A haláltábor után semmi sem ugyanaz

- De mi lesz, ha a táborról kérdeznek?

- Senki sem kérdezi a táborról a túlélőket. 

A Phoenix bárt már lassan három hete játsszák a magyar mozik, és majdnem a mi figyelmünket is elkerülte ez a kis német gyöngyszem a kissé szerencsétlen magyar címe miatt, pedig tele van ehhez hasonló, nagyon erős jelenettel.

A férfinek lesz igaza: a haláltáborról tényleg senki sem kérdezi Nellyt, aki holokauszttúlélőként tér vissza a második világháború utáni Berlinbe. Barátnőjén kívül senki sem ismeri fel, ugyanis egy arcsérülés miatt teljesen át kellett operálni, új arcot kapott, egy fotó alapján választották ki az új vonásait. Így aztán a férje sem ismeri fel, amikor elmegy meglátogatni őt az amerikai negyed Phoenix bárjába, ahol az egykori zongorista pohárleszedőként dolgozik. Nellyt óva intik a találkozástól, elég valószínű ugyanis, hogy a férje árulása miatt deportálták, inkább Palesztinába invitálják, hogy ott kezdjen új életet, mint annyian a túlélők közül. 

Na ez az újrakezdés nem megy a testileg-lelkileg teljesen összetört Nellynek: hiába szeretné visszakapni a saját arcát, a saját testét, a saját életét, a saját férjét, ez nem lehetséges. Az új arc, a fel nem ismerés nagyon erős metaforája ennek a háború utáni újrakezdésnek, amikor mindenki csak felejteni és újrakezdeni akart, erre utal Adorno híres mondata is: Auschwitz után nem lehet verset írni. A holokauszt után nem lehet ugyanúgy élni, a haláltábor után már semmi sem ugyanaz. Nelly sem fedi fel magát a férje előtt, különösen, hogy a férfi a hasonlóság miatt rögtön egy tervet eszel ki, hogy megszerezze a halottnak hitt felesége örökségét. Betanítja Nellyt, hogy játssza el Nellyt. 

Bonyolultnak hangzik, ugye? A Phoenix bár egyik érdeme, hogy ezt a történelmileg és emberileg összetett hálót nemes egyszerűséggel tálalja, a rendező Christian Petzoldnak ebben nagy gyakorlata van, az előző filmje, a Barbara hasonlóan hátborzongató alaphelyzetét sem ragozta túl: ott a Stasi telepítette ki a doktornőt, hogy egy vidéki kórházban rohadjon el. A Phoenix bár sztoriját is nehezebb elmagyarázni, mint amennyire magától értetődő a filmben, bár valóban túl kell lépni azon a történeti buktatón, hogy létezik olyan férj, aki nem ismeri fel a feleségét ezer közül is, ha annak átoperálják az arcát. 

A holokausztról és a túlélésről nagyon nehéz filmet csinálni, és sajnos eleinte Petzold is bemegy az erdőbe: a film első fél óráját úgy ahogy van, ki kéne dobni a kukába (a film egyik haláltáborban játszódó jelenetével ez is történt, nem került be a film végleges verziójába.) Nelly hazatérése, a kórházas gyógyulás, majd az új lakásban lábadozás során elég ijesztő volt nézni, hogy ilyennek képzelik a németek a holokausztfilmeket. Esetlen,  érzelgős és tévéfilmes a film első harmada, éppen ezért nagyon fontos, hogy nem szabad otthagyni ezt a filmet. Késni viszont egész nyugodtan lehet a vetítésről, tényleg egy másik film kezdődik el abban a pillanatban, hogy Nelly belekezd ebbe a furcsa, kettős játékba a saját férjével, amiben megpróbálja az ő utasításai alapján létrehozni saját egykori, háború előtti, haláltábor előtti, ma mársemmilyen formában nem létező önmagát, a kézírását, a mozdulatait, a járását. Hátborzongató pszichológiai játszma kezdődik a két szereplő között, Nina Hoss és Ronald Zehrfeld már a Barbarában is hasonlóan fullasztóan nyomták a ki ver át kit? játékot, de itt még ahhoz képest is emelni tudják a tétet. 

A férfi sikerrel jár, apránként egy másik embert farag a nőből: mi nézőként egy befáslizott arcú, ijedt verébbel találkozunk először, egy megtört, hamuszín asszonyt hámoznak ki a kötések alól, akiből a szemünk láttára, apránként lesz az a díva, aki aztán a zárlatban szépen felmos a film szereplőivel. Nina Hosst egyszerűen öröm nézni ebben a filmben, hiszen a kulcsfontosságú átváltozást teljesen hitelesen tudja átadni, papíron olvasva ez egy meglehetősen banális történet lehet, a Phoenix bár elég sokban különbözik is az alapjául szolgáló regénytől. Petzoldra szemlátomást Hitchcock Szédülése gyakorolta a legnagyobb hatást, de Pedro Almodóvar és A bőr, amelyben élek is eszünkbe juthat néha a film nézése közben. Ettől még Petzoldnak nagyon erős, és közben mégis puritán stílusa van: elképesztően feszült jelenetekben, mégis szinte szenvtelenül terelgeti a szereplőket a zárlat felé, és ahogy a Barbarában is: nincsenek nagy és látványos szóváltások, mégis kiüt minket a befejezés. Nina Hoss úgy énekli el a Speak Low-t a zárlatban, hogy mi is pont olyan lefagyva fogunk ülni a moziteremben, mint az őt hallgatók a nézőtéren. 

Nina Hoss most júliusban múlt 40 éves, de egészen biztosan hatalmas karrier áll előtte: tavaly szerepelt már a Homelandben is (tőle, illetve a német követségtől kért segítséget a szökésben lévő Peter Quinn), és Philipp Seymour Hoffmannal is együtt nyomoztak a Le Carré regényből készült Az üldözöttben, amit Anton Corbijn rendezett. Nem a Phoenix bár a legjobb filmje (a Barbara sokkal csontig hatolóbb képet mutat az élhető diktatúrák működéséről), de Nina Hoss itt mutatja meg, mire képes igazán színészként. A film csak 6/10, a színészi alakítás viszont 10/10.