Nem szabad, hogy csak a pornófilmekben legyenek nemi szervek

01
2016.11.07. 01:08
A francia rendező be akarja bizonyítani, hogy érzelmekről szóló filmben is helye van a valódi, nem szimulált szexjeleneteknek. Alain Guiraudie-val arról is beszélgettünk, kiment-e az anyukája a filmjéről, és hogy mi az, amit nem lehet moziban megmutatni.

Alain Guiraudie melegségét nyíltan vállaló, ötvenkét éves francia filmrendező. Filmjeinek visszatérő témája a homoszexualitás, stílusára jellemző a szokatlanul nyílt naturalizmus és kendőzetlenség; a nevét leginkább 2013-as Idegen a tónál című, itthon is bemutatott, négy César-díjra jelölt filmje után ismerte meg a világ. Az Idegen a tónál nudista, meleg férfiak alkalmi kapcsolatait mutatta be egy gyilkossági ügy árnyékában; a főszereplőkkel készített interjúnk itt olvasható.

Idei, Állva maradni című filmjét már Cannes-ban mutatták be. A film egy gyökértelen, kallódó forgatókönyvíróról, Léóról szól. A férfinak gyereke születik, de az anya depressziója miatt elhagyja őt és a csecsemőt is, Léo pedig eközben próbál közel kerülni egy rejtélyes meleg fiúhoz és az őt „nevelő” öregúrhoz. Az interjú spoilereket tartalmaz.

Az Állva maradni című filmről írt kritikánkat itt lehet elolvasni.

A filmjei nagyon nyersen, nyíltan ábrázolnak mindent a szextől a premier plánban mutatott gyerekszülésig, sőt, az egyik jelenetben egy fiatal férfi dug meg egy öreg bácsit, aki eközben meghal. Célja, hogy sokkolja a nézőket?

Nem mondanám, hogy célom a sokkolás, de tudtam, hogy az ilyen jelenetek nem fogják hidegen hagyni a nézőket. Engem is sokkolt, amikor először láttam szülést az interneten, és azt is tudtam, hogy Marcel halála, ami ráadásul az egyik kulcsjelenet, két tabut is feszeget, a gerontofíliát és az asszisztált öngyilkosságot, ami nyilván sokaknak nem tetszik. Épp ezért megpróbáltam nagyon sok érzelmet és lágyságot belevinni, a lehető legfinomabban ábrázolni azt a jelenetet, szinte belecsúsztatni a filmbe, zenei kísérettel és a színészeknek is fontos távolságtartással. A szülés ennél sokkal durvább, erőteljesebb képsor, ami ráadásul premier plánban látható. Az egy valós felvétel, nem színész játssza el – másképp elég nehéz is lett volna felvenni.

Fontos volt nekem, hogy elliptikusan épüljön fel a film: a szex közben látott nemi szerv a következő jelenetben, a szüléskor tér vissza, utána pedig a gyereket látjuk az apa kezében. Meg akartam tartani a szülés természetes és kicsit állatias oldalát, a szerelmet, a szexet pedig költőien szerettem volna ábrázolni.

Probléma, ha a nézőket mégis sokkolják a jelenetei? Be tudják így fogadni a nézők a képek mellett az üzenetet is, amit közvetíteni szeretne? Zavarja, ha páran elhagyják a mozit film közben?

Ez mindig nagyon kényes kérdés. Nem vagyok az a filmes, aki boldog, ha a nézők kimennek a teremből film közben – ilyenek is vannak. Megmutattam a filmet a bátyámnak, az édesanyámnak és a szülőfalum lakóinak: ők igazán nem azok a hú-de-avantgárd alakok, mégsem mentek el a felénél.

Amikor filmet csinálok, nem arra gondolok, vajon mit fognak gondolni a nézők, de azért zavar, ha vannak, akik kimennek a teremből. Szabadon szeretem elkészíteni a filmet, nem akarok azzal foglalkozni, hogy sokkoló lesz-e vagy sem, hogy szeretik-e majd vagy sem. De a végén mégis arra vágyom, hogy mindenki szeresse, amit csináltam. De ez persze lehetetlen.

Mi a célja a képei naturalizmusával? Az őszinteség, a valószerűség?

Mindig azt kérdezem magamtól, hogyan tudnám feszegetni a határokat, hogyan tudnám a legjobban kifejezni a világ összetettségét, hogyan tudnám úgy felépíteni a filmet, hogy tükrözze azt, ahogyan én látom a világot. Sokszor olyasmiket is belefogalmazok egy-egy filmbe, amiket még a legjobb barátaimnak sem mondanék el, de rajtam kívül is így van ezzel sok rendező. Szeretnék hidat építeni az én saját fantáziám és a világ közé: nem akarok megelégedni azzal, hogy csak saját magamról beszélek. Új horizontokat akarok feltárni, és meglepni saját magamat is.

Az őszinteség kérdésének akkor nincs köze a szexualitás ábrázolásához?

De, persze, sok köze van hozzá, még ha nem is pontosan ugyanúgy mutatjuk meg a dolgokat, ahogyan a valóságban vannak: az ember valamennyit mindig a képzelőerőre bíz. De nem tartom magamat manipulátornak, nem manipulálom a színészeket, és az érzésekkel sem csalok – még ha számomra valójában nem is olyan egyértelmű minden, mint amilyennek tűnik.

Százból kilencvenkilenc filmben a szexet nagyjából egy csókkal, egy kis vetkőzéssel és egy mozgó paplan képével ábrázolják. Ezeket rossz vagy hazug filmeknek tartja?

Sok rendező nem akarja megmutatni a saját, szexualitáshoz való viszonyát. Az ilyen jelenetektől mindig nagyon tart az ember, ezért alaposan elő kell készíteni őket, én sem csak annyit mondok, hogy „tegyetek úgy, mintha szeretkeznétek”. Hogy a színész ne használjon kliséket, és ne is csak a saját ötleteire kelljen támaszkodnia, pontosan kitalálom a koreográfiát, a dugópozíciókat, amiket látni akarok, de minden mást – ami nem kevés! – ők maguk csinálnak. A színészeknek fontos, hogy ne a saját intimitásukat kelljen kiadniuk játék közben. A szexjelenetek a filmjeimben egyfajta kombinációi az én viszonyomnak a szexhez, és a csak a képzeletemben létező dolgoknak.

Nem gondolom, hogy a szex csakis a szerelemhez kapcsolódhat,

és ez nincs így az Állva maradni-ban sem, ami miatt sok kritika is ért.

Egy interjúban azt mondta, szeretné megmutatni, hogy a nemi szervek ábrázolása nemcsak a pornófilmekben, de a romantikus, a szerelemről szóló filmekben is helyénvaló. De nem kiáltja ki a közönség azonnal pornónak a filmet, amiben valódi szexet mutatnak?

Ez egy nagyon fontos kérdés. A nagy szerelmes filmek mindig az öv fölötti részeket mutatják, az úgynevezett mocskos filmek pedig arról szólnak, ami övön alul történik. De azt gondolom, a kettőt igenis össze lehet vonni. Nem szabad, hogy a nemi szervek, a szex bemutatása csak a pornófilmek sajátja legyen, mert minden, ami két ember között szexuálisan történik, az nagyon fontos a szerelmük története szempontjából is. Nem lehet különválasztani a kettőt, és azt mondani, a szerelem csakis lelki, a szex pedig kizárólag testi dolog. A kettő nagyon is összetartozik.

Ha van valami, ami igazán jól sikerült az Idegen a tónál-ban, az az, hogy a kettő – a nem szimulált, valódi szexjelenetek és az érzelem – remekül egymásra találtak. Persze ezeket a nem eljátszott szexjeleneteket abban a filmben nem tíz percig mutatják folyamatosan, mint a pornóban, csak két ilyen rész van a filmben. Az Állva maradni-ban nem is igazán mutattam magukat a nemi szerveket „működés közben”, de az fontos volt, hogy a szex és a meztelen testek megjelenjenek. Sokan azt gondolják, az ilyesmi nem szép, nem szabad lefilmezni. De szerintem van benne szépség. Mindenben meg lehet találni a szépet.

Mit gondol, a többi filmes miért nem így gondolkodik?

Erről őket kell megkérdezni. A legtöbb filmes fejében folyamatosan ott van a „nagyközönség” képe és az ő igényeik, ezért nem akarnak bizonyos dolgokat megmutatni – igazság szerint nekem is elég hosszú és bonyolult folyamat volt eljutnom idáig. Másrészt pedig mi, filmesek félünk a szextől, mert nagyon nehéz felvenni az ilyen jeleneteket.

Változott valami a filmrendezők szexhez való hozzáállásában az elmúlt években? Nemrég két bevállalós filmnek, az Adéle életének és a Nimfomániásnak is nagy sikere volt.

Igen, valami kétségkívül történt, de a hetvenes években mindezt már sokkal szabadabban kezelték, sokkal könnyedebben beszéltek minderről, sokkal többen gondolkodtak így. Nem tudom, ebbe az irányba indultunk-e el, vagy inkább visszafelé, de az az érzésem, hogy a társadalom egyre puritánabbá kezd válni, és én szeretnék egyre inkább szembemenni ezzel. Amúgy is egészségesebb, ha a filmesek szembemennek a társadalmi folyamatokkal.

Állva maradni.
Állva maradni.
Fotó: mafab.hu

Korábban testdublőrök játszották el a legrázósabb jeleneteket, de mintha az Állva maradni-ban ez már nem így lett volna.

Valóban, Marcel halálának jelenetét a színész játszotta el, igaz, műpénisszel, de a Marie-val való szexjelenetet dublőrrel vettük fel, ahogy persze a szülést is, mivel az egy valódi szülés felvétele.

A nudista meleg férfiak alkalmi kapcsolatairól és egy gyilkosságról szóló Idegen a tónál azt mutatta meg, mekkora ereje van a vágynak. Ezzel szemben az Állva maradni számomra inkább arról szólt, milyen a szex, ha nincs benne semmi vágyakozás.

Szerintem rengeteg vágy kering az Állva maradni-ban is, csak minden sokkal bizonytalanabb. Nem az a lényeg, hogy ők homoszexuálisok, biszexuálisok vagy heteroszexuálisok-e: embereket látunk, akik keresik önmagukat és egymást, akik egymás körül forgolódnak, és kívánják a másikat, vagy éppen tartanak tőle – ezt jelképezik a farkasok és a csecsemő a filmben. (A film főszereplője a történet szerint azért járja a vidéket, hogy farkasokat figyeljen meg, és a végén találkozik is velük – K. B.) Hosszú az út az egyik embertől a másikig, de a vágy mindennek a motorja.

Nem is érzi úgy, hogy az Állva maradni komorabb film, mint az Idegen a tónál?

Nem látom sötétebbnek. Megjelenik benne ugyan a leépülés, a szociális számkivetettség, de a főszereplő végül elindul a változás felé, és újra is építi önmagát. És megtalálja, amit keres: szeretem a film végét, ami valóban elég sötét, de nekem mégis az optimizmust jelenti. Vajon a farkas valóban rosszat akar nekünk, vagy mégis lehet valamire jutni vele együtt? A film vége inkább kérdés, mint kijelentés. Ez a kétségek filmje, mivel én magam is kétségek közt élek.

Változtat bármin, hogy a filmjei homoszexuális kapcsolatokat mutatnak be? Más lenne, ha kizárólag hetero szexről lenne szó?

Azt gondolom, nagy a különbség. Úgy érzem, az én filmjeimben egyre inkább a homoszexualitás válik a normává, és foglalkoztat is ez a folyamat. Mindig elgondolkodom azon, hogy

mi lenne, ha minden fordítva lenne, vagyis ha heteroszexuális kapcsolatokat mutatnék be: szerintem úgy nem lenne értelme a filmjeimnek.

És persze mindez összefügg azzal is, hogy én is homoszexuális vagyok: arról beszélek, ami engem érdekel, a filmjeim az én nézőpontomat képviselik.

Van valami, amiről úgy gondolja, azt már nem lehetne a moziban megmutatni?

Igen is és nem is – minden attól függ, hogyan csinálja az ember. Beszélgettem a radikális iszlamisták propaganda-felvételeit is bemutató Szalafisták című dokumentumfilm vágójával: azt mondta, láttak olyan dolgokat – például a lefejezéseket –, amikről úgy érezték, azt már lehetetlen megmutatni. Ugyanakkor azt gondolom, nem annyira az számít, mit mutatunk meg, inkább a nézőpont, ahogyan ezt tesszük. Mindent meg lehet mutatni, ha az ember kellően korrekt. Már Pasolini is elég messzire elment. Lehet tabuk nélkül filmezni, csak figyelni kell a dolog mikéntjére.

Ne maradjon le semmiről!