Végre cuki állatkákkal is elbeszélték a holokausztot

A Menedék nagyon őszinte film: már a legelső jelenetben megmutatja, mire számíthatunk, nagyjából milyen tálalásban. A kamera perceken keresztül mutatja a varsói állatkert őrülten cuki állatait, szabadon szaladgáló kistevéket, házi kedvencként tartott, bújós borzot, barátságos elefántokat, csöpp oroszlánokat, miközben egy kicsattanóan életvidám, szép nő biciklizik közöttük. Az ilyen elcseppenően nagy boldogság általában két dolgot jelez előre: hogy hamarosan valami Nagyon Szomorú Esemény fog történni, és hogy hihetetlen giccsre kell felkészülnünk.

És mivel a Menedék kétórás játékideje alatt nem történik semmi, ami akár csak egy egész picit is eltérne a legsematikusabb szabályszerűségtől, ez természetesen így is lesz. A Nagyon Szomorú Esemény nagyon nincs elaprózva: magáról a holokausztról beszélünk, bár ebben a filmben pár millió ártatlan ember szisztematikus kivégzésénél sokkal nagyobb hangsúlyt kap egy másik borzalom.

amelyiket meg nem, azt elszállítják az állatkertből, mi meg nézhetjük szomorúan, ahogy az egykor életvidám, de még mindig szép nő cuppanós búcsúpuszikat nyom szegény pici oroszlánkölykök bolyhos bundájára, mielőtt elszakítják őket egymástól, ami tényleg borzasztó, nincs annak szíve, aki szerint nem. Annak pedig hagyjuk most az erkölcsi-filozófiai, túlokoskodott elemzését, hogy milyen üzenete lehet annak, ha egy holokausztfilmben a fő együttérzést nehéz sorsú állatokkal akarják kiváltani, ahogy hagyták a film alkotói is a fenébe a kérdést, sőt, még az eléggé tálcán kínált metaforalehetőséggel (leölt, ketrecbe zárt állatok = holokauszt) sem kezdtek semmit.

Végül is a film szépen elmondja az elejétől a végéig a tényleg megható, igaz történetet az állatkertet vezető házaspárról, Jan és Antonina Żabińskiről, akik rengeteg zsidót mentettek ki a varsói gettóból, bújtattak el az állatkert ketreceiben vagy saját villájukban, juttattak új iratokhoz, míg végül biztonságos helyre tudták szállítani őket. Jan és Antonina megkapták a Világ Igazai címet, Jan 1965-ben maga ültette el azt a fát a Jad Vasem múzeum kertjében, amely emléket állít két újabb embernek abból a kevésből, akik minden önérdek nélkül, saját életük kockáztatásával maradtak emberek az embertelen körülmények között. És minden ilyen történet lenyűgöző és megható, minden ilyen történetet el kell mesélni, mert nincs semmi, ami ennél nyilvánvalóbban tölthetné be minden művészet, így a film egyik legnemesebb, idealista feladatát: hogy megpróbálja jobb emberré tenni a nézőjét.

És a Menedék meg is teszi ezt, mármint elmeséli a történetet, amivel a végére is értünk a filmről elmondható pozitívumoknak. De szarkazmus ide vagy oda, ez igazából nem is kevés: akit egy olyan plakát csábít moziba, amin Jessica Chastain egy kisoroszlán kis buksijához dörgöli saját homlokát, az talán meg is elégszik ennyivel.

Jól is teszi, mert ennél a minimumnál aztán nem is ad többet a film. Talán a kisebbik probléma, hogy mindvégig a legegyszerűbb közhelyekből építkezik, minden a lehető legkevésbé meglepő módon történik, és az eddig női kérdésekkel foglalkozó Niki Caro rendező (A bálnalovas, Kőkemény Minnesota) – akiben Hollywoodban valószínűleg annyit láttak, hogy forgatott már állatos filmet – nem is tesz semmi többet a feladatok ipari igényességű letudásánál. Az újszülött elefánt nem lélegzik, hát jön Jessica Chastain, masszírozza kicsit a melák bébi szívét sírástól maszatos arccal és elefántvértől koszos kézzel, míg az bő egy perc után levegőt végre nem vesz, miközben mi is kiengedjük visszafojtott lélegzetünket egy boldog sóhajjal. Megkínzott zsidó lány érkezik a menedékre, Jessica Chastain ad hát neki egy kisnyuszit, és kislány pár jelenettel később már együtt mosolyog a többiekkel. Félő, hogy meghalt az egyik főszereplő, de pár jelenettel később mosolyogva belesétál a happy endbe ő is.

De tényleg: mivel egy állatkertben sajnos nem mutogatják az aranyosság legpusztítóbb terminátorát, a kölyökmacskát, ezért jó 118 percen keresztül csorbát is szenved a film ezen a téren, de az alkotók tudják, hogy ez tűrhetetlen, úgyhogy a legvégén csak betolnak a képbe egy kiscicát, még meg sem magyarázzák, hogy hogy kerül az oda. Csak, mert így kerek a világ.

A komolyabb probléma, hogy cselekmény és a karakterek felépítése is pont ugyanilyen bugyuta. A legfontosabb dolgokat, amelyeknek jobb esetben a film vázát kellene jelentenie, elintézik fél-fél mondattal. A férj először azt mondja, hú, hát nagyon kockázatos lenne egy zsidót is elbújtatni a villában, és nem is érzi úgy, hogy ez az ő dolguk lenne. Itt kezdődne el a film érdemi része, amikor kiderül, mi az, ami mégis teljes addigi élete felrúgására és élete kockáztatására készteti a férfit – ehelyett a következő jelenetben a férj lényegében annyit mond, hogy na jó, átgondoltam, hajrá. Hasonlóan működik a családdal eleinte szimpatizáló, majd egyre ellenségesebbé váló náci tiszt jelleme is: annyi derül csak ki róla, hogy vonzódik a nőhöz, ami viszont kevés ahhoz, hogy minden tettét megindokolja. És ezt hosszan lehetne még folytatni, és akkor az olyan patetikus, a szándék szerint nyilván látványos hülyeségekről még nem is beszéltünk, mint hogy a totális titokban, folyamatosan rejtőzködve élő menekült zsidók, akiknek egész napját az tölti ki, hogy minden körülmény között észrevétlenek maradjanak, felpingálnak a menedék falára pár tucat sárga Dávid-csillagot és még olyan hatszáz négyzetméternyi freskót.

Szóval a Menedék csak arról nem mond el semmit, ami miatt egyáltalán érdemes leforgatni egy ilyen filmet: az emberségességről, erkölcsről, nehéz döntésekről, az emberi jellemek sokféleségéről. Úgy tűnik, a Menedék készítőinek egész más válasza van arra, miért is érdemes belevágni az ilyesmibe: hát a kedves kisállatok miatt.