Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Nyugdíjas detektív nyomoz a Netflix új sorozatában, és egyszerűen imádni valóCsütörtökön mutatták be Richard Linklater új filmjét: a Mielőtt-trilógia rendezője ismét csodálatosat rendezett, a Boyhood a Berlinale legjobb filmje.
Közeleg a Berlinale vége, már lehet erős kijelentéseket tenni. Az idei filmfesztiválon talán csak a versenyen kívül induló A nimfomániás részesült olyan ujjongásban, mint amit a Boyhood vetítése után műveltek a nézők. Teljes joggal: a Boyhood a legjobb film, amit idén Berlinben láttam, de igazság szerint egy teljesen más ligában játszik. Linklater megint egy csodálatos filmet rendezett, ezúttal nem a nagy találkozás, az igaz szerelem, vagy a tartós kapcsolat kérdéseire volt kíváncsi, mint a Mielőtt-trilógiában, hanem egyszerűen csak az életre. Kik vagyunk, hogyan hat ránk a családunk, a barátaink, a traumáink, hogyan lesz belőlünk az az ember, akik vagyunk. A vetítés utáni sajtótájékoztatón elmondta, hogy úgy érezte, hat és tizennyolc éves kora között az ember a családja és az iskola börtönében él, amiből nincs kiszállás.
A Boyhood (magyar fordításban talán fiúkor, gyerekkor) sok fontos kérdéssel foglalkozik, de olyan könnyedséggel és egyszerűséggel, hogy a film alatt többször libabőrös lettem, annyira jó volt nézni és része lenni a filmnek. Linklaterék a sajtónak is elmondták, nem a nagy pillanatokra voltak kíváncsiak, az első csókra és hasonlókra, mert annyi ilyen film készült már. Legutóbb a szintén közel háromórás Adéle élete, az első szerelem semmihez sem hasonló élményéről, ott Adèle Exarchopoulos színésznő alakult át kis gimnazistából kis felnőtté, de a Boyhoodhoz képest jóval kisebb volt a vállalás. Ugyanakkor a történetmesélés természetessége, élőbeszédszerű lazasága miatt többször eszembe jutott a film. (Gyorsan tisztázzuk: a Boyhoodban egy darab szexjelenet sincs.)
Richard Linklater filmje 12 éven át készült, 12 éven át minden évben forgatott pár napot a szereplőivel, és így állt össze az a történet, ami egy kisfiú felnőtté válását mutatja be 6 és 18 éves kora között. Ella Coltrane a film közel három órája alatt a szemünk láttára lesz cuki kisfiúból előbb nyúlánk kamasz, majd a befejezésben már egy kis felnőttként búcsúzunk tőle. Az első jelenetben még egy ártatlan kisiskolás, aki idegesítő nővérével osztozik a szobáján, egyedülálló anyukájuk pedig próbálja valahogy eltartani a családot. Nem megy, úgyhogy Houstonba költöznek, hogy az anya be tudja fejezni az iskoláit és rendes munkát tudjon vállalni. Közben időről időre feltűnik az évek óta eltűnt apafigura is, az anya ismét férjhez megy, lesznek mostohatestvérek, és így tovább, zajlik az élet.
A filmtörténetben teljesen példátlan a vállalkozás, hogy nem sminkesek, maszkmesterek, egymásra hasonlító színészek segítségével mesélnek egy élettörténetet, hanem folyamatában filmezve azt. Persze, Linklater közben csinált más filmeket is, 2002 óta sorrendben (Rocksuli, Mielőtt lemegy a nap, Kamera által homályosan, Mielőtt éjfélt üt az óra), és közben belefért egy ilyen grandiózus sideprojekt is. Mert persze kis költségvetésű mikrotörténetről van szó, de mégiscsak 12 éven át tartó forgatásról, ami azért nagyon könnyen szét is eshetett volna, de nem. Linklaterről eddig is tudtuk, hogy iszonyú jó író és rendező, mestere a kis pillanatok megragadásának, és a látszólag semmiről sem szóló párbeszédek mögé rejtett gondolatoknak, de amit a Boyhoodban csinál, az valami egészen lenyűgöző. Az élet nagyon gyorsan eltelik, a magam szerény képességeivel így tudnám összefoglalni a koncepciót. A gyerekek felnőnek, elköltöznek, mi megöregszünk és egyedül maradunk. De mindez olyan finoman, egyszerűen, természetesen mutatja be, igen, minden pont úgy történik mint az életben, mintha nem is egy filmet néznénk, hanem ott ülnénk a szereplőkkel egy asztalnál.
Egy újságíró arra kérdezett rá, hogy a forgatás alatt történt események hogyan szivárogtak be a történetbe, mint pl a gazdasági válság és a középosztály süllyedése, és igaza van, mert még erről is mind-mind szól a film! Benne van az iraki háború, meg az Obamás-választások, de pont annyira, amennyire egy saját magával maximálisan elfoglalt kamaszfiú életében mindez meg tud jelenni: hétvégente az apjával kampányolnak.
Linklater nem lazázta el: a lánytestvér szerepére a saját lányát tette be, aki még 8-9 éves korában színésznőnek készült és imádott benne lenni a projektben, kamaszként már könyörgött az apjának, hogy hagyja meghalni a karaktert, nem akar többet szerepelni. A Masont alakító Ellar Coltrane viszont pont 13 éves kora körül fogta fel, hogy micsoda kreatív projekt része, és lett egészen elkötelezett. Sőt a személyiség változását is beleépítették: a filmbeli Mason éppen azért kezdett fotózni, mert Coltrane-t a valóságban kezdte érdekelni a dolog. Az anyát Patricia Arquette alakítja, aki szintén fiatalon lett anya, Ethan Hawke pedig Linklater kedvenc színésze, ő csatlakozott elsőként a csapathoz az apa szerepében.
De a filmet úgy kell elképzelni, hogy minden szereplő együtt öregszik, és tűnik fel újra meg újra. Mert nem olyan bután telik az idő, hogy kiírják, hogy x hónappal később, hanem egyszercsak másként néznek ki a szereplők. Jó, kis segítséget nyújt a zene: az elején még Coldplay meg Britney szól, Phoenixen és Gotyén keresztül jutunk el a Get Luckyhoz, és a főcím Arcade Fire-jához. De a rendező szerint, ha az ő életéről szólna a film, sokkal markánsabb lenne a háttérben ábrázolt kulturális változás, ezekben az években (2002-2014) inkább a technikai változás volt a jelentős, az ipodok méretéből is be lehet lőni, melyik évben járunk.
Linklater és a stáb nagyon vehemensen tagadta, hogy folytatnák a történetet bármilyen formában, elsősorban a finanszírozás nehézsége miatt, de annyiszor lenyilatkozták azt is, hogy nem folytatják a Mielőtt-trilógiát, aztán tavaly mégis ugyanitt Berlinben ült a stáb a Mielőtt leszáll az éj sajtótájékoztatóján, ismét vehemensen tagadva, hogy terveznénekk folytatást a szereplőkkel tíz év múlva. Én szeretem, hogy nem lehet Linklaternek hinni.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon