Összeomlik a világ, és te állva tapsolsz

Mert hogy összeomlik, az tiszta sor, egy film a gazdasági válságról nem végződhet másképp. És mégis olyan feszülten vártam végig, hogy dőljön össze minden, hogy amikor végül tényleg szakad a tőzsde, bukik a Lehman, és a bankárok fejvesztve rohangálnak a Wall Streeten, már szinte zavarba ejt a megkönnyebbülés.

A The Big Short, vagy magyarítva A nagy dobás sztorija nagyon röviden: befektetési alapok ügyes stratégái, köztük ösztönös zsenik és mezei tréderek, hamarabb veszik észre, hogy itt nagy baj lesz, mint bárki más. És szembefordulva az uralkodó piaci igazságokkal, nagy mondásokkal, és minden autoritással, évekkel mindenki előtt az amerikai lakáspiac ellen fogadnak. És nyernek is, nem is keveset. Mi pedig végig velük vagyunk, nekik szurkolunk.

A film végigvezet a válság előtti éveken, bemutat minden szereplőt, aki közvetve vagy közvetlenül a válság előidézésében szerepet játszott, és nem csak végigveszi, de megérteti a motivációkat és ösztönzőket is. Hogy ez mennyire jól sikerül, mutatja, hogy a kereskedők szemén keresztül követve az eseményeket szinte mi sem fogjuk fel, hogy

az a beteljesedés, amit a filmen keresztül végig izgatottan várunk, nem más, mint a világgazdaság összeomlása.

Adam McKay filmje megtörtént eseményeket dolgoz fel, a forgatókönyv Michael Lewis magyar nyelven is olvasható könyvéből készült, és bár hivatalosan így hirdetik, a film legfeljebb a szó néhány száz évvel ezelőtti értelmében vígjáték.

Sokkal inkább sportfilm ez irodai díszletekkel, ahol a küzdelem a Wall Streeten zajlik információk és árfolyamok, fundamentumok és piaci rövidlátás kereszttüzében. Ahol senki nem hisz a Scion Capital LLC alap befektetési döntéseit hozó, üvegszemű, metálőrült, magának való exorvosnak, amikor 2003 körül előáll azzal, hogy ő kiszámolta: 2007-ben borul a lakáspiac, mondjon Greenspan bármit is. Ahol szerencsételen veszteseknek nézik a kispályás befektető párost, amikor a legjobb minősítésű kötvények ellen fogadnak.

Párhuzamos vágásokkal ugrálunk az egymás mellett futó szálakon, a szereplők pedig nem csak a nagybankokkal, a hitelminősítőkkel és úgy általában a rendszerrel, hanem személyes démonjaikkal is küzdenek. A külön-külön történetek pedig természetesen egy nagy közös feloldásban végződnek, amikor az ingatlanlufi annak rendje és módja szerint kipukkad.

A feszes cselekmény irodai szitkom-humorral keveredik, a narrálás és a szereplők pedig végig azon ügyködnek, hogy lebontsák a nézők és a film világa közé bullshitből épített falat.

Kocsmai idézetek, kamerába mondott monológok, lábjegyzetszerű magyarázatok tagolják végig a filmet, a sztori jobb megértéshez szükséges gazdasági fogalmakat beugró szereplők (Margot Robbie, Selena Gomez) magyarázzák el. És Adam McKaynek valóban el is hisszük, hogy csak a pénzvilág elidegenítő szlengjén keresztül tűnik bonyolultnak a piacok működése, az alapvető folyamatok megértéséhez elég a józan ész.

Például hogy ha az amerikai társadalom peremén élők nagy tömegei önerő és  komolyabb kontroll nélkül medencés családi házak tucatjait húzzák fel hitelből, az egy veszélyes vállalkozás. Ha pedig aztán a kölcsönt nyújtó eladja a jelzálogot egy befektetési banknak, amelyik több ezer ilyen jelzálogot és egyéb hitelt összecsomagol egy speciális értékpapírrá (CDO), majd a bankok pénzt fizetnek a hitelminősítőknek, hogy a papírok sorra a legjobb AAA-s besorolást kapják, és így halomra vásárolják a befektetők. Szóval, ha ennyire egyértelműen szart árulnak aranyként.

És főleg érti, ha mindezt Ryan Gosling magyarázza egy Jenga-toronnyal az ezúttal is arrogáns és esendő Steve Carellnek, azaz a filmbeli Mark Baumnak és befektetői csapatának. Akik aztán ezt hallva személyesen járják végig a kiürült lakónegyedeket és a tájékozatlan, kockázatokról mit sem halló adósokat, beszélnek ingatlanügynökkel, felelőtlen hitelközvetítővel, hitelminősítővel, gátlástalan brókerekkel, hogy meggyőződjenek: a világ tényleg nem látja, hogy mi fog következni.

Valójában azonban a film hősei is részei a rendszernek, akárcsak a többiek, ők is saját kereteiken belül, saját ösztönzőik mentén döntenek. Morális megfontolások legfeljebb mutatóba kerülnek elő, akkor is leginkább a Brad Pitt által játszott Ben Rickert, visszavonult kereskedő képében.

A felelősség szétterül, a szabályozás éppolyan bénult, mint a többi önérdekkövető szereplő, a rendszer magatehetetlenül sodródik a vég felé. A beosztott a főnökére mutogat, a főnök a tulajdonosra, a tulajdonos az ügyfelekre és a szabályozásra.

Előzetesen féltem egy kicsit a filmtől, mert a gazdaságról nagyon kevés jó mozi készül, a válságról pedig még annyi sem: kisebb részük csak szimplán unalmas, nagyobb részük pedig kimerül abban, hogy ráerősítenek a zsigeri előítéletekre és a harácsoló, kokainozó, kurvázó bankárokat a kapzsinál is kapzsibbnak mutatják be, összeesküvést sejtetnek, a leegyszerűsítések közben pedig a hatalmasok és kisemberek táborára osztják fel a világot, ahol előbbiek az utóbbiak módszeres kiszipolyozásából élnek.

De a The Big Short elsősorban nem erről szól, árokmélyítés helyett sokkal inkább hidakat épít, miközben azért nem is veszi magát olyan túlságosan komolyan. Bűnbakkeresés helyett is inkább bemutatni, megértetni akar, a történeten keresztül egy bonyolult érdekhálóba láthatunk bele. Ahol semmi nem fekete-fehér, ahol lehetsz egyszerre ügyes és kártékony, és a bankár mentegetőzik a nézők előtt, amikor kézhez veszi a csekket. Itt még aki látszólag az igazság és törvény nevében harcol, az is csak a pillanatnyi érdekeit lesi.

Nem azért mert gonoszabb, mint bármelyikünk, hanem mert pont ugyanazok a dolgok vezérlik, mint a feketén dolgozó burkolót, aki gányolva építi meg a fürdőszobát, vagy a bolti eladót, aki mindig kicsit többet tesz a mérlegre, a gyémánt fokozatú biztosítási ügynököt, aki az egész rokonságot behúzza valami értelmetlen biztosításba, a szakácsot, aki a több napos halat is beteszi a levesbe. Legfeljebb annyi különbséggel, hogy ezekből a húzásokból ritkán lesz világméretű összeomlás.

A film végül az első öt percben behúzott, a végére szabályosan rajongóvá tett, és azóta is csak reklámozom úton útfélen, mert a The Big Short, nem véletlenül Oscar-esélyes minden fontosabb kategóriában. Ráadásul Steve Carell, Ryan Gosling, Brad Pitt és Christian Bale legalább négy filmre elég sztárszínész, ebben meg ugye mind játszanak, ha nem is együtt. Utóbbi még magához képest is nagyon jól, bőven megérhet ez egy újabb díjat nála.