Hollywood hihetetlenül hímsoviniszta

Hiába sulykolja Népszava-kalapáccsal a fejekbe Hollywood, hogy fajra, nemre vagy szexuális orientációra tekintet nélkül működik, és nem különböztet meg senkit, a melegek, a feketék és a nők helyzete az álomgyárban bizonyos tekintetben nemhogy jobb lett 2014-re, de az 1998-as állapotoknál is rosszabb. Cikksorozatunk első részében a melegekkel és leszbikusokkal, a másodikban a fekete színészekkel és rendezőkkel foglalkoztunk, most azt nézzük meg, milyen nőnek lenni Hollywoodban.

1998 óta minden évben közzétesznek egy jelentést, az ún. Celluloid Ceiling Reportot, amiben azt vizsgálják, milyen arányban dolgoznak a hollywoodi filmeken nők egy adott évben. Martha Lauzen legutóbbi, a 2013-as évet összesítő vizsgálatából az derül ki, hogy a nők helyzete az 1998-asnál is rosszabb. Az év legjobban kereső filmjeinek mindössze 15 százalékában szerepelt női főhős, az összes szerepet (2300) tekintve arányuk csak 30 százalékos volt. Azt, hogy Hollywood előszeretettel alkalmaz fiatal színésznőket, eddig is tudtuk, a jelentésből viszont az is kiderül, hogy míg a férfi szerepek felében negyvenéves vagy annál idősebb színészek szerepeltek, a női szereplők 54 százaléka 40 év alatti volt. 

Nem elég, hogy nem kapnak elég főszerepet a nők, abban sincs sok köszönet, ha igen. A The New York Times összeszámolta, hogy az idei Oscar-jelölt filmek szereplői hány percet töltöttek átlagban a filmvásznon, és arra jutottak, hogy a férfiak itt is előnyben vannak: a főszereplőknek átlagosan 85 perc jutott egy-egy filmben, a nőknek viszont csak 57 (a kvázi egyszereplős Gravitációban Sandra Bullocknak viszont 73), mintha attól tartanának a rendezők, hogy ha túl sokáig mutatnak egy nőt, a nézők kimenekülnek a teremből. A mellékszereplők esetében a férfiakra 59, a nőkre 42 perc jutott.

Egy másik tanulmány azt vizsgálta meg, hány férfi karakter jut egy nőire, és arra jutott, hogy az arány (minden nőre három férfi jut) 1946 óta lényegében változatlan, ráadásul a női karakterek nagy többsége fiatal kétkezi munkás, akiknek a családi állapota általában nem tisztázott, vágyaik netovábbja pedig az, hogy egy anyagi biztonságot adó férfira találjanak, amihez mindent bevetnek (értsd: a testüket). Ezt többek között Geena Davis, Oscar-díjas színésznő is rendkívül ijesztőnek tartja: egy The Hollywood Reporterben megjelent írásában arra figyelmeztet, hogy ezzel a most felnövő generációnak azt sugalljuk, hogy társadalmunkban a férfiak elnyomó többségben vannak,  sikeres nők pedig csak a fantázia világában léteznek. Példaként Jennifer Lawerence karakterét hozta fel az Éhezők viadala-filmekből.

Könnyű lenne pedig ezen változtatni, írja Davis, elég lenne csak a forgatókönyvekben pár férfi szereplő nemét megváltoztatni, és nőknek adni a munkát - menten lennének érdekes női karakterek is, nemcsak kurvák és drogos pultosnők. Miért ne lehetne a taxisofőr nőnemű? Vagy a gonosz, manipulatív politikus? Nem érkezhetne egy gyilkosság helyszínére egyszer két nyomozónő? Davis érveit egy közismert fokmérő, a Bechdel-teszt is alátámasztja. A 2010-es években közismertté vált, de már 1994 óta létező, igen egyszerű teszt a következő három kritérium alapján sorolja be a filmeket:

Ennek alapján megállapították, hogy az 1990 és 2013 között bemutatott 1615 filmek közül azok, amelyek megfeleltek a fenti kritériumoknak, jóval kisebb költségvetéssel készültek, mint azok, amik nem, és ami a legfontosabb lehetne a hollywoodi stúdiók számára: több pénzt hoztak a gyártóknak. Ezzel egyértelműen megdőlt az az ökölszabály, miszerint a mozilátogató férfiak nem hajlandók beülni olyan filmre, amiben egynél több fontos női karakter szerepel. Egyszerűen érthetetlen, miért nem tud mit kezdeni a színésznőkkel Hollywood és miért diszkriminál, ha az olyan filmek, mint a Gravitáció, az Éhezők viadala 2, a Jégvarázs vagy a Női szervek súlyos százmilliókat kerestek a mozipénztárakban, jelezve, hogy igenis van igény a női főszereplőkre.

A Jégvarázs az egyik legjobb példája annak, mennyire másodlagosan kezelik az amerikai stúdiók a női főszereplőket: az animációs, de ettől még abszolút női főszereplővel készült film első előzetesét úgy vágták össze hogy abban egy nő sem volt látható, a filmet pedig egyértelműen úgy állították be, mintha pár vidám fickóról szólna. Mostanáig 1,219 milliárdos bevételt termelt és ezzel minden idők ötödik legjobban kereső filmje lett. És ha már itt tartunk, az Éhezők viadala 2 864 565 663 dollárnál tart, a Gravitáció 716 362 042-nél. Nem rossz, ugye?

A mozijegyek többségét hiába veszik nők az USA-ban, Hollywood továbbra is a 18-23 év közötti férfiakra hegyezi ki a filmeket, ezeket az akciókkal, kalandokkal és persze robbanásokkal tarkított blockbustereket tekintik a legfontosabb termékeknek, és erre költik el az éves marketingbüdzsé nagy részét. Amikor pedig egy olyan film, mint a Gravitáció minimális támogatással robbant bankot, csak állnak értetlenül, és az olyan százmilliós buktákat nézegetik párás szemmel, mint a Magányos lovas vagy a John Carter.

A színésznők elleni diszkriminációt csak nagyon elvakult férfiak tagadhatják: a középkorú nők (hacsak nem Meryl Streepnek hívják őket) szinte kikoptak a filmvászonról. Hollywood nagyon kényes az ember korára, ha nő, és sokkal kevésbé ha férfi. A 2007-2012 között bemutatott top 500 filmben szereplő nők medián kora 34,8 volt, míg a férfiaké 46,5. A kettős mérce a fizetéseknél is világosan látható: a nők fizetése átlagosan addig versenyképes a férfiakéval, míg el nem érik a 34 éves kort, húszas éveikben pedig még jobban is keresnek, mint hímnemű társaik, de amint betöltik a 39-et, kevés kivételtől (a már említett Streep vagy Julia Roberts) eltekintve a gázsijuk rohamosan csökken.

Elég csak belegondolni a mai filmkínálatba: egy kezünkön meg tudjuk számolni, hány alkotásban kaptak főszerepet középkorú nők. Hollywood a színésznők kiválasztásakor mai napig azt az igen primitív elvet követi, hogy ha valaki nem szép (mit szép, tökéletes), nem kap olyan szerepet, amivel befuthat, pénzt kereshet, vagy amiben tehetségét megcsillogtassa. A férfiak esetében viszont továbbra is igaz a klasszikus közmondás, miszerint az ördögnél nézzen jobban ki, és máris sínen van. A Slate.com egyik cikkében kiválóan levezetik, milyen szexista alapelvek mentén történik a szereplők kiválasztása egy–egy projektre. 

A szerepek kiosztásakor (és most nem a szereposztó díványra gondolunk, bár nagyon kevés kivétellel azon sem férfiaknak kell széttenni a lábukat) az adott karakterről az ügynökségek kapnak egy leírást, aminek megfelelően megkeresik, melyik ügyfelük lehet alkalmas a szerepre. Az általában egy-két soros, rövid jellemzések elolvasásakor azonban kirívó különbség mutatkozik a nőkkel és a férfiakkal szemben támasztott követelményekben. A nő legyen dögös, csinos, szép, bögyös, hosszú lábú, kurvás arcú vagy “kivételesen csinos (modellalkatú)” a férfi elég, ha törtető, nagyravágyó, gazdag üzletember, gonosz gyilkos, vicces, okos, intelligens vagy érzékeny. 

Konkrét példákat is hoznak, az itt következők a cikk szerint valós karakterleírások:

1. Férfi, 25-30 év, fehér, kedves, önbizalomhiányos, kicsit kopaszodhat. Neonszínű ruházatot visel. Nincs meztelen jelenete.

2. Nő, 20-23, csinos, fiatal korához képest érett. Nem vezéregyéniség, féltékeny típus. Van meztelen jelenete.

vagy

1. Férfi, 25, átlagos külsejű, melós típus, kicsit izmos.

2. Nő, 25, gyönyörű, dús keblű, nagyon szexis, fantasztikus alakkal. Érzelmes típus.

Hollywood döntéshozói ennek alapján nagyjából egy egyetemi kollégiumi szoba lakóinak érzelmi intelligenciájával rendelkeznek, de ez nem nagy meglepetés. 

A kamera mögötti helyzet sem túl rózsás: míg 1998-ban a rendezők 17 százaléka volt nő, tavaly egy százalékkal ez a meglehetősen alacsony szám is csökkent. A vizsgált csoport 2938 főből állt. Lexi Alexander rendezőnő a saját blogján fakadt ki az adatok láttán, és meglehetősen pikírten megjegyezte, hogy nehogy azt higgye bárki is, hogy ez a rendezőnők eleve alacsony számának köszönhető, hanem annak, hogy a hollywoodi stúdiók a mai napig ódzkodnak attól, hogy a nőknek lehetőséget nyújtsanak.  

Alexander nem nagyon fogja magát vissza, amikor a nők helyzetéről ír. Szerinte itt sokkal többről van szó, mint arról, hogy egy adott filmhez a jelentkezők közül az esetek 84 százalékában férfiakat választanak rendezőnek. Ha nagy nehezen meg is kapja egy nő a melót, a stúdió automatikusan csökkenti a médiabüdzsét és minden más támogatásból is reflexszerűen visszavesznek. A nőknek, írja Alexander, nincs férfi szövetségesük Hollywoodban.

Pedig amikor 2010-ben Kathryn Bigelow megkapta a legjobb rendezőnek járó Oscart a Bombák földjéért, azt hihettük volna, hogy a nők előtt újabb kapuk nyílnak meg. Ezzel szemben a 2013-ban bármilyen filmes díjra jelölt filmek közül csak párat rendeztek nők, míg csak a legjobb külföldi film Oscar-díjára benyújtott nevezések között 16-ot is nők rendeztek. Azt, hogy egy 150-200 millió dolláros költségvetésű blockbustert egy nőre bízzanak, Hollywoodban egyszerűen nem tudják elképzelni. Ráadásul Bigelow Oscarjáról is rögvest elterjedt, hogy csak azért kapta meg, hogy az Akadémia beinthessen exférjének, az Avatarért jelölt James Cameronnak.  

És ha bárki azt hitte volna, hogy 2014-re a helyzet javult vagy változott volna, nagyon téved. A The Wrap összeszedte, hogy a hagyományosan májustól szeptember első hetéig számított nyári blockbusterszezon 39 filmjéből hányat rendezett nő.

Egy jutott még a fekete rendezőknek és 37 a fehér férfiaknak. Fehér férfi rendezte meg James Brown soulénekes élettörténetét, ők rendeznek minden akciófilmet, még azt is, amiben egy nő, Scarlett Johansson a főszereplő (Lucy) és azt a mesefilmet, aminek két főszereplője is nő (Maleficient). 

Hollywod folyamatosan talál újabb és újabb kifogásokat, ha egy női alkotó (legyen az rendező vagy forgatókönyvíró) sikeres lesz. Az Alíz csodaországban forgatókönyvét nő írta, a főszereplője is nő volt, de miről szólt minden sajtóközlemény és pr-cikk? Johnny Depp játékáról. A Merida, a bátor dettó női főszereplővel készült, eredeti rendezője pedig Brenda Chapman volt, akit félúton a Pixar kirúgott, majd Mark Andrews storyboard-rajzolóval helyettesített. Amikor a film sikeres lett, a nevét szinte igyekeztek eltitkolni. A Koszorúslányok című vígjáték sikeréért sem Kristen Wiig és Annie Mumolo forgatókönyvírókat vagy a zseniális szereplőgárdát illette dicséret, hanem a film mellett producerként tevékenykedő Judd Apatow-ot. 

A változáshoz az is kell, hogy a Hollywoodban dolgozó nők a saját kezükbe vegyék a sorsukat. Ezt nem mi mondjuk, hanem Michelle Rodriguez színésznő, aki egy Comic Con-on tartott beszélgetésen jelentette ki, hogy addig, míg a nők el nem kezdenek komolyan foglalkozni az érdekeik érvényesítésével és meg nem küzdenek a férfiakkal, nem mennek semmire.  

Repedések már láthatók a falon: a független filmesek Mekkájának tekinthető Sundance fesztiválon bemutatott filmek felét női rendezők jegyezték, és egyre több női alkotó unja meg azt, hogy az egyelőre bebetonozottnak látszó stúdiórendszerbe csak akkor tud betörni, ha piros hó esik. Egy Sundance-siker viszont felhívhatja rájuk a figyelmet, és végre eljuthatunk odáig, hogy Hollywood ne az elsődleges nemi jellegek alapján osztogassa a megbízásokat.