A legvagányabb Disney-hercegnő szerelem nélkül is boldog

A Disney animációs részlege 10 évvel ezelőtt komoly identitásválságban szenvedett. Ebben az időszakban vette meg a stúdió a Pixart, ami éveken keresztül szállította a kritikailag és bevételileg is különösen sikeres filmeket. Ehhez képest a Disney házi animációs részlege csak kereste a saját hangját, de se a hagyományosabb technikával készült filmekkel, se a számítógépes technikával készületekkel nem sikerült igazán nagyot durrantaniuk.

A Pixar megvásárlása viszont azt is jelentette, hogy az animációs cég alapítói bekerültek a Disney vezetőségébe, a komplett animációs divíziót pedig az a John Lassetter vette a kezébe, akinek például a Toy Story-filmeket is köszönhetjük. Ő az az egykori egyszerű animátor, aki fiatal kora óta a legendás Walt Disney-hez szeretett volna felérni. A Pixarban szerzett érdemei lehet önmagukban elegek lennének ahhoz, hogy ez az összehasonlítás ne legyen alaptalan, de most már kimondhatjuk, hogy komoly érdemei vannak abban, hogy a Pixar házon belülről kapta meg a legnagyobb konkurenciáját és a Zootropolis után már a második telitalálat filmet mutatják be az idén.

Annak idején, mikor a Pixarnál kitalálták, hogy milyen filmeket akarnak készíteni, akkor tudták, hogy minél többet el kell hagyniuk a klasszikus Disney-mesék kötelező elemeiből. Nem akartak cukin éneklő hercegnőket vagy szerelmi szálat a történeteikbe. A nagy sikereik után sokan követni kezdték a példájukat, viszont pont az ő vezetése alatt tért vissza a Disney az alapokhoz. Szerencsére könnyű volt újra felvenni a kapcsolatot azokkal az alkotókkal, akik a 90-es évek Disney reneszánsznak is nevezett időszakában készítették ezeket a mára már klasszikus filmeket. Ron Clements és John Musker készítette például az Aladdint vagy a Kis hableányt, őket kérték fel arra, hogy néhány év kihagyás után készítsenek egy újabb mesét. Ez lett a 2009-ben bemutatott Hercegnő és a béka, ami ugyan nem lett kirobbanó siker, de legalább megmutatta, hogyan próbálja összehozni a stúdió egy filmben a múltat és a jövőt.

Az Aranyhaj szintén ennek a modernizált hercegnő vonalnak volt a folytatása, de közben a Rontó Ralph jelezte, hogy a Disney animációs stúdiójának lassan kialakul a saját hangja is, amivel nemcsak a Pixartól, de mindenki mástól is meg tudják különböztetni a portékájukat. A Rontó Ralph komoly sikert aratott, de ez sem volt hasonlítható a 2013-ban bemutatott Jégvarázshoz, ami egyszerre próbált meg 20. századi hercegnő történet is lenni, és közben javítani a műfaj korábban elkövetett hibáin. A visszahozott dalbetétekről nem is beszélve. Az eredmény nem maradt el, több rekord is fűződik a film nevéhez, arról pedig nem is kell beszélni, hogy a szereplők képével ellátott termékek milyen óriási bevételt hoztak a Disney-nek.

A stúdió legújabb filmje, a Vaiana a modernizált hercegnő történetek legújabb darabja. A történet a polinéziai szigetvilág őslakosainak világa körül forog, megismerjük a törzsfőnök eleven kislányát, akit nagyon csábít a tenger, még akkor is, ha attól édesapja szerint óvakodnia kell tőle. Vaiana okos, ügyes, talpraesett, nem csoda, hogy a sziget lakói is imádják és egyöntetű véleményük szerint egy napon remek vezető válik majd belőle. Egy nap viszont beüt a baj, mikor rádöbbennek, hogy a sziget körül elfogytak a halak. Ennek hátterében azt sejtik, hogy Maui, a félisten, ellopta a mindenség teremtőjének, Fitinek a szívét, ami után egyre jobban terjed a sötétség és ennek következtében tűntek el a halak is. Ha életben akarnak maradni, akkor vissza kell vinni az ellopott szívet a helyére.

A küldetés mindenféle veszélybe sodorja a törzsfőnök lányát, aki viszont egyáltalán nincs rászorulva arra, hogy valaki más mentse meg, és egy szó sem esik arról, hogy férjet kellene találnia.

Végre egy újabb olyan hercegnőről készült mese, aki nemcsak, hogy nem fehér, de minden tekintetben vagány és bátor, és számunkra egyértelmű, hogy ő a kiválasztott. Remélhetőleg örökre eljárt az olyan mesék felett az idő, amikben a női figurák csak az erős és rátermett férfiaktól várják el, hogy megmentse őket, boldogak pedig csak akkor lehetnek, ha sikerül megházasodniuk. Ehelyett, ahogy már a Jégvarázsban, illetve most a Vaianában is látjuk, a lányok simán ki tudnak teljesedni anélkül, hogy bármilyen romantikus érdekeltség kerülne a képbe.

Ezt leszámítva a film szerencsére igyekezett minél többet megtartani azokból a jól ismert elemekből, amik talán régimódinak tűnnek, mégsem veszítettek a bájukból. A poénok szinte teljes egésze például helyzetkomikumra épít és nem arra, hogy más, jól ismert filmet parodizáljon. Több zenei betét is helyet kapott, és sikerült az a ritka bravúr, hogy a felcsendülő dalok egyszerre hűek a polinéz, szamoai nép zenéihez és a Disney-től megszokott fülbemászó számokhoz. Ehhez meg kellett találni a megfelelő embereket, az őslakosok világának hű reprezentálásáért Opetaia Foa'i felelt, aki a Te Vaka nevű formációban játszik már 2 évtizede hasonló zenét. A fülbemászó szövegek miatt pedig Lin-Manuel Mirandához fordul a stúdió, akinek a neve itthon talán nem annyira ismert, pedig az utóbbi években ő lett a legmenőbb dalszövegíró amerikai színházi berkekben.

Nyilván a magyar mozikban nem hallható az ő munkája, helyette Szente Vajk fordításában csendülnek fel a dalok, ám az így is átjön, hogy sikerült megtalálni a megfelelő arányokat a jellegzetesen Disney-s dalok és a 2016-ban is kedvelhető és szerethető popdalok között. A film készítőinek pedig nem ez az első rodeója, pontosan tudják, hogy mikor, hova, és mennyi dalbetét kell ahhoz, hogy a film ritmusa rendben legyen és se a kicsik, se a nagyon ne unatkozzanak a 3D-s szemüvegük mögött. Ráadásul olyan mesterien bánnak a nézők érzelmeivel, hogy biztos lesznek olyanok, akiknek már a 10. percben kicsordul az első könnyük. Közben egyáltalán nem lehet azt mondani a filmre, hogy nyálas lenne és attól is kár félni, hogy a kisfiúkat majd nem köti le a polinéz hercegnő története.

A Vaiana ugyanis remekül egyensúlyoz a látványos-kalandos-harcos pillanatok és a poénok között, sőt, még 1-2 félelmetesebb pillanat is található benne. A vetítésen, ahol én néztem a filmet több gyerek is felkiáltott egyszer-egyszer és mondta azt, hogy fél. Valószínűleg azon is sok múlik, hogy a gyerek milyen filmélményeken van már túl, de talán 8-10 év alatt előfordulhat 1-2 félelmetesebb momentum, de ezeket könnyen át lehet vészelni, ha közel van anya vagy apa. A Vaiana legnagyobb gondja talán az, hogy a szokásos másfél óránál legalább 15 perccel hosszabb és nem teljesen sikerült kihasználni ezt a plusz időt. A vége felé az addigi hibátlan ritmus kissé megbicsaklik és nem sikerült minden fontosabb pillanatnak megadni azt a jelentőséget, amit érdemelt volna.

A végén lévő happy end egy picit erőltetett módon valósul meg, a kezdeti konfliktusokon túl könnyen lép át az egyszerű befejezés érdekében. Az addigi kifogástalan hangulat után viszont nehéz igazán haragudni a filmre. Érkezett egy újabb film, aminek a hercegnője nem a házasságot, hanem önmagát keresi, és tétova léptekkel halad végig a hős útján, úgy hogy közben a mellékszereplők is érdekesek és viccesek maradnak, az eredetiben Dwayne Johnson hangján megszólaló félistentől kezdve, a különösen vicces csirkén át, a nagyon cuki malackáig. A legszebben kinéző társa Vaianának pedig maga a tenger, ami szemkápráztató és nagyszerűen sikerült belőle egy igazi karaktert faragni. Persze lehet azt mondani, hogy ezek sokat látott segítők egyszerű újragondolásai, de a Disney legújabb meséje annyira magával ragadó, hogy ami közben nézzük nem az jut először eszünkbe, hogy ezt láttuk már valahol. (Egyetlen jelenetet leszámítva, de azt spoiler miatt inkább nem részletezném.)