A nőknek nem egyéni látásmódjuk van, hanem kevesebb pénzük

Céline Sciamma (Vízililomok, Tomboy) egy harmincas, fehér, jómódú párizsi nő, aki filmet rendezett a külvárosban élő, fekete tizenéves lányokról Csajkor címmel, de ennek a helyzetnek a lehetetlenségét ő is érzi. Ahogy azzal is tisztában van, hogy nagy felelősség nemcsak Franciaország, hanem az egész világ filmes piacán olyan filmmel megjelenni, amit nők rendeztek nőkről, főleg nőknek.

A Csajkor az angol és a magyar címével is Richard Linklater nagy sikerű Sráckor című filmjére hajaz, pedig sok köze nincsen hozzá; igaz, ebben is hosszabb ideig követjük a főszereplő Marieme életét, de a stílusa szikár, stílusos, néha divatfotókra emlékeztet, néha videoklipekre, néha pedig szándékosan David Lynchre. Mariame a párizsi külváros hatalmas panelkomplexumában lakik, amerikai fociedzésre jár, vigyáz a húgára,  miközben folyamatosan terrorizálja az egyfajta apapótlékként tetszelgő bátyja. Az élete semmilyen, amíg nem találkozik az iskola mellett Ladyvel, egy pár fős, harsány csajbanda vezetőjével, aki beveszi a társaságba. Innentől kezdve a Vic névre átkeresztelt Marieme élete fenekestül felfordul, de annyira, hogy még a saját nemi identitását is újra kell gondolnia. A film rendezőjével még januárban készítettünk interjút Párizsban egy kerekasztal-beszélgetés során.

Milyen volt a film fogadtatása Franciaországban?

Összesen 300 ezren nézték meg a filmet. Én többet akartam! Nem azért, mert telhetetlen vagyok, hanem mert azt akartam, hogy ne csak a filmrajongók menjenek el, hanem a fiatalok is. Ami végül is összejött, rengeteg fiatal vett rá jegyet. Olyan közönsége volt a filmnek, néha egy teremben is egyszerre, ami csak a nagyon sikeres vígjátékoknál jön össze, és ez sokat jelentett nekem. A vita nem annyiból állt, hogy ez most a valóságot mutatja be, vagy sem. Hogy én most

Ezek teljesen jogos kérdések egyébként, mert a film a valóságban gyökerezik, de úgy mutatom meg, mint egy kitalált világot. Egyszerre politikus és szórakoztató. Nem akartam, hogy különbség legyen a művészfilm és a közönségfilm között. Ha úgy vesszük, Ken Loach filmjei is pontosan ugyanannyira kitaláltak, mint Tim Burton filmjei.

Miért akarta pont ezt a közeget megmutatni és megcélozni?

Mindig a legszélesebb közönséget akarom megszólítani, de itt az is érdekelt, hogy a filmben szereplő társadalmi réteget meg tudom-e. Tragikusnak tartottam volna, ha őket nem érdekelte volna egy olyan film, ami róluk szól, mondjuk a Pókemberrel ellentétben.

Nem akart csak egy bura alatti közönségnek filmet készíteni?

Pontosan. Nekem a moziterem olyan egy külön ország. Legyen tele különböző emberekkel, különben semmi értelme.

A film egyik legemlékezetesebb jelenetében a lánybanda egy hotelszobában adja elő Rihanna Diamonds című számát. Tudna erről a jelenetről mesélni?

Én azt a jelenetet úgy írtam, hogy az elejétől kezdve a Diamondsot terveztem hozzá. Azért választottam Rihannát, mert akkor pont ez volt a nyár slágere, de örök klasszikusnak is tűnt. Egyszerre illusztrálja azt a kort, amiben kijött, de nem öregszik meg. 

Érdekelt az, hogyan alakul ki egy barátság, és erről szólt ez a jelenet is. Ez egy koreográfia, látják, hogy milyen szépek, elkezdenek együtt mozogni, aztán valaki középre áll, majd mindenki más megtalálja a hangját. Aztán ágyakon ugrálnak, mint a kisgyerekek. Olyan az a szám, mint egy himnusz, a szövege arról, hogy milyen szépek is vagyunk. 

Nehéz volt megszerezni a dalt?

Nem! Írtunk a lemezkiadónak, hogy szeretnénk elkérni a számot, és egyáltalán nem volt annyira drága. Úgyhogy leforgattuk a jelenetet, a lányok eltátogták a dalt, szóval nem lehetett volna újraforgatni valami másik dallal.

Úgyhogy elküldtük neki csak ezt a jelenetet, és utána nem sokkal hívott a menedzsment, hogy tetszik neki, úgyhogy használhatjuk.

A teljes filmet is látta?

Abban reménykedünk, hogy igen. Már három hete megkapta a DVD-t, azóta folyamatosan nézem, hogy mit ír a Twitteren.

A bandafilmek általában férfiakra koncentrálnak, itt viszont nőké a főszerep, ez is egy politikai döntés volt?

Minden művészi döntés egyben egy politikai döntés is volt. Az állóképek, a szélesvásznas képarány, a hosszú beállítások, az elektronikus zene is. Nehéz letagadni, hogy minden film, ami egy nőt tesz meg a főszereplőjének, és a központi konfliktus nem az ő férjéről szól, az önkéntelenül is politikai kérdéseket vet fel.

Mármint kevesebb pénzt kapnak. Tízmillió dollárból én is tudok filmet rendezni egy Földbe csapódó aszteroidáról, egymillióból viszont csak a szobámban tudok nekiállni. Erről nem szokás beszélni, mindig az merül fel, hogy a női rendezőknek milyen különleges látásmódjuk van, de az igazság, hogy ez a kevesebb pénz miatt van.

Hogyan lehetett egy ilyen filmre szereplőket találni?

Négy hónapig válogattuk a szereplőket, 300 lányt néztünk meg. Nem volt semmi olyan prekoncepciónk, hogy csak tapasztalatlan, vagy amatőr színészt keresünk. Elmentünk rengeteg ügynökséghez, ahol meglepő módon nagyon kevés fiatal fekete lányt tartottak számon. Úgyhogy a szereplők nagy részére véletlenül bukkantunk, az utcán. Aztán mikor már egy-két szerepre megvolt az ember, el kellett kezdeni variálni, mert a sztori nagy részében egy csoport van, aminek a tagjainak összhangban kell lenniük, de azért kell, hogy erős egyéniségük legyen. Arra is szükség volt, hogy tudjanak improvizálni, mert 3-4 jelenetben erre volt szükség, de közben meg az is kellett, hogy pontosan el tudják mondani a mondatokat, amiket írtam.

Mintha ez még önmagában nem lett volna elég nehéz, ott volt a főszereplő kérdése is. A válogatás végére oda jutottam, hogy vagy Karidja Touré játssza el, vagy senki. Erősnek kellett lennie, szerepelnie kellett a film minden jelenetében, és az kellett, hogy olyan arca legyen, amit két óra alatt sem un meg a néző. Közben pedig valamennyire egy üres lapnak is kellett lennie, mert a film közben folyamatosan változik és átalakul a személyisége.

Karidja volt az egyetlen, akit megkértünk, hogy játsszon el valamit a szereplőválogatáson. A többiek mind megmutatták, hogy milyen típusú emberek, aztán csak saját magukat adták, de Karidja volt az egyetlen, akinek volt is bátorsága ahhoz, hogy színészkedjen.

Olyan ez a film, hogy a nagy részére el is lehet felejteni, hogy fehér emberek egyáltalán léteznek. Aztán hirtelen megjelenik a főhős egy jómódú fehér társaságban, szőke parókában.

Ezt így is hívjuk, ez a fehér emberes jelenet. És a szőke parókát és a vörös ruhát nemcsak azért akartam, hogy kilógjon a társaságból. Hanem azért is, mert nem tudom miért, de sokat gondoltam a Mulholland Drive-ra. Soha nem szoktam ilyen egyértelmű utalásokat tenni, de akkor ott kikacsintottam David Lynchre. De visszatérve a kérdésre, igen, az volt a szándék, hogy egy olyan világot teremtsünk, ahol a fehér ember igazából látványosságnak számít.

A főszereplő különböző frizuráinak is szimbolikus jelentése volt?

Igen, a haj a legmeghökkentőbb része a főszereplő átalakulásának. Fontos volt nekem a frizura, mert akárhányszor meglátjuk azt, hogy változott meg, akkor mindig az arcát látjuk először. És a haj a legszembetűnőbb elem. A fonatok a gyerekkort jelképezik, utána jön a hosszú haj, ami egészen érdekes, mert húsz éve még nem volt ez a divat, ezek a Beyoncé-szerű hosszú loknik, majd a film utolsó harmadában egy fiús fonást kap megint. Ennél a résznél attól féltem, hogy senki sem fogja felismerni, annyira megváltozott tőle az arca. 

Van egy jelenet a filmben, amikor a főbanda találkozik egy másikkal a metrón, és elkezdenek egymással nagyon agresszívan ordítozni és fenyegetőzni. Ez mindennapos jelenség Párizsban?

Igen, ez olyan, amit mindennap látni, de nekem ez nem agresszió, hanem egy színházi előadás. A filmben is mindig ez van, akárhányszor ráripakodnak valakire, utána mindig nevetnek azon, hogy dühbe jöttek. Mert csak eljátsszák, hogy dühösek. Kell nekik ez a színpad, mert a külvárosban, a házak között olyan agresszív a környezet, hogy csendben maradnak. Otthon csendben maradnak. És amikor végre elmennek valahova este Párizsban, akkor olyan, mintha színpadra lépnének, és rögtön magabiztosabbnak tűnnek. És többek között erről szól a hotelszobás jelenet, ahol Rihannát éneklik. Ki kell bérelniük egy helyet, ahol önmaguk lehetnek.

Tizenöt évvel ezelőtt lehetetlen volt, hogy látunk egy olyan filmet, ahol egy lány megüt egy másikat úgy, mint a Csajkorban.

Tizenöt éve sem volt lehetetlen, csak ezt nem mondták el nekünk. Komolyan mondom. A nők közötti erőszak volt az a téma, amibe a legjobban beleástam magam a film készítése előtt.

Nem nőtt a nők által elkövetett erőszakos cselekedetek száma – sőt, volt, amikor csökkent. Csak nem ezt szokás mondani. Tabunak számít a téma, és ha felmerül egyáltalán, akkor a nők hisztérikának, fenyegetésnek vannak beállítva. Pedig dehogyis. Az erőszak egy felszabadító érzés. Ez van a filmben is, amikor Vic verekszik, akkor azt akarja a néző, hogy nyerjen. Tizenöt-húsz éve a női rendezők nem ezt mutatták, sőt még most sem igazán. Csak bosszútörténetek vannak, mint például a Kill Bill vagy A szörnyeteg. Nincsen női Harcosok klubja. Mondjuk ez talán benne is van a klub szabályaiban.