Veszedelmes uszonyok

– ettől az alapsztoritól nem várhatunk nagy meglepetéseket, de ez nem feltétlenül baj, főleg nyáron nem. Felkapott és mutatós szőke színésznő, félelmetes vadállat – adj hozzájuk egy fiatal spanyol rendezőt, aki aránylag magabiztosan hoz össze a közepesnél jobb filmeket másodvonalbeli sztárokkal (főleg Liam Neesonnal), mondd azt, hogy az egész kijön 17 millióból, és a stúdiófőnök már bele is csapott a tenyeredbe, mehetsz Ausztráliába forgatni (persze olyan partszakaszra, amiről el lehet hinni, hogy Mexikó).

A címadó szikladarab nagyjából 200 méterre van a tengerparttól – nem tűnik soknak, Hosszú Katinka háton leússza 2 perc 6,03 másodperc alatt. A gond az, hogy a fehér cápa meg 18 másodperc alatt hasítja végig ugyanezt a távot, és éppen egy ilyen állat köröz a zátonyon rekedt hősnő körül. Ebben a szituban benne van egy filmre való feszültség, és ebbe az is belefér, hogy Lively néha pózol egy jót pár négyzetméteres bikiniatollján.

Szóval A zátony nem akarja megváltani a világot, és ezzel nincs semmi gond – az viszont probléma, hogy az alkotók nem igazán döntötték el, mi is akar voltaképpen lenni ez a film, és műfaji útkeresésük erősen a végeredmény rovására megy. Én nem ismertem eddig Lively munkásságát (valahogy elkerült mind a Négyen egy gatyában mindkét része, mind A pletykafészek című sorozat), de volt egy olyan csúnya prekoncepcióm, hogy ő csak egy jócsaj a sok közül és egyedül nem tud elvinni egy ilyen egyszemélyes filmet, ergo ő lesz a gyenge pont. De nem, ez nem Livelyn múlik, neki simán elhittem, hogy szabad lelkű medika, aki egy családi halálesetet próbál feldolgozni egy eldugott tengerpartra menekülve.

Viszont Jaume Collet-Serra rendező az érezhetően az alsóbb ligákból szalajtott forgatókönyvíró, Anthony Jaswinski szkriptjét követve össze-vissza kormányozza a cselekményt a horror, a B-film és az „ember a természet ellen” dráma között. Lively karaktere például a film első felében életszerű, esendő, aztán egyszer csak elkezd olyanokat csinálni, amik biztos jól jönnek majd egy következő szuperhősfilmcastingon referenciaként. A cápával ugyanez a helyzet: eleinte Brehm-lexikonba illően viselkedő, tisztességes húsevő, aztán egyszer csak fejjel feldob víz fölé egy nála jóval nagyobb bálnatetemet (hosszúszárnyú bálna, az több tíz tonna) meg elkezd gonosz lenni. Az 1975-ös A cápa után sok állatvédő támadta Spielberget, hogy a mozi milyen rosszat tett a cápák megítélésének – hát, ettől a filmtől sem lesznek boldogok.

A film második fele egyszerűen elrontja a teljesen patent első felet, de a koncepcionális katyvaszon túllépve is vannak hibái A zátonynak. Például a lassított jelenetek túlzott használata – hogy mást ne mondjak, Lively feneke többször lebeg el a néző előtt közeliben, melaszos tempóban, és természetesen a haja is lassítva csapódik körbe a nyakán, de még az eleve lassabb víz alatti jeleneteket is sokszor lassítva kapjuk. A tengerben történteket mutató beállítások és trükkök egyébként többnyire elég jók, de az összképbe belerondít egy rémgagyi medúzás rész meg egy összekent finálé, a karakterdrámába egy néma terapeutaként Lively mellett szobrozó sirály, az izgalomba meg az, hogy a film eleje kicsit spoilerez a végéből. Viszont alig több mint nyolcvan percig tart az ember–állat-csata (kisebb csoda ez a sok lassítást tekintve). Ez a feszesség valamelyest menti a helyzetet, és nehezen, de összejön az egyszer nézhető nyári popcornmozi – a film

A zátonyt nézve többször eszembe jutott A cápa és a Nyílt tengeren – és pár év múlva megint erre a kettőre fogok emlékezni, pedig A zátonyban megvolt a jó cápás film lehetősége. Spielberg viszont tudta, hogy milyen zsánerben (leginkább horrorban) úsztatja a nagy halat, a Nyílt tengeren pedig dráma volt az elejétől a végéig, akármennyi uszonyt villantott. A zátony viszont megfeneklett saját magán, Blake Lively ide vagy oda.