Ön dönt: szexel vagy életben marad

Négy nagyszerű dolgot művel a Valami követ, és ebből három arra vonatkozik, hogy hogyan működik a film főgonosza, szóval ha bárki meg szeretné nézni David Robert Mitchell remek horrorfilmjét, és szeretne magának meglepetést okozni, az ugorja át ezt a bekezdést. Bár nem spoiler, mert a film nagyjából huszadik percében elhangzik minden, amit itt leírok. Az első dolog az, hogy hogyan terjed a gonosz: a Valami követ ebből a szempontból olyan, mint egy Amerikai pitébe oltott A kör, ha valaki szexel, akár óvszerrel, akár a saját nemével, akkor nemsokára megjelenik.

A második az, hogy mi is jelenik meg pontosan: egy figura, aki lehet ismert az áldozat számára, lehet egy barát, egy ismerős, de lehet egy teljesen idegen valaki is, egy idős asszony, egy öreg bácsi, vagy a film különösen nyomasztó részeiben egy kifejezetten közeli rokon, amit senki más nem lát. A harmadik arra vonatkozik, amit ez a gonosz művel, ami pontosan benne van a címben, de érdemes megerősíteni. A gonosz ugyanis követ, egészen pontosan sétál, emberi tempóban, de rendíthetetlenül. Be tud jutni a nyitott ablakokon, tud dörömbölni az ajtón. Nem siet, nem rohan, csak sétál. És mi történik akkor, amikor ez a valami utolér valakit? Az kiderül a film nyitányából. Nem szép látvány.

A negyedik, és ettől igazán jó a Valami követ, az az, hogy a rendező Mitchell ezt a felállított mítoszt nem arra használja, hogy riogasson vele, nem úgy működik, mint a múlt héten bemutatott, hasonló érzékkel összerakott, de teljesen máshogy ijesztgető Insidious – Gonosz lélek. Nagyon ritkák azok a pillanatok, amikor tényleg megijedünk, Mitchellt jobban érdeklik azok a momentumok, amikor mi tudjuk, hogy valami szörnyű veszély közelít, de a szereplőink nem látják.

Egy homályos figura a kép sarkában, egy túlságosan céltudatosan mozgó ember a tömegben –

Legalábbis nekem érdekes. Én már kezdem unni a modern horrorfilmeknek azt a szokását, hogy minden félelmetességet azzal letudnak, hogy egy szörnyű figura beugrik a képbe, a hangsáv pedig egyszerre olyan, mintegy disznóvágáson játszanak a világ legkóklerebb szimfonikus zenekara, aminek a tagjai nem tudják, hogyan kell helyesen használni egy hegedűt. 

A legjobb horrorokban (mint például a Ragyogás vagy a Ne nézz vissza) a mindent átható, fojtogató, klausztrofób érzés az, ami az emberrel marad legtovább, még évtizedekkel később is. Az érzés,

David Robert Mitchell megtette, mégha ezt úgy is csinálta, hogy visszanyúlt John Carpenter csúcskorszakának stílusához, a visszafogott, nagyon spórolós kamerakezeléstől kezdve a Disasterpeace nevű elektronikus zenész hátborzongató filmzenéjéig.

Egy jó ötlet, egy jó gonosz és egy biztos rendezői kéz semmit nem érne, ha nem lenne az emberben a Valami követ közben az az érzése, hogy valami olyasmivel próbálkozik, amitől a modern horrorfilmek általában ódzkodnak, vagy ha csak nagyon ritkán képesek értékesen nyúlni, ez pedig a társadalmi kritika, vagyis nem is kritika, inkább egy tabló.

de sem a szülők, sem a barátok, sem a környezet nem segít nekik, hogy olyan tiniéletet éljenek, amiről csak hallhattak. Nincsen mit csinálni azon kívül, hogy régi filmeket néznek a tévében, üldögélnek a verandán, vagy mint a főszereplő Jay (Maika Monroe, aki még nagyon sokra fogja vinni), szexet keresnek. Jay meg is találja az idősebb Hugh-val, akivel, nincs sokkal jobb szó erre, dugnak egyet a kocsi hátsó ülésén egy elhagyatott ipari területen, majd Hugh nemes egyszerűséggel elkábítja a lányt.

Jay egy székben ébred, lekötözve, a srác pedig elkezdi neki hadarni azt, amit leírtam az első bekezdésben, azzal a kiegészítéssel, hogy aki már egyszer megfertőződött, az láthatja a Valamit, majd egyszer csak azt mondja, hogy

már látom,

és egyszerűen otthagyja a lányt. Ezzel megkezdődik az egész filmen keresztül tartó üldözés, mert a gonosz elől lehet menekülni, de ahogy már mondtam, úgyis utol fog érni.

Ha egy időre felvehetem a bölcsészkalapomat, a Valami követ nem is a horror miatt igazán érdekes, hanem azért a kérdésért, hogy valójában mi is követi a szexszel fertőzött szereplőket. A felnőttkor, amit lehet egy ideig halogatni, de úgyis be fogja őket kebelezni? A halál maga, amivel egy adott életkorban tisztában leszünk és onnantól nehéz szabadulni a gondolatától? A gyerekkori traumák és elnyomott gondolatok, amik hirtelen testet öltenek ismerősök vagy ismeretlenek formájában? A semmittevés démona, ami szépen lassan, így vagy úgy elpusztítja a fiatalokat? Vagy egyszerűen túl sokat pörgök ezen és ez csak egy szexuális úton terjedő halálos betegség, ami úgy viselkedik, mint Michael Meyers? Már az, hogy a Valami követ után ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben, már a kortárs horror kilencven százaléka fölé emeli, de az biztos, hogy talán az év legjobbja.