Nekik nem szent ünnep a karácsony

Évek óta szajkózzuk, úgyhogy többet nem fogjuk elmondani, hogy a Miskolcon rendezett Jameson Cinefest Nemzetközi Filmfesztivál minőségét tekintve egészen biztosan a legjobb filmfesztivál Magyarországon, a minőség alatt pedig azt értem, hogy itt a legnagyobb az aránya azoknak a filmeknek, amikről az amerikai honlapok meg blogok áradoznak. Szombaton három olyan film is volt egymás után, amik a filmes sajtóban elég nagy figyelmet kaptak, de a legjobb hír mégis az, hogy ezekből kettő magyar moziforgalmazásba is kerül. Az meg külön tök jó a Cinefesten, hogy klasszikus westerneket mutatnak be tökéletes minőségben, nagyvásznon, ami a Volt egyszer egy vadnyugatnál mondjuk nem akkora kihívás, a magyar közvélemény imádja azt a filmet, de lement a nálunk sokkal kevesebb elismerést kapó Vad banda és Az ember, aki lelőtte Liberty Valance-t című korszakos John Ford-film is, szóval ha valaki nem független nyomorbombákat vagy osztrák művészfilmeket akart nézni, hanem filmtörténetet, megtehette.

Ha viszont mégis amerikai nyomorfilmre volt kíváncsi, akkor tökéletes választás volt a James White, ami Magyarországon amúgy is nagy figyelmet érdelme, mert ugyanaz az Erdély Mátyás dolgozott rajta, aki a Saul fia operatőre volt (megfordult már külföldi filmekben korábban, a mexikói Miss Malában és az amerikai Az elnémultakban is), és hát nehéz volt nem úgy nézni az egyébként remek, de nagyon nyomasztó filmet, mint a saulos technika átültetését a jelenbe. A Saul fiában ugye az a lényeg, hogy a kamera végig szűken a főszereplőn van, nem látunk sokat a környezetéből, csak homályos foltokat. A James White meg pont egy ilyen képpel kezdődik, csak nem Auschwitzban, hanem egy New York-i szórakozóhelyen, ahol a láthatólag teljesen kész címszereplő, az általam a Csajokból sajnos egyáltalán nem ismert Christopher Abbott dülöngél, fülében fülhallgatóval, a haja zsíros, a homloka izzadt, láthatóan azt sem tudja, hol van. Azt viszont megtudjuk, hogy hova megy: az apja virrasztására. Mintha nem lenne elég, hogy az apja meghalt, az anyja (Cynthia Nixon a Szex és New Yorkból) rákos beteg, aki teljes felügyeletet igényelne, de a felelőtlen, mindenre magasról tevő James nem igazán adja meg neki, ami kell. Aztán egy idő után már ő sem tudja elkerülni.

James White

Fotó: outnow.ch

A James White kemény film, abban az értelemben, hogy már az elején belecsúszik egy nem túl kellemes, sőt, elég nyomasztó hangulatba, amiből igazából a stáblistája sem ereszt el – ez a fojtogató, kényelmetlen, némelyik jelenetben borzasztó hangulat, hogy egy közeli rokon halálát kell végignéznie egy szereplőnek, aki nem igazán tud ellene tenni semmit. Nixon rémisztően jó és hiteles a rák mellett már néha demenciával is küzdő anyuka szerepében, Abbott meg tényleg egy olyan csávó, akit legszívesebben felpofozna az ember, ha nem félne attól, hogy cserébe lefejeli és megrugdossa. Erdély Mátyás képeitől pedig James White amúgy nem túl vaskos sztorija még feszültebb lesz, néha elviselhetetlen az, amit néznünk kell és át kell élnünk. Tényleg nem egy szombat esti film, mondjuk a miskolci Művészetek háza dugig volt emberekkel. Akik aztán néma csendben vonultak ki. (Itt meg lehet nézni az előzetesét.)

A Tangerine leírásra pontosan olyannak tűnhet, mint egy tipikus függetlenfilmes nyomorpornó: fiatal, fekete transzszexuális prostituáltak élik az életüket Los Angeles lepukkant környékén szenteste, ráadásul az egészet Iphone-okkal vették fel. Ehhez képest Sean Baker filmje kábé az egyik legviccesebb dolog, amit ember láthat idén a mozikban, egy lehengerlő energiájú, szófosós, merész és tényleg nagyon jó vígjáték, csak éppen olyan emberekről és helyekről szól, amikkel szemben egy középosztálybeli nyárspolgár a távolságtartást választja. Baker meg nem, ő fejest ugrott abba, hogy megmutatja, milyen lehet strichelni a Santa Monica és a Highland sarkán. Vagyis nem, igazából nem mutatja meg, csak érzékelteti, inkább azt mutatja meg, hogy milyen istenadta tehetségek vannak Los Angeles utcáin, a két főszereplő, a hisztérikus Sin-Dee (Kitana Kiki Rodriguez) és a nyugisabb Alexandra (Mya Taylor) olyan jelenségek, akiket tényleg a vászonra teremtettek. A Tangerine az ő laza történetük – Sin-Dee megtudja, hogy a jelenlegi, egyébként strici csávója egy hetero lánnyal csalja, úgyhogy elindul megkeresni -, de Baker egy teljes kis univerzumot teremtett a filmben, megismerünk az elején csak szőrmentén a sztorihoz kapcsolódó örmény taxist, a családját és a vendégeit, villanásokra megismerjük a többi dolgozó lányt a sarokról, és végignézzük, hogyan töltik a karácsonyt a társadalom perifériáján élők. Na most egy megint nyomorpornósan hangzott, de esküszöm, nem arról van szó.

A technikai részleteket ismertetését nehéz kikerülni ennél a filmnél, Baker és stábja három, anamorfikus lencsével pimpelt Iphone 5-tel (és egy kétméteres hangmérnök segítségével) forgatta a Tangerine-t, úgyhogy a járókelők nem mindig tudták, hogy film készül, ráadásul a pici kamera miatt elég vagány kameramozgásokat lehetett művelni, amitől a film néha átvált videoklipesbe, de ez egyáltalán nem zavaró, sőt, még jobb lendületet ad neki. A kép minőségére egyáltalán nem lehet panasz, jobban néz ki, mint a kilencvenes évek végi Dogma-filmek, ha valamihez hasonlítani kellene, az a Crank lenne (ott is olcsó digitális kamerákkal vették fel Los Angeles kevésbé glamúros részeit, mondjuk ott Jason Statham vágott rendet, nem két transznemű prostituált). És Baker baromi tehetséges rendező, tele van vizuális gegekkel, vicces arcokkal, kompozíciókkal, tényleg le a kalappal mindenki előtt, aki ebben a filmben részt vett. Az meg külön örvendetes, hogy egy magyar forgalmazó megvette a Tangerine-t, úgyhogy szélesebb közönség is láthatja majd.

Ugyanilyen széles közönség láthatja majd az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halnit, és a miskolci vetítés közben arra jutottam, hogy jó döntés volt, mert be fog jönni a magyar közönségnek, én viszont feszengve ültem a széken, mert ha van olyan típusú film, amit képtelen vagyok elviselni, az az önző és magának való főszereplőkről szóló manipulatív és közhelyes melodráma, amit ráadásul cukimuki rendezői eszközökkel és vicces filmes kikacsintásokkal fűszereztek meg, hogy a filmbuzik szívét is elrabolja (lásd: A régi környék, 500 nap nyár). Mit ad isten, az Én, Earl pont ilyen. Alfonso Gomez-Rejon filmje bődületes siker volt az idei Sundance-en (megnyerte a fődíjat és a közönségdíjat is), és egyszerűen nem érte, hogy miért, mert egy folyamatosan ironizáló, kikacsintgató, de a velejéig közhelyes dráma, ami szeretné magát a Csillagainkban a hiba és a Papírvárosok nyálával szemben a kúl változatként definiálni (többször is elhangzik a filmben, hogyha ez egy közhelyes románc lenne, most ez és ez történne, de nem ez fog), miközben csak erőlködik, erőlködik, és a modorosságon kívül semmilyen más hatást nem képes kifacsarni magából.

Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni

Fotó: outnow.ch

A történet arról szól, hogy van egy morózus, magának való gimnazista, Greg, aki megtudja, hogy az egyik iskolatársa, Rachel leukémiás, az anyja unszolására elmegy meglátogatni és összehaverkodik vele. Greg persze nem egy átlagos gimnazista, de nem ám! Haverjával, Earllel nagy rajongói az európai művészfilmeknek (Werner Herzogra rég nem utalgattak ennyit), és mindenféle klasszikus filmeknek készítenek béna, szóvicceken alapuló remake-eket. Éjféli cowboyból így lesz a Délután 2 óra 48 perces cowboy, a Clockwork Orangeból meg a zoknikkal előadott Sockwork Orange. És így tovább. Hiszen Greg egy különleges fickó, kreatív és vicces, csak éppen közben önző, önimádó-öngyűlölő, passzív-agresszív, és erre büszke is. Szuper dolog eltölteni vele egy másfél órát, főleg, hogy ha egy barátja éppen rákban haldoklik, akkor sem igazán hajlandó megváltozni. 

Gomez-Rejon ráadásul tényleg ilyen cukimuki, telekom-reklámos stílusban forgatta a filmje nagy részét, tele van pörgő-forgó kamerákkal, hülye szemszögekkel, erőltetett hülyeségekkel (egy pillanatban megszólal a főszereplő Rozsomák-posztere, másikban egy kábszis helyzetben óriási pandák jelennek meg), animációs betétekkel, de főleg: egy tenyérbemászó, lenézős hozzáállással, amivel én nagyon nehezen birkózok meg. Érdekes volt egy napon látni a James White-tal, ami tényleg úgy foglalkozik a rákkal és az elmúlással, hogy azért volt egy-két pillanat benne, amitől az emberben megáll az ütő, főleg azért, mert abban is egy felelőtlen embernek kell szembenéznie egy tragédiával Az Én, Earlben csak olyanok voltak, amiktől felment bennem a pumpa, mert egy felelőtlen ember még arra sem képes, hogy tanuljon belőle. (Itt a magyar feliratos előzetese.)

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!