Unalmas parasztvakítás lett a gigászok csatájából

Pedig milyen jól indult a dolog: az egyébként rettenetes Acélember végét látjuk másik szemszögből, a közönséges földi halandóéból, aki csak áll és néz tátott szájjal az égre, amin istenek repkednek és hajigálják egymást épületekhez, tudomást sem véve az emberekről, akiknek nem használ, ha a fejükre esik egy lift. A cselekmény sodorja magával az embert, aki elereszti az agya mellett az elképesztő mennyiségű termékelhelyezést és autóreklámot, mert van mire odafigyelni. Drukkolunk Bruce Wayne-nek, hogy érjen oda az irodaházhoz időben, hogy mentse meg az össze alkalmazottat. Átérezzük a dühét és fájdalmát, ahogy tehetetlenül nézi, amint Superman és Zod tábornok leamortizálja Metropolist, hogy aztán ez az érzés két és fél órán át minket baszkuráljon.

A DC Comics nagy lemaradásban van a másik képregénygigász, a Marvel mögött, ahol évek óta olyan tudatos építkezés és nagyipari pénztermelés folyik, hogy belekönnyezik az ember. Miután a Marvelt bekebelezte a Disney és Kevin Feige producer/képregénybuzi vezetésével lerakták egy olyan univerzum alapjait, amiben a cég legértékesebb képregényhősei egyszerre szerepelhetnek (Vasember, Thor, Amerika kapitány, Hulk és így tovább), 9,08 milliárd dollárt szedtek össze. Közben a DC Comics a Batmannel 3,7 milliárdot termelt, de nem 2008, hanem 1989 óta, Superman pedig 1,3 milliárdnál tart 1978 óta, szóval a különbség mellbevágó. És miközben a Marvel a filmes és tévés univerzummal 2020-ig előre lefektetett menetrend szerint halad előre, a DC csak két éve kezdte el tudatosan megtervezni ugyanezt.

A Batmant és Supermant egymásra eresztő Zack Snyder-film az első darabja annak a kirakósnak, ami a végén majd a szegény ember Marvel-univerzuma lesz, legalábbis ha abba az irányba mennek el, mint ezzel a filmmel, amit úgy vártak a DC-nél, mint a Messiást. Ezzel szemben kaptak egy teljesen felesleges filmet, amit egy olyan rendezőre bíztak, aki semmit nem tud a képregényfilmezésről, és ne tessék most itt nekem a Watchmennel jönni, mert ott olyan alapanyag volt, amit még az ő elég elrontott adaptációja sem tudott tönkretenni, és ha még mindig lenne valakinek kifogása, akkor annyit mondok, hogy Sucker Punch.

Sajnos Snyderre nagy volt a közmondásos nadrág, pedig fogadkozott, hogy nagyon odafigyel és tiszteli a Batman-franchise-t is, legalább annyira, mondta, mint a Supermant, amitől minden rajongó még idegesebb lett, hiszen az Acélember sok minden volt, csak jó film nem, és attól tartottak, hogy a film tulajdonképpen egy Acélember 2 lesz, Batmannel megspékelve. Synder nem úgy nyúlt hozzá az alapanyaghoz, ahogy a Marvelnál Joss Whedon, nem az űbergeek dominált nála, hanem az ún. vizuális mesteré, a képfestőé, az önjelölt művészé, aki azt hiszi, hogy agyonszínezett, agyonfilterezett képekkel, az ember fejét leszakító zenével és lassított felvételekkel, egyujjas kesztyűben a vászonra felkent szimbolizmussal kell az embert elvarázsolni.

Pedig a nézőnek inkább történet kellene, egy olyan sztori, amiben tud valakivel azonosulni, de mit tegyen, ha az egyik főhőse egy végtelenül megkeseredett, gyomorfájós arccal fogat csikorgató, középkorú izomagy, aki ugyan a képregényben a világ legjobb detektívje, de a filmben csak egy seggfej, aki mindenkit lever, megrúg, lelő és megbillogoz, aki elé kerül, és csúnyán néz rá. A másikkal sem jár jobban, mert az meg egy szinte mindenható szuperember, aki a két és fél órás műsoridő 76 százalékában szomorúbban néz, mint Bella az Alkonyatban. 

A gyengén megírt karaktereket Snyder a látvánnyal igyekszik palástolni, az erős kezdőjelenet után viszont nem képes fenntartani a lendületet. A film tempója lelassul, akciójelenetet csak Batman álmában kapunk, és a film tulajdonképpen arról szól, hogy Batman haragszomrádot játszik Supermannel, aki lerombolta Metropolist, Superman meg berág Batmanre, mert megbillogozza a bűnözőket (izzó denevérrel, mivel mással). Ezt a problémát, mármint a “te meg miért vagy gyökér?” kérdést egy  beszélgetéssel is le lehetne rendezni, leülnek, mint Robert De Niro és Al Pacino a Szemtől szemben csúcspontján, és kiöntik a szívüket, akár civilben is, kit érdekel. Ehelyett a két főmacsó egymásra fúj, és Batman fullba tolja a sittfittneszt, hogy kigyúrja magát Superman legyűréséhez, ami ugye nettó hülyeség, hiszen a palit NEM LEHET LEGYŐZNI, ez a pláne benne, csak a kriptonit nevű ásvánnyal. Viszont ha van ásványod, akkor nyugodtan lehetsz egy 50 kilós nyüzüge, akkor is legyűröd. EZ BENNE A LÉNYEG.

A két karakter teljesen értelmetlen csörtéjének csúcspontján előkerül egy mosdókagyló is, nem vicc, és olyan, fogcsikorgatva előadott dialógusok, hogy az ember visszasírja a Barátok közt korai napjait. A szereplők ebben a filmben nem beszélgetnek, hanem kinyilatkoztatnak, és ha valaki rákattan egy témára, mint az egyébként zseniális Jeremy Irons Alfred szerepében, akkor arról le nem szakad, és folyamatosan azt hajtogatja. Sajnos súlytalan lett a főgonosz Lex Luthor is (akit Jesse Eisenberg egy kicsit Jokerre vett), egy óvodás is össze tudja rakni hogy ő áll minden genyóság mögött, de ez általánosan jellemző a képregényfilmekre, erről nem az írók tehetnek, vagy nem egy személyben. Arról viszont igen, hogy a forgatókönyv merít a korábbi Batman-filmekből és az Acélemberből is, de nem jól – az álomjelenetek a lehető legteátrálisabbak és legfeleslegesebbek, ha kivágjuk ezeket, a film nem csorbul, sőt feszesebb lesz, bár egy verekedéssel kevesebb lett volna, amiben vannak olyan elemek, amikkel esetleg egy Justice League-filmben találkozhatunk.                      

És ha már itt tartunk, a Batman Superman ellen egyik nagy erénye az, ahogy a jövőben feltűnő új karaktereket, a metahumánokat bevezeti: gyorsan, feszesen, pörgősen, de mégsem egy nyúlfarknyi, stáblista utáni jelenetben, és most nem Wonder Womanről beszélek, hanem Cyborgról, a Villámról és Aquamanről. Ami Wonder Woman illeti, feleslegesen aggódtak a rajongók, Gil Gadot kiváló választás a szerepre, ő az egyetlen szinte, aki valóban szuperhősként viselkedik és nem beszél hülyeségeket. Minden jelenetet elvisz a hátán, amiben szerepel, ami mondjuk annyira nem nagy truváj a színészóriásnak nem nevezhető Henry Cavill vagy Ben Affleck mellett. A Superman felelősségét vitató szál, a kongresszusi meghallgatás, annál sokkal érdekesebb, mint amennyivel lezárták, de nagyon hasonlatos a Marvel soron következő, harmadik Amerika kapitány-filmjének alapvetéséhez: meddig terjed a szuperhős felelőssége, és kell-e korlátozni az emberfeletti képességekkel bírókat? 

A film egyébként iszonyú sötét, és ez most nem feltétlenül csak a hangulatára vonatkozik, hanem a képi világra, amin a 3D csak ront. Ha jót akar magának az ember, akkor 2D-ben nézi meg, úgy legalább kicsivel világosabb lesz a kép, nem mintha ettől sokkal beljebb lenne – Snyder az akciójeleneteket megint úgy rendezi meg, hogy például az izgalmasnak tűnő autós üldözésből semmit nem lehet látni, azt sem tudja az ember, ki üldöz kit, és éppen hol tart a kaland, egyszer csak vége lesz, és jöhet a hajigálás, mert azt mondani sem kell, hogy a főszereplők ebben a filmben is dobálják egymást mindenféle falaknak – és kész, ennyiben ki is merült a verekedés, nagydarab palik pankrációznak pizsamában és vasruhában.

A DC Univerzum első alapkövét sikerült repedten és ferdén lerakni, nem tudom, hogy így hogyan fognak építeni rá bármit is. Affleck egy önálló Batman-filmet rendez majd, jön a Wonder Woman-film is, és az Igazság ligája, de ezek közül igazán csak a Wonder Womant várom, mert az egyetlen érdekes karakter az egész, rémesen komolyan vett, izzadságszagú és fogcsikorgatva összerakott katyvaszból. Egy dolgot azért nem árt megjegyezni: nagyon kevésszer jött össze az, hogy két vagy több nagy franchise fúziója jól működjön, tessék csak visszagondolni az Alien vs. Predator-filmekre.