Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEMBelezésen még nem röhögtünk ennyit
További Cinematrix cikkek
- Még az ünnep hangulatát is megöli ez a netflixes karácsonyi film
- Ráfért már a lelkünkre egy ilyen szívhez szóló fantasy film
- Nicole Kidman erotikus thrillerében tanulmányozhatjuk a bennünk rejlő vadállatot
- Több mint 32 ezer gyereket hallgattak meg a készülő Harry Potter-sorozat főszerepeire
- Az HBO kiszemelte a készülő Harry Potter-sorozat Perselus Pitonját
Manji ott áll a fekete-fehér harctér közepén, körülötte száz halott, akiket végignéztük, hogyan mészárolt le az előbb a szamurájkardjával. De megsebesült, meg is csonkították, ezért összeesik és várja a halált. De megjelenik egy idős nő, aki nem engedi meghalni őt: beleülteti a vérférgeket, amik az idők végezetéig újra és újra be fogják gyógyítani a sebeit. Manji felüvölt, a kép kiszínesedik, és jön a főcím:
Blade of the Immortal
A Cannes-ban bemutatott film (nyers fordításban az A halhatatlan pengéje) arról szól, hogy Manjit, a bukott szamurájt felkeresi egy kislány. A lány szüleivel a gátlástalan Itto-ryu klán végzett, ő pedig kapott egy ötletet egy rejtélyes öregasszonytól, hogy keresse meg a halhatatlan harcost, Manjit, ő majd segít neki. A lány a halott húgára emlékezteti, ezért vonakodva, de segít neki. Az exszamuráj végül leszámol minden útjába kerülő gonosszal, árulóvá lett baráttal, az utolsó jelenetben pedig úgy nagyjából háromszáz embert tesznek helyre egy hatalmas harcban.
És hogy ez milyen? Borzasztóan szórakoztató, amit ráadásul két fajsúlyos cannes-i dráma közt igazi bűnös élvezet végignézni. Az alapja egy manga, ugyanezzel a címmel és alapsztorival, és ezt az egészet Takashi Miike vette a kezébe: ő egy igencsak megosztó rendező, akinek ez a századik filmje (ezek közül a leghíresebb a Meghallgatás), és az extrém, perverz, csonkolós bosszúfilmektől a családi filmekig terjed a repertoárja.
A történetet a jidaigeki műfaj szokásos elemei szövik át: a feudális Japánban, az Edo-korszakban játszódik, szamurájokról szól és követi a műfaj történeti toposzait (barátság, becsület, bosszú, büszkeség, balítélet). De ezt az egészet megspékelték jó pár fantáziadús fegyverrel, brutális (de tényleg, nagyon brutális) harccal, cinizmussal, humorral és a halhatatlansága miatt károgó főszereplővel - aki így elég sokban emlékeztethet minket Rozsomákra.
Apropó, ha már a referenciáknál vagyunk: a filmet úgy érdemes elképzelni, mint a Logant, de a Deadpool húsba vágó humorával, ahol a kislány kicsit hasonlít a Kick-Ass Hit-Girljére, a főszereplő pedig a japán Kylo Ren. És van benne két olyan csata, mint a Kill Bill vol.1. végén, meg még közte úgy féltucat kisebb kaszabolás.
Ilyen lenne egy élőszereplős videojáték: a főhős öngyógyítása, a vérférgek általi visszaszövése végtag-visszaszövése pont olyan, mint amikor visszatöltődik az általunk irányított főhős élete, miközben folyamatosan tanulunk a hibáinkból és megyünk az egyre nehezebb ellenfelek felé. És akkor még ott vannak a fegyverek, amikből rengeteg bújik meg Manji ruhaujjában: olyan, mint a pár évvel ezelőtti játékokban, ahol a főhősnél rengeteg fegyver lehetett, mert a realizmus helyett a tömegmészárlás volt a cél.
A filmben közel két és fél órában váltja egymást a hatalmi taktikázás, a tetteink következményén való rágódás és a hentelés, mi pedig iszonyú jól szórakozunk végig, minimális üresjárattal. Nem, nem ez a filmművészet csúcsa, de a saját nemében az egyik legjobb dolog a Blade of the Immortal, a magyar forgalmazásról egyelőre viszont nincsenek hírek. A filmet versenyen kívül mutatták be Cannes-ban, ugyanabban a szekcióban, ahol idén az új Polanski-filmet és az Ismael szellemeit, vagy épp tavaly a Rendes fickókat.
Rovataink a Facebookon