Hiába ötvenévesek, megmaradtak gyereknek

Majdnem harminc év után a Bebukottak folytatása. Monory-Mész András 1985-ös betiltott dokumentumfilmje kendőzetlenül és vágatlanul mutatta be a késői szocializmus börtönéletét, miközben felvázolta több fiatalkorú elítélt sorsát is, akik minden kontroll nélkül mesélték el a kamerának a saját bűnüket és büntetésüket. Gerő Marcell eredetileg egy filmötlethez keresett háttéranyagot, de lenyűgözte a szereplők világa. Így készült el a Káin gyermekei. 

Mikor láttad először a Bebukottakat?

Homályos emlékeim vannak, de csak utólag jöttem rá, hogy nem a Káin miatt néztem meg először, hanem láttam már a gimi legelején, tévében.

Meg hogy nagyon gyomorba markoló.

Akkor sosem volt olyan, hogy fiatalkorod óta ezt a filmet akartad már megcsinálni.

Én mindig fikciós rendezőként gondoltam magamra, amikor elhatároztam, hogy filmet fogok csinálni, de a cégünknek, a Campfilmnek az első néhány éve úgy alakult, hogy szinte kizárólag dokumentumfilmekkel foglalkoztunk, és már nem éreztem olyan éles különbséget a két műfaj között. De közben nagyon fogékony lettem arra, hogy mi igazi és mi hiteltelen. A Bebukottakban bevágott interjúrészletek nagyon elkapják az embert, és nagyon elkezdi foglalkoztatni a srácok története. Így történt velem is. 

Volt egy nagyrészt börtönben játszódó fikciós filmötletünk, ehhez gyűjtöttünk anyagokat alkotótársammal és cégtársammal, László Sárival. Nagy Viktor Oszkár rendező javasolta nekünk, hogy előtte nézzük meg a Bebukottakat. A film után sokat beszélgettünk, és rájöttünk, hogy ez sokkal jobban foglalkoztat minket, mint a játékfilmes ötlet. Sokszor megnéztem már a filmet egymás után, egyrészt azért is, hogy beleivódjon az agyamba, másrészt azért, mert apró információmorzsákat próbáltunk összeszedni a szereplőkről, hogy kiről mit lehet tudni és hogyan lehetne a nyomára akadni.

Hogyan vágtatok bele a keresésbe?

Naivak és optimisták voltunk, azt gondoltuk, hogyha elkezdünk keresni, akkor meg is fogjuk őket találni. Utólag visszagondolva, és már tudva, hogy mennyi mellékvágány és szerencsés egybeesés kellett ehhez, nem biztos hogy megint bele mernék vágni. Napokon keresztül csak néztem a filmet, készítettünk egy prioritási listát, hogy a hat szereplő közül kiket tartunk a legérdekesebbnek. Összevágtam azokat a részeket, amik csak mondjuk a Palira vonatkoznak, és azokat néztem és néztem, próbáltam figyelni, hogy valami rejtett összefüggés kiderül-e abból, amit mesél, például hogy utal-e helyszínre. Lehet, hogy a sok nézésnek konkrét eredménye nem volt, de az, hogy a fiatal Gábor és a fiatal Zsolt ugyanazon az ágyon adnak interjút, az nem evidens első ránézésre. És akkor észrevettünk foltokat a falon, amik egyeztek, ebből kiderült, hogy zárkatársak voltak. Nagyon szórakoztató játék volt egyébként.

Elkezdtük körbehívni a Bebukottak stábját. Senki nem emlékezett senkire, de az beugrott valakinek, hogy Pásztor Pál történetéből készítette Sopsits Árpád a Céllövöldét (1990). Akkor a Céllövölde stábját kezdtük hívogatni, ők sem emlékeztek semmire, vagy amire emlékeztek, az nem úgy volt. Akkor Sopsits elmesélte, hogy Bacsó Péter egy nap megérkezett egy újságból kivágott cikkel, hogy Árpi, ebből csinálj filmet. Sárival beköltöztünk pár napra a Szabó Ervin könyvtárba és lapozgattuk '80-tól '83-ig az újságokat, hogy kikeressük ezt a hírt. Ilyen kőkorszaki módszerekkel kellett nyomozni, mert a büntetés-végrehajtási szervezet érthető módon nem ad ki információt. Rettentően élvezetes volt az egész, de néha fárasztó is. Néha fel is adtuk, de mindig elkezdett minket piszkálni. Végül meglett a cikk, és így a város, a bíróságon kikérhettük az aktákat. De anonimizálva kaptuk meg őket, se nevek, se dátumok, se helyszínek nem szerepeltek benne, ilyen apró lépésekben haladtunk.

Monory-Mész András, a Bebukottak rendezője mit szólt a tervetekhez?

Ő megcsinálta a saját filmjét és nem voltak vele további tervei, de nagyon örült neki, hogy ez ennyire inspirál minket. Felajánlotta, hogy segít bármiben, de nem nagyon tudott, harminc év távlatából alig emlékezett valamire.

Látta már a Káin gyermekeit?

Csak részleteket. A vágásnál belenézett.

A te filmed stílusa teljesen más, de az interjúknál mégis meghagytátok azokat a fekete képernyőt mutató vágásokat, amik a Bebukottakban megakasztották a beszélgetéseket. Tiszteletadás volt az első film előtt, vagy rájöttetek, hogy ez működik?

Szerintem működik, de a szereplőket, amikor a kész filmet megnézték, rettenetesen idegesítette. Mindenki frászt kapott tőle, hogy minek azok a feketék oda. Amikor a Káin operatőrével, Kiss Rudolf Péterrel próbáltuk kialakítani, hogy milyen legyen a film vizuális stílusa, akkor azt elég gyorsan leszögeztük, hogy az interjúk valamilyen formában idézzék meg a Bebukottakat. A legkézenfekvőbb az volt, hogy az interjúknál hozzunk létre egy testvéri viszonyt a két film között. Egyébként Kiss Rudolf Peti is gyűlöli ezeket a feketéket, úgyhogy Sas Péterrel, a film magyar vágójával még azzal is próbálkoztunk, hogy ilyen tipikus hetvenes évekbeli áttűnéseket teszünk bele. 

Hogyan tudtál a szereplők bizalmába férkőzni?

Az elejétől fogva próbáltam figyelni, hogy ne lehessen azt mondani arra, amit csináltam, hogy a bizalmukba férkőztem, mert ebben a megfogalmazásban van valami kis ügyeskedés. Pedig nem volt. Személy szerint tőlem is távol áll és nagyon rossz hatással lehetett volna a filmre. 

Miután a benti viszonyrendszernek nagyon fontos része, hogy vagy nagyon szoros testvéri-baráti kapcsolatban vannak emberek, vagy folyamatosan kijátsszák a másikat. Ezt ugyan nem tudtam, amikor belekezdtünk a dologba, de szerencsére ösztönből az őszinte megoldásokat kerestem. 

Nagyon tisztán elmondtam mindhármuknak a szándékomat. Elmondtam nekik, hogy láttam a Bebukottakat, és hogy én ott fiatal kamaszgyerekeket láttam, és szeretném tudni, mi történt velük azóta, de nem akarok semmit bizonyítani vagy valamilyen célra felhasználni az ő történetüket, hanem szeretnem egyszerűen elmesélni. Az én dolgom ebben az, hogy kérdezzek, és ha úgy érzik, hogy ez őket zavarja, akkor bármikor azt mondhatják, hogy nem. És miután ezt tisztáztuk a felvétel előtt, ez nyugalmat és biztonságérzetet alakított ki bennük és bennem is.

Az a viszony, ami mindhármukkal kialakult, annak köszönhető, hogy egy igazi és őszinte érdeklődés volt bennem, az ő részükről meg, és ez a legfontosabb az egészben, egy mondaniakarás. Mesélni olyan dolgokat, amik harminc éve nem hangzottak el. Kellene mondani, de nincs kinek, nincs miért, úgyse érti meg. És ez ment harminc éven keresztül. A film kulcsjelenetei szerintem mind olyan helyzetek, amikor ez a mondani vágyás át tudta törni a harminc év alatt megkérgesedett falakat.

Többet is mondanak el magukról és a gyilkosságokról, mint a Bebukottakban. Gábor például abban nem említi, hogy a nevelő, akit végül megszúrt, molesztálta.

Nem oknyomozó anyagot csináltam, ezért kis túlzással készpénznek vettem, amit mondanak. Hogy történt-e abúzus, vagy sem, ezt Gábor mondja, a másik ember, aki szintén tudhatná az igazságot, már nem él. De egyértelmű, hogy Gábor miért nem beszélt az abúzusról. A börtönben, főleg a fiatalkorúaknál az azonos neműek közötti szexuális erőszak nem elsősorban a szexualitásról szól, hanem a hierarchiáról, meg arról, hogy ki az erősebb. 

Ha ő akkor beszélt volna, sokkal lejjebb sorolta volna magát a hierarchiában. A Bebukottakban kamaszgyerekekről van szó, egy kamaszgyerek sokszor nem azért nem mondja el, mert nem történt meg, hanem a szégyenérzet miatt.

Lelkileg hogyan lehet egy ennyire súlyos témáról szóló film készítésére felkészülni?

Én nem készültem sehogy. Amikor elkezdtük a filmet, rettenetesen vágytam arra, hogy legyen benne legalább egy sikersztori, mondjuk egyikőjüknek van Berlinben egy startupja. Hamar kiderült, hogy ez egy nagyon naiv elképzelés. Ha vannak is ilyen történetek, én nem hallottam róluk. Egyáltalán nem volt tervben, hogy ez egy nyomasztó film legyen. De azok a terek, ahol a szereplők élnek, az anyagi és elsősorban az érzelmi környezetük nem adta magát egy kusturicás feldolgozáshoz.

A legtöbbször egyébként nem volt nyomasztó a forgatás. Hús-vér emberekkel találkoztunk, érzelmi viszonyba kerültünk velük. Rájössz, hogy mennyire szerethetőek. A Káinba csak olyan részletek kerültek be, amik a témát szolgálják. Rengeteg más anyagunk van, adott esetben kifejezetten viccesek is, de nem vitte volna előre a filmet. A velük töltött négy év egy szűk szeletéből lett film, az egész egyáltalán nem kizárólag nyomasztó volt.

Volt olyan szereplő, akit megtaláltatok, forgattatok vele, de nem került bele a filmbe?

Volt egy negyedik szereplő, akitől egy telefonhívásnyira voltunk, de egyrészt állítólag szökésben volt, másrészt meg papírja van arról, hogy skizo. A pszichológiával és joggal foglalkozó ismerőseim is azt javasolták, hogy ha nem muszáj, inkább ne vegyem fel vele a kapcsolatot egy ilyen hosszú távú projekthez. És közben megtaláltuk Zsoltot is. 

De nem tudtunk volna négy vagy öt szereplővel forgatni, a három szereplőről is azt gondoltam, hogy ez egy két és fél órás film lesz, de ilyen sűrűségű történetből maximum másfél órát lehet elviselni.

Hogyan tudod ilyenkor megállni, hogy anyagilag vagy bárhogy máshogy segíts a szereplőiden?

Sokat segítettünk nekik a forgatás alatt és utána is. De az az anyagi lépték, amivel érdemben tudnál változtatni az életükön, nem áll rendelkezésemre. Láttam, hogy amikor kisebb-nagyobb összegekkel segítettük őket, azzal a kis pénzzel mi lesz. Ami sokszor nem egy megnyugtató dolog.

Gábornak – bár az egyáltalán nem szerepel a filmben, mert a családja elzárkózott tőle, hogy megjelenjenek –, majdnem középosztálybeli, a bűnnel és a szegénységgel kapcsolatos körön kívüli, rendezett családja van. Meg lehetne a lehetősége, hogy más életet éljen, ő valamiért mégis mindig visszakanyarodik a hajléktalansághoz. Palinak is van egy udvara, ha nagyon akarná, az általuk elfogyasztott ételek felét megtermelhetné magának. De nem teszi meg. Mindig az volt az érzésem, hogy hiába ötvenévesek, bizonyos értelemben mintha megmaradtak volna gyereknek. A vágy megvan bennük a rendezett életre, de talán nem volt módjuk az ehhez szükséges tudást elsajátítani. A drámájuk az, hogy ötvenévesen már nincs is esélyük rá. Pali nem tudott elintézni egy tüdőszűrést, mert hagyta, hogy elhajtsák. Végül én kísértem el, és esküszöm, hogy semmit sem csináltam, csak álltam mellette, és hirtelen beengedték. Az, hogy kiálljon magáért, hogy jogai vannak, ezeket mint a dolgokat, mint egy cigicsikkel, kiégették belőle annak idején.

És az elkészült film előzetese: