete volt, a filmben Frank Stokes (Clooney) állítja össze az elnök jóváhagyásával a különleges, Monuments Men fedőnevű csapatot, hogy mentsék meg Európa műkincseit a náciktól. A pusztítást Clooney a második világháború egyik ikonikus veszteségével illusztrálja, a Monte Cassino-i kolostor fényképével,  illetve az Utolsó vacsora csodálatos megmenekülésével: 1943-ben (ha már itt tartunk, amerikai) bomba robbant a milánói kolostorban, és az egész épület összedőlt, csak a híres freskó maradt meg épségben, ezzel a jelenettel kezdődik a film. 

A válogatotthoz a Metropolitan Múzeum képviseletében James Granger (Matt Damon, őt James Rorimerről, a Met igazgatójáról mintázták) csatlakozik először, majd szépen lassan összeáll a hétfős csapat múzeumigazgatókból, művészettörténészekból és kurátorokból, akik egy rövid kiképzés után elindulnak a frontvonalak mögé, ahol már nagyban folyik a műkincsrablás: Claire Simone (Cate Blanchett, ő valójában Rose Valland művészeti szakértő akar lenni) látszólag kollaborál a náci gyűjtögetéssel, de valójában az ellenállás kéme. Ő jegyezte fel titokban, hova szállították a nácik az ellopott műkincseket a megszállt Franciaországban. A Műkincsvadászok az európai földre lépve csapatokra oszlanak, hogy felderítsék a területet: mit vittek el már el, mi van még meg, és mit kell nekik megmenteni.

A sok-sok egymást követő szónoklós jelenetben a küldetésüket hangoztatják, az egyikben a francia Jean Dujardin emeli a poharát: "Basszák meg a németek! A jelenlévők természetesen kivételek." felkiáltással, utalva a csapat német származású tagjára, Sam Epsteinre (Dimitri Leonidas, az eredetiben a német emigráns Harry Ettinger, aki önként jelentkezett, amikor megtudta, hogy németül beszélő munkatársra van szükség). Szóval a filmben a németek az ellenségek, Európa a szörnyű kínokat elszenvedő áldozat, Amerika pedig a nagy jóságos segítő, éppen ezért nem volt elsőre egyértelmű, hogy a sajtóvetítés alatt támadt egyre hangosabb kiáltozás nem a film elleni tiltakozás, hanem egy segélykiáltás, egy újságíró ugyanis szívrohamot kapott a nézőtéren. A vetítés félbeszakadt, és a negyedórás szünetben várakozva volt alkalmunk átvenni, hogy az addig eltelt nagyjából egy órában az égvilágon semmi sem történt. Konkrétan olyan érzés volt, mintha a DVD-kiadás kimaradt jeleneteit néztük volna, hiába váltogattunk az európai helyszínek között, egyik sem vitte előre a cselekményt. De nem is az unalom volt a legkellemetlen élmény, hanem a már-már arroganciával kevert pátosz: amikor Bill Murray egy hanglemezt kap otthonról, amin a lánya és az unokája énekel neki egy karácsonyi dalt, miközben Clooney kezei között haldoklik egy katona, akkor látványosan kezdtek kifelé szállingózni a teremből az emberek. Amikor pedig Matt Damon egy zsidó családtól elkobzott festményt visszavisz az immáron üresen álló, Dávid csillagokkal telefújt lakásukba, hiszen, és itt megint jött egy "ez a feladatunk"-jelenet, akkor valami bennem is eltört. 

Egyszerűen felfoghatatlan, hogy az a George Clooney, aki legutóbb a hihetetlenül feszes A hatalom árnyékábant is csinálta, hogy tudott egy ennyire fantáziátlan filmet készíteni, és minden nemes szándék ellenére hogyan képes Európa megmentőjének szerepében tetszelegni, a ráadásul teljesen zavarosan vázolt történelmi háttér előtt. A sajtótájékoztatón felszólaló újságírók ezúttal nem is dicsérték egekbe a filmet, de ez inkább a Clooney okozta hisztérikus hangulatnak köszönhető. Egy kivétellel csak elképesztő ostobaságokat kérdeztek szegény stábtól, (legalább hárman azt, hogy miért csinálta meg a filmet), azóta sem tudom eldönteni, hogy a német Anke Engelke fütyörészése vagy a mexikói újságírónő szerelmi vallomása volt-e kínosabb. Utóbbi hosszan ömlengett arról, hogy tudja-e, hogy rengeteg nő erotikus fantáziájának ő a főszereplője, szerencsére az ilyen helyzetekben mindig lehet Bill Murray-re számítani, aki rögtön eljátszotta, hogy neki (és nem Clooney-nak) szól a kérdés. Murray egyébként ugyanabban a sapkában érkezett, mint a Wes Andersonos sajtóeseményre, a Grand Budapest Hotel vörös szőnyegére pedig sztüszikalapban és egy pohár martinival lépett, kíváncsi vagyok, a Műkincsvadász premieren mivel robbant. Egy dubaji újságíró pedig azzal akart dicsekedni, hogy Matt Damon tavaly azt mondta neki, hogy a filmipart a pénz uralja, és megkérdezte, hogy változott-e a kérdésben a véleménye. Szegény Matt Damon azt sem tudta, miről van szó. 

Ebből is látszik, hogy az igazán fontos kérdésekre nem került sor, bár néhányszor szóba kerültek a Münchenben előkerült nácik által elkobzott festmények, amelyeket visszakaptak az eredeti tulajdonosok. Illetve egy görög újságírónő megkérdezte, hogy mégis mit ajánl Clooney, hogyan szerezzék vissza az angoloktól a saját műkincseiket. Ezt azonban Clooney egy erős kijelentés után (Angliának vissza kellene szolgáltatni) viccel ütötte el: "Im not very good at proposals" - azaz nem vagyok túl jó a javaslatokban, közben természetesen utalva arra is, hogy még mindig agglegény. Sajnos a film humora még ezt a szintet sem tudta megütni. 

A Műkincsvadászokat Magyarországon március 20-án mutatják be, február 13-án a könyv is megjelenik magyarul.