Akkor is jár a hálapénz, ha meghalt a beteg

Pár évvel ezelőtt a román filmesek gondoltak egyet, és elhatározták, hogy nem beszélnek mellé. Nem foglalkoznak lényegtelen témákkal, nem kamuznak, nem hazudják el a dolgokat. Arról csinálnak filmeket, amit a legjobban ismernek, a román múltról és jelenről. Ez lett a román új hullám, ami nemcsak témaválasztásával, hanem jellegzetes képi világával is jól elkülönült a korábbi román filmektől vagy a többi európai filmtől. A kritikusok imádták, a román film nyert egy csomó díjat, aztán, ahogy lenni szokott, elkezdtek cikkezni arról, hogy a román új hullám túl van a csúcson, nincs már több mondanivalója, új utakat kell keresni.

Az Érettségi a román új hullám legsikeresebb, legismertebb rendezőjének, Cristian Mungiu-nak a legújabb filmje. Világpremierje az idei cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában volt. Ezen a fesztiválon a zsűri elég sok vitatható döntést hozott, de azt senki nem kérdőjelezte meg, hogy Mungiu megérdemelten nyerte el (megosztva) a legjobb rendezőnek járó díjat. Nem először nyert Cannes-ban: brutális abortuszdrámája, a 4 hónap, 3 hét, 2 nap Arany Pálmát, a Dombokon túl című filmje pedig a legjobb forgatókönyv és a legjobb színésznő díját kapta meg. 

Az Érettségi főhőse egy erdélyi kisváros orvosa, Romeo (Adrian Titieni). Komoly pozíciója van, felesége, lánya, fiatal szeretője, mégis totálisan kiégett. Egyetlen vágya van, egyetlen dolgot szeretne mindennél jobban, hogy a lányának ne Romániában kelljen leélnie az életét. Ők a feleségével visszajöttek a rendszerváltáskor, mert azt hitték, hogy a dolgok valóban megváltozhatnak. Ma úgy érzi, hogy életük legnagyobb hibája volt hazajönni, de ezt már nem lehet visszacsinálni. A lánynak viszont még lehet jövője máshol, a külföldi ösztöndíj már meg is van, érdemes volt gyerekkorától fizetni az angoltanárt. Csak egy dolog hiányzik, egy sikeres érettségi.

Csakhogy a vizsga előtt a lányt fényes nappal megtámadják az utcán, majdnem megerőszakolják, eltörik a karját, kirabolják. Azt hiába kérik, hogy tekintettel a helyzetre, vizsgázhasson egy kicsit később, vagy legalább írhassa tovább a tesztet, ha már gipszben van a keze. Szó sem lehet róla, a szabály az szabály. Ekkor lendül mozgásba az apa. Hiszen Romániában vagyunk, nincs olyan dolog, amit ne lehetne elintézni egy ismerős segítségével. Egy kis szívesség itt, egy kis ellenszolgáltatás ott, és már nem is kell aggódni a jegyek miatt. Ráadásul Romeo orvos, betegsége vagy beteg rokona meg mindenkinek van, így alkupozíciója remek.

Hogy közben rosszul van az egésztől, hogy nem erre nevelte a lányát, hogy a felesége inkább megrohadt egy könyvtárban, minthogy alkut kössön, mellékes. Csak egy dolog számít: a gyereknek el kell mennie innen, minél messzebbre, egy olyan országba, ahol nem is értik, hogy mi az a mutyi. Mert Romeónak nem a szegénység a legnagyobb baja Romániával. Persze nyugaton egy orvos egészen más lakásban lakik, és más autóval jár, de nem csak emiatt akarja elküldeni az egyetlen gyerekét. Ő az egész országtól undorodik, a helytől, ahol a járókelők simán végignézik, ahogy egy lányt fényes nappal behúznak egy konténer mögé, ahol akkor is adnak hálapénzt, ha meghalt a beteg, ahol senki vagy, ha nincsenek ismerőseid a megfelelő helyeken. 

Ami az egészben a legszomorúbb, hogy a románok csupa olyan dologért piszkolják be a kezüket, amik egy normális társadalomban a lehető legtermészetesebbek. Hogy ha egy fiatal lányt megtámadnak, eltörik a karját, kis híján megerőszakolják, akkor begipszelt kézzel írhassa egy kicsit tovább a dolgozatát, mint a többiek. Hogy ha egy nő gyereket vár, akkor ne essen bele a létszámleépítésbe, hiszen kisgyerekkel esélye sem lesz másik állást találni. Hogy ha valaki beteg, akkor időben kapjon megfelelő orvosi ellátást.

Mungiu minden keserűsége ellenére megcsillant egy kis reményt. Az idősekre és a középkorúakra már keresztet vethetünk, de a fiatalok még nem mocskolódtak be. Persze ha elüldözzük/kimenekítjük őket az országból, akkor a változás soha nem jön el.

Szinte az összes új román film kapcsán elmondhatjuk (legutóbb Az alsó szomszéd volt ilyen) hogy simán játszódhatna Magyarországon is.

Nincs különbség a két ország, a két mentalitás, a beidegződések, az ördögi körök között. Illetve egy különbség mégis van: nálunk nem készülnek ilyen filmek. A magyar filmesek, akik szinte kizárólag egyetlen forrásból, a Filmalaptól kaphatnak pénz, nem akarnak, nem mernek, vagy nem tudnak ilyen közel menni a magyar hétköznapokhoz, a magyar valósághoz. Pedig olyan jó lenne már filmen is látni egy magyar orvost is, ahogy elteszi a borítékot.