Elmebetegek kezében van a politika

Jón Gnarr, Reykjavík polgármestere mutatta meg, hogy egy komikusból is lehet sikeres politikus: ebbe is bele lehet tanulni. Jón volt az, aki ingyenes törölközőkkel, meg az állatkertbe hozandó jegesmedvével kampányolt. Sőt drogmentes parlamentet is ígért 2020-ra, meg „fenntartható átláthatóságot”, ami egyáltalán nem jelent semmit. Itt például az egyik kampányvideójuk látható:

Megválasztása után Jón egyáltalán nem bukott bele a politizálásba, sőt a város azóta is működik és fejlődik, Jón pedig azután jelentette be, hogy nem indul a következő választáson, hogy most többen szavaznának rá, mint amikor polgármesternek választották.

Az alapszituáció a Viva la Libertában is ugyanez: egy olyan ember találja magát a politikában, akinek semmi köze az egészhez és egyáltalán nem ért a politizáláshoz, de nem is akar érteni hozzá: egyszerűen csak jól akarja érezni magát.

A filmben az ellenzék vezetője, Enrico Oliveri (Toni Servillo) halálosan megunja a politikát, elege lesz a széteső pártból, a népszerűtlenségből és hogy minden nap ugyanazokat az unalmas beszédeket kell megtartani, szóval fogja magát és elmegy. Senki sem tudja hová. A hozzá megszólalásig hasonlító ikertestvére, az elmegyógyintézetből nemrég kiengedett professzor ugrik be őt helyettesíteni, mivel a közelgő választások miatt az ellenzék nem engedheti meg a káoszt. Ismerős, ugye?

Az első interjú rögtön bombaként robban a Corriere della Serában: „ha a politikusok középszerűek, az azért van, mert a választók középszerűek” – mondta az alteregó, egy politikus, aki kiesik a szerepéből, és nem a szokásos, unalmas frázisokat ismétli. A választók pedig megőrülnek érte és az ellenzéknek újra esélye lesz a győzelemre.

Enrico elutazik

Persze azt a film sem állítja, hogy mindez a valóságban is lehetséges, és a köztársasági elnök felesége mezítláb fog táncolni az ellenzék vezetőjével a magánkihallgatáson, de a demokráciából és politikusokból való kiábrándultságra reagál ez a film is.

A Viva la Libertá emberinek mutatja be a politikusokat, Enrico azért hagyja ott a pártját szó nélkül, mert elege lesz. Elmegy valahova és előtörnek a régi érzelmei, illetve a kétkezi munka iránti vágy. Az életközépi válságot átélő középkorú férfi útkereséséhez kapcsolódik demokráciakritika, a film címe nem csak egy politikai szlogen (Viva la Libertá – Éljen a szabadság!), hanem mélyebb jelentést kap.

A főszereplőn (az ikerpár mindkét tagját Toni Servillo játssza) kívül nagyon jól, vagy talán még jobban játszik Valerio Mastandrea, aki a politikus asszisztensét alakítja. Ő ugyanolyan karakter, mint Tom Hagen (Robert Duvall) A Keresztapában: a háttérben van, de nagyon fontos a szerepe. A Viva la Libertában ő az, aki az egész filmet végigviszi, és ott áll a kampányban.

Az egész csak egy színjáték

A filmben egy bolond viszi sikerre az ellenzéket. Tehát az egész politika és a kampány csak egy színjáték, hiszen egy bolond is tud sikeres kampányt vezetni? Nézhetjük úgy is a filmet, hogy egy jól működő demokráciában, ahol mindenki végzi a dolgát, végső soron mindegy, hogy ki van a csúcson. Tehát nem érdemes egyéni tehetségben, vagy vezetői képességekben bízni, hanem a rendszert kell jól megalkotni.

Az is lehet, hogy a politika is csak egy szakma, amit meg lehet tanulni, és nem baj, ha menet közben tanulunk bele. Vagy csak egyszerűen érezzük jól magunkat a bőrünkben és csináljuk azt, amit élvezünk.

Legyen az a politika, vagy a segédmunka egy forgatáson.