Az ötödik elemről is beszélünk még, erről is fogunk húsz év múlva

Luc Besson a nyolcvanas évek fenegyerekéből a francia kommersz filmipar egyik bástyája lett. A Leon, a profi és Az ötödik elem óta megtalálta a nemzetközi siker is, producerként (A szállító) és forgatókönyvíróként (Elrabolva sorozat) is nagy karriert futott be. Most ezt a nagy sikert és hírnevet feltette egy lapra: a Valerian és az ezer bolygó városa egy hatvanas években indult francia képregény grandiózus, szinte példa nélküli költségvetéssel készült adaptációja.

Pierre Christin és Jean-Claude Mézières képregényének főszereplője Valerian, gyakorlatilag egy űrzsaru, aki kollégájával Laureline-nel járja a galaxisokat és simít el különféle konfliktusokat. Besson filmváltozatában a két főszereplőt Dane DeHaan (Az erő krónikája) és Cara Delevingne (Öngyilkos osztag) játssza, de feltűnik mellettük Ethan Hawke, Rihanna, Clive Owen és a legendás jazz-zenész Herbie Hancock is. A rendezőt egy párizsi kerekasztal-beszélgetésen kérdeztük a forgatás nehézségeiről, illetve arról, hogy mi a baj a mai sci-fikkel.

Miért ajánlja a filmet az édesapjának?

Rögtön a végéről kezdjük? Hát jó. Ő volt az, aki megmutatta nekem a Valerian-képregényeket tízéves koromban.

És rögtön tetszettek?

Csak a második héttől. Minden héten csak két oldal jelent meg belőle. Először megtanultam, hogy milyen vágyakozni és türelmesnek lenni, hiszen várni kellett rá, nem volt elérhető minden egy kattintásra. Az első héten csak érdekelt, hogy mi ez az egész. A második hétre megvett magának. Huszonkilenc albummal később sem eresztett. 

Milyen képregényeket olvasott még?

A szuperhősök kevésbé érdekeltek. Mert nekik voltak szuperképességeik, nekem pedig nem. Nem tudtam azonosulni egy olyan figurával, ami én sosem lehetek.

Én inkább Asterixet, Tintint és Lucky Luke-ot szerettem.

De űrhajója az nincs.

Mert nem a 28. században élek. Ha akkor élnék, én is rendőr szeretnék lenni, mint Valerian.

Rendezőként mikor kezdte el érdekelni a képregény?

Sokkal később, Jean-Claude Mézières miatt. Ő rajzolta az eredeti képregényt, és ő volt az, aki húsz évvel ezelőtt megkérdezte tőlem, hogy miért nem rendezek meg egy adaptációt. Akkor azt mondtam, hogy nem érdekel. Hazamentem utána, elolvastam a képregényeket megint, és azt mondtam, hogy nem akarom megrendezni, mert lehetetlen: a két főhős mellett van vagy kétszáz földönkívüli, képtelenség lenne kivitelezni. Tíz évvel ezelőtt mégis megvettem a jogokat. Hét évvel ezelőtt azt mondtam, hogy na jó, próbáljuk meg, nézzük meg, menne-e. Akkoriban nem is voltam benne biztos, hogy nekem sikerülne. Azt gondoltam, hogy nem vagyok elég ügyes és tehetséges. Mert az alapanyag hatalmas. 

Mézières dolgozott Az ötödik elemben is. Hogy került abba a filmbe?

Felhívtam.

A képregények miatt kereste meg?

Nem. Azért kerestem meg, mert jó grafikusnak tartottam. Abban a filmben nagyjából 15 grafikus dolgozott, Mézières és Moebius voltak a vezető grafikusok, és dolgozott alájuk egy csapat 19 éves srác.

A képregényen kívül volt más, ami hatott a Valerianra?

Nem. Sosem hagyom, hogy más filmek befolyásoljanak. Ez a legrosszabb dolog. Olyan, mintha az ember a saját unokatestvérével csinálna gyereket. Csak egy szörnyeteg lehet a vége. Vagy olyan, mint amikor gazdag emberek csak gazdagokkal érintkeznek, és baromi unalmasak a beszélgetéseik.

Miért pont Cara Delevingne-t és Dane DeHaant választotta ki a főszerepekre?

Ezt a fajta kérdést harminc éve folyamatosan megkapom. A válasz mindig ugyanaz. Van egy karakter, és megtalálom a hozzá legjobban illő színészt. Ennyire egyszerű. Nagyon jól ismerem Valeriant, találkoztam színészekkel, és tudom, hogy ki passzol és ki nem. Amikor az ember megtalálja a párját az életben, akkor is felmerülhetne a kérdés: miért pont ő, amikor van még pár milliárd? Dane egy perc után megnyert a mosolyával és a hangjával. A fotója alapján nem voltam biztos benne, de találkoztunk, és el is dőlt.

A Valerian egy évtizedeket átölelő, rengeteg történetszálon futó képregény. Hogyan lehet egyáltalán filmre vinni?

A lényegre tapintott rá. Olyan volt ez az egész munka, mintha a Himalája előtt álltam volna, teljesen tanácstalanul, hogy merre induljak. Ha a teljes képet néztem volna, belehalok. Fel kellett osztani ezer napra, és azt mondani: oké, mi dolgom van hétfőn? Tizenkét beállítás, instruálni egy színészt egy bizonyos jelenetre, ellenőrizni a fényeket, megpróbálni változtatni valamin. Van már harminc év tapasztalatom, végig tudok így csinálni egy napot? Végig. És egy ilyen napot kellett megszorozni ezerrel. De egy kukucskálón kell nézni a munkafolyamatot, ellenkező esetben kampec.  Az ejtőernyős ugrásnál is azt mondják mindig, hogy a levegőben, a szárny végét nézd, de ne nézz le. Mert ha lenézel, akkor soha nem fogsz ugrani.

Mi volt a legnehezebb része a forgatásnak?

A legnagyobb kihívás az volt, hogyan tudjuk egyenletesen tartani a film ritmusát, lendületét, az érzelmeket, hogyan lesz íve a karaktereknek. A Valerian nézése közben ezek nem tűnnek fel, de mi hét évet dolgoztunk rajta. Mindennap volt bennünk egy kis félelem, hogy ez az egyenletesség megszakad. Nagy munka volt, nehéz szülés, de sikerült. De azért még akarok filmes gyerekeket.

Esetleg második és harmadik részt a Valerianhoz?

Ez most olyan, mintha Rómában lennénk. Azt várom, hogy a közönség döntsön a sorsomról. Ha az emberek szeretik, és akarnak még egyet, akkor semmi gond. De én elsősorban nem azzal foglalkozom, hogy megfeleljek a nézőknek. Magamat adom a filmjeimmel, a szívemet és lelkemet, az emberek meg majd reagálnak, ahogy akarnak. A híres festők is alkottak, aztán később reménykedtek, hogy valakinek tetszeni fog.

Olyan filmeket akarok készíteni, amikre én is beülnék.

Képzeljünk el egy tízéves Luc Bessont. Én jól ismerem. A Valeriant neki készítettem. Bárcsak tízéves lehetnék, és megnézhetném moziban!

Ön milyen filmeket nézett kiskorában?

Sajnos nem túl sokat. Szüleim évente egyszer engedtek moziba. Általában Disney-filmekre. Tizenöt éves voltam, amikor megvettük az első tévénket. 

És manapság? A Marvel-filmeket követi?

Nem túl figyelmesen, de igen. Tetszett Christopher Nolan első Batman-filmje. Tetszett a legelső Pókember, a Vasember is. Tetszett ez a hat-hét évvel ezelőtti hullám. De ez a hullám már lecsengett, most már csak mindent felmelegítenek ugyanazzal a történettel, aztán néha maximum kombinálják a szuperhősöket. Ez már nekem túl komplikált. 

Mi a véleménye a mostani sci-fikről?

Mostanában az összes sci-fi annyira sötét! Mindig esik az eső, nem látni semmit, a hős meg tépelődik.

Miért vagyunk ilyen pesszimisták? A jövő egy üres lap. Azt írunk rá, amit szeretnénk, akkor miért írunk rá valami lehangolót? Szerintem a jövőben mindenki békében tud majd élni, földönkívüliekkel is. Gondoljunk arra, hogy mi volt nyolc századdal ezelőtt. Sokkal, de sokkal rosszabb volt a helyzet. Képzeljék el, hogy mi történne velünk a tizenkettedik században, ha egy fekete férfi belépne az ajtón. A kardjainkhoz nyúlnánk. De fejlődött az emberiség: fejlődtek az emberi jogok, tilos a rabszolgaság, szavazhatnak a nők. Lehet, hogy nem tökéletes a jelen, de egyértelműen látszik, hogy jó irányba tartunk. És azt gondolom, hogy a huszonnyolcadik századra sem fogunk letérni erről az útról, és nyolcszáz évvel később mind barátok leszünk a földönkívüliekkel. 

Nem túl nagy felelősség és kockázat egy ilyen költségvetésű filmet forgatni?

Nagyon büszke vagyok a Valerianra, és arra a munkára, amit kétezer ember végzett az utóbbi hét évben. Remélem, hogy tetszeni fog. Ha nem tetszik, attól a film nem fog megváltozni. A Valerian húsz év múlva is fenn fog maradni.

Az emberek még mindig foglalkoznak Az ötödik elemmel, a Leon, a profival, A bérgyilkosnővel, a Metróval, A nagy kékséggel.

Ha valaki ma odajönne hozzám azzal, hogy megnézte A nagy kékséget, és nem tetszett neki, örülnék. Mert ez azt jelenti, hogy megnézte.