Az anyák is emberek

A Rossz anyákban az a legfurcsább, hogy ennyit kellett várni rá. Érthetetlen, hogy miért csak most készült film a szülőkre, különösen az anyákra nehezedő nyomásról, azokról a nevetséges elvárásokról, amiket a társadalom támaszt velük szemben. És azokról a sokkal, de sokkal keményebb elvárásokról, amikkel ők maguk keserítik egymás életét és persze a sajátjukat. (Természetesen a világ szerencsésebb felén élő középosztálybeli anyákról beszélek, a film is róluk szól.) Egy alpári vígjáték kellett a Másnaposok íróitól, hogy ez a téma végre helyet kapjon a mozikban.

A Rossz anyák persze elsősorban nevettetni akar, és többnyire vicces is.

Mert arról, hogy az anyák is emberek, akik majd összeroppannak az elváráshegyek alatt, hogy megfeleljenek saját maguknak, a gyerekeiknek, a férjüknek, a főnöküknek, a kollégáiknak, a rokonaiknak, a barátaiknak, a gyerekeik tanárainak, edzőinek, a többi szülőnek, különösen a szülői munkaközösség vezetőinek, alig csináltak filmet eddig. Se vicceset, se szomorút, semmilyet. Így aztán a rendező-forgatókönyvíró páros, Scott Moore és Jon Lucas élvezhette a kiaknázatlan terület előnyeit.

A Rossz anyák főhőse Amy (Mila Kunis), aki 32 évesen már két kiskamasz édesanyja, emellett egy menő kávéforgalmazó cég alkalmazottja és feleség. Egész nap rohan, kapkodva eszik a gép előtt munka közben vagy az autóban, amikor a gyerekeit hurcolássza egyik különóráról a másikra. Másról sem szól az élete, mint feladatmegoldásról, miközben folyton csak azt hallja, hogy ezt is elszúrta, azt is elfelejtette, amazt sem teljesítette. Egy nap aztán besokall, és fellázad. Kidobja harmadik gyerekeként élő, neten csajozó férjét, a gyerekeivel pedig közli, hogy ő mostantól rossz anya, úgyhogy legyenek szívesek maguknak elkészíteni a reggelit.

Ketten is melléállnak a lázadásban, Kiki, a négygyerekes elnyomott anyu (Kristen Bell), és közönséges anyu, Carla (Kathryn Hahn), aki soha nem is akart megfelelni senkinek. A nagy szabadságharc keretében az anyák moziba merészkednek, gyorséttermi kaját csomagolnak a kölköknek, és részegen mennek bevásárolni a szupermarketbe. Ezt az elképesztő szabadosságot nem tűrheti a szülői munkaközösség vezetősége, akik Gwendolyn (Christina Applegate) irányításával felveszik a harcot a rossz anyákkal.

Kunis ebben a filmjében is olyan szerethető, mint az összes többiben, az anyatrió pedig szuperül működik. Igaz, a legtöbb jelenetben Kathryn Hahn éppen úgy lopja el a show-t lenyűgöző közönségességével, ahogy annak idején Zach Galifianakis a Másnaposokban. De legalább ilyen erős Christina Applegate a tökéletes anya szerepében. Az például, ahogy iskolai sütivásáron elfogadhatatlan alapanyagok listáját bemutatja, felejthetetlen. (És éppen csak egy árnyalattal erősebb annál, ami a valóságban zajlik.)

A Rossz anyák tele van vicces apróságokkal. Amy munkahelye, ahol 32 évével ő a legidősebb, és ahol a gyerekek miatti problémák nem, de Havas Jon halála a Trónok harcában elfogadható indok a hiányzásra, például úgy tökéletes, ahogy van. Hogy ez a film mégsem lett olyan hibátlan mestermű, mint a Másnaposok, az a kidolgozatlan mellékszereplőknek, a kiszámítható fordulatoknak és a gagyi szerelmi szálnak köszönhető. Amy ugyanis összejön a suli legszexibb özvegy apujával (öt másodperc alatt pattintja be a gyerekülést a kocsiba!), és ez a románc hihetetlenebb, mint hogy egy nap alatt le lehet dobni az összes terhet a vállunkról.

Viszont a stáblista nagyon cuki, kiderül belőle többek között, hogy Christina Applegate anyukáját Al Pacino iránti rajongása sodorta rossz anyaságba. Minden hibája ellenére én köszönöm ezt a filmet.