Unalom zöldben és barnában

Rejtély, hogy az idén Berlinben életműdíjat kapott Ken Loach miért pont James Gralton sztoriját választotta visszavonulása előtti utolsó filmje témájául. Pontosabban az a rejtély, hogy az ír kommunista aktivista életéből miért hagyott ki egy csomó érdekes részletet, miért csak arra rövid időre koncentrált, amikor Gralton Amerikából visszatért a szülőföldjére, hogy ott rövid idő után újra kihúzza a gyufát.

A Tiltott táncokat elnézve ugyanis ennek az időszaknak a története egyszerűen kevés egy kétórásra nyújtott filmhez. Én legalábbis

sokadszorra is lefolytatták ugyanazokat a beszélgetéseket, és sokadszorra is elkezdtek táncolni a Jimmy tánctermében (innen a film eredeti címe, a Jimmy's Hall).

A történet tehát ott kezdődik, hogy James Gralton (Barry Ward) 1932-ben, tíz év amerikai élet után visszatér szülőföldjére, Írországba. Eddig New Yorkban élt, most meg egy Isten háta mögötti kis faluba költözik, ahol, mint azt a többiek is megjegyzik, lapátolhatja a szart. Röviddel az érkezése után a helyiek elkezdik a nyomasztást, hogy nyissa meg újra a tánctermét, ami tíz éve zárva van, mert itt, mucsán, nincs se munka, se szórakozás, nem tudnak mit kezdeni magukkal. Az, hogy mi a francért nem tudtak tíz év alatt szerezni vagy építeni maguknak egy másikat, nem derül ki.

James, aki nemcsak nagyon jóképű, de nemes lelkű, okos, bátor és önzetlen is (a film többi szereplője is körülbelül ennyire árnyalt karakter) megnyitja hát a termet, ahol a következő elképesztően felháborító dolgok zajlanak:

• tánc,
• énektanítás,
• versek olvasgatása,
•  bokszedzések.

A helyi papnak ez nagyon nem tetszik, meg a környék burzsujainak sem, úgyhogy elkezdenek szépen keresztbe tenni Jimmynek, először csak finom, aztán egyre durvább eszközökkel. Attól félnek ugyanis, hogy a táncikálásból könnyen olvasgatás, az olvasgatásból politizálás, a politizálásból meg lázadás lesz. Nem is alaptalanul, bár ez csak érintőlegesen jelenik meg a filmben, valójában Jimmy termében nagyon is aktív politikai tevékenység zajlott.

Jimmynek tíz éve volt egy csaja is a faluban (neki ne lett volna), akit ugyan magával akart vinni Amerikába, de aztán a nő mégis maradt. Férjhez ment, gyerekei születtek, és bár a férj rendes, kedves, jóravaló ember, a szíves még mindig Jimmyért dobog természetesen. Ha valaki azt gondolná, hogy ezek ketten majd jól egymásnak esnek, az nem értette meg, hogy ebben a filmben a jók, nagyon nagyon nagyon jók. Ácsingóznak egymás után, de át nem vernék azt a drága embert, a férjet.

A másik oldal figurái hasonló árnyaltsággal vannak felvázolva: a begyöpösödött pap a szószékről alázza azokat, akik nem úgy táncolnak, ahogy neki tetszik (szó szerint), a konzervatív apa meg korbáccsal esik a lányának. Ami mégis felébresztheti a nézőt a szundikálásból, az az, hogy nyilván a rendező szándékaitól teljesen függetlenül vicces áthallások vannak a filmben,

A Cannes-i Filmfesztivál idei Arany Pálma-jelölése nyilván nem ennek a filmnek, hanem Ken Loach egész életművének (lásd a keretest) szólt. A Tiltott táncok erősen közepes film lett, vasárnapi ebéd utáni pihenéshez való, nem felháborítóan rossz, csak olyan semmilyen. Ír témában megszámlálhatalanul sok ennél sokkal jobb, érdekesebb film készült. Igaz, hogy rendkívül megnyugtató ennyi zöld és barna szín a vásznon, bár ennél a 77 éves rendezőnek valószínűleg több ambíciója volt az utolsó filmjével.