Ünnepelték Jennifer Aniston új filmjét Velencében
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Cinematrix cikkek
Szerencsére maga a mozi, amellyel Bogdanovich 13 év után tért vissza, kárpótolt valamelyest az élő viccelődés hiányáért. A sajtóvetítésen hatalmas tapssal ünnepelték a poénkészletében, helyzet- és jellemkomikumában egyaránt a 30-as és 40-es évek filmjeinek ártatlan bohóckodását (vagy rosszindulatúan inkább a Szeszélyes évszakokat) idéző vígjátékot.
A She's Funny That Way kerettörténete egy ifjú, befutott színésznő (Imogen Poots) visszaemlékezése pályájának viszontagságos kezdetére. Egy interjú során mesél el mindent a pár évvel azelőtt történtekről, amelyek meg is elevednek a szemünk előtt. A főhős ő maga, a világot jelentő deszkákról álmodozó, hamvas és ártatlan Izzy. Egy bökkenő van csak: egyelőre prostituáltként dolgozik (sőt, az éjszakában egyenesen a borzalmas Glo Stick művésznéven fut). De szerencsére itt vannak a többiek, akiknek - és a véletlenek összjátékának - köszönhetően elérheti álmát: a félrelépő, de egymást mégis őszintén szerető házaspár (Wilson és Hahn), a szerelmi bánatában casanovai életmódot folytató, önelégült házibarát (Ifans), a vénségére a szerelembe belebetegedő, nevetséges bíró (Austin Pendleton), vagy éppen a hol ballonkabátos, hol haszid zsidónak álcázott magánnyomozó (George Morfogen).
Jennifer Aniston végre kitört az édes-kedves, szeretnivaló leányka szerepkörből, és meglepetésünkre nagy átéléssel alakítja a neurotikus pszichológust, aki alkoholproblémás anyjától örökölte meg annak egész praxisát és nem bírja az ezzel járó terhelést. Egzaltált, szakmaiatlan, és mérhetetlenül udvariatlan. Olyan, mintha a Leggyengébb láncszem műsorvezetőjét keresztezték volna egy idegronccsal.
A színészi játékra a többi szereplő esetében sem lehet panasz (ha az ember kibékül azzal, hogy ehhez a műfajhoz ripacskodás dukál), bár nekünk Poots állandó grimaszolása és modoros pöszítése sajnos így is túl sok volt. Owen Wilson hozza a szokásos, dédelgetnivaló kiskutya-formát, Ifans, ahogy azt már tőle megszokhattuk, őrületesen vicces, de még a mellékszerepekben megjelenő Cybill Shepherd és Lucy Punch is hozzátesznek az összhatáshoz. Ebben a történetben senki sem teljesen normális, de mindannyian szerethetőek ezért vagy azért, és nagyon drukkolunk, hogy minden olyan jól alakuljon, mint egy igazi, kedves tündérmesében.
Ahogy az a jó komédiához illik, rengeteg a véletlen találkozás és képtelen jelenet: csukódnak-nyílnak az ajtók a szállodában, kuporogva rejtőznek a rosszkor rossz helyen tartózkodó szereplők a függönyök mögött, étlap mögé bújás közben zuhannak a borospoharak az étteremben, és lépten-nyomon előkerül egy Lubitsch-film mókusokkal és mogyorókkal kapcsolatos idézete. A fekete-fehér filmek világát nemcsak az időszakra jellemző harsányság, sok kalamajka és fárasztó viccek idézik, hanem a ötpercenként bedobott utalások is: lépten-nyomon szóba kerül Audrey Hepburn és a többi régi színészóriás, de maga Izzy is az Aranykor színésznőinek ma már affektáltnak ható, elnyújtott hanghordozásával beszél.
A fergeteges események hátteréül a közelmúlt New York-ja szolgál, de valahogy minden olyan, mintha egy régebbi filmben lennénk, egy idealizált metropoliszban, amely pont olyan, mint Woody Allen hamis Rómája vagy Párizsa: szép, szép, de nem őszinte.
De talán nem is feltétlenül baj ez: egy kis ártatlan nevetgélésért (valamint egy egészen őrületes cameo-szerepért, amiről többet egész egyszerűen nem árulhatunk el) mindenképp érdemes volt beülni a filmre - ma úgyis megint embert próbáló program elé nézünk itt, Velencében.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon