Ezt a bérgyilkost megetetném túrógombóccal

Az Amerikai bérgyilkos első jelenete jobb, mint bármi, ami azt azt követő két órában történik a filmben. Ehhez a jelenthez sajnos semmilyen fantázia nem kellett az alkotók részéről, ugyanis szinte egy az egyben lemásolták a 2015-ös tunéziai terrortámadást. A békésen strandoló, a nyarat és tengert élvező embereket motorcsónakkal, a víz felől érkező támadók lövik halomra. Tökéletes célpontok, hiszen a homokban fekszenek, a strandon elbújni, bezárkózni sehova nem lehet. Sokunkba beleégtek a tunéziai képek, a film ezekre az emlékekre, erre az iszonyatra épít. És hat is, de ami ezután jön, az a totális mélyrepülés egészen a röhejes végkifejletig.

Vince Flynn író egy egész regénysorozatot szentelt az egyetemista atlétából a CIA profi bérgyilkosává váló Mitch Rappnek. Az Amerikai bérgyilkos az egyik regény a sorozatból, az amelyik a kezdetekkel foglalkozik, Rapp életének tragédiájával, amiért végül beszervezhetik, és gyilkológépet képezhetnek belőle. Igaz, a regényben a szereleme egy másik terrortámadásban, a a skóciai Lockerbie fölött történt utasszállító felrobbantásában hal meg. De a szándék így is nyilvánvaló: a stúdió úgy képzelte, hogy egy egész franchise-t építhet Mitch Rappre, alapanyag van bőven, Vince Flynn több mint egy tucatnyi könyvet írt róla.

Hát ezt a tervet most alaposan át kell gondolniuk. Az Amerikai bérgyilkosban ugyanis mindent elhibáztak, amit egy filmben el lehet. Pocsék a forgatókönyv, nevetségesek a párbeszédek, elég annyit mondani, hogy

A szereplőválasztás teljesen félrement, a rendezés meg szimplán ízléstelen. Az mindig gyanús, ha egy forgatókönyvet sokan írnak, ezen meg négyen is dolgoztak, köztük Edward Zwick Az utolsó szamuráj és a Véres gyémánt rendezője, de úgy tűnik, hogy ő sem tudott segíteni. Az Amerikai bérgyilkos minden negyedórája egy fokkal rosszabb, mint amilyen az előző negyedóra volt. Hiába növelik a tétet, hiszen a legelején Mitch csak a menyasszonyát próbálja megmenteni, a végén meg Amerikát, sőt, a világot, a feszültség valahogy egyre csak kisebb lesz.

Szóval a filmben Mitch Rapp (Dylan O'Brien) barátnője meghal a terrortámadásban, mire ő megkattan, és semmi nem érdekli, csak a bosszú. Ezt úgy gondolja kivitelezni, hogy beépül egy terrorsejtbe, és amikor már befogadták, lemészárolja minden tagját. A bugyuta, de képtelenségében valahol mégis lenyűgöző tervbe a CIA rondít bele, ők ugyanis már egy ideje kiszemelték hősünket. A CIA igazgatóhelyettese, Irene Kennedy (Sanaa Lathan) nagyon hisz abban, hogy ő lesz az, aki a megfelelő kiképzés után az ügynökség legjobb gyilkosa lehet. Megbízza hát a veterán Stan Hurleyt (Michael Keaton), hogy faragjon belőle olyan harcost, aki aztán a CIA elit és szupertitkos csapatának tagja lehet. Az első feladata hamarabb jön, mint gondolta volna, mert az irániak a feketepiacról beszerzett anyagokkal atombombát fabrikálnának megszegve az Amerikával kötött egyezményt. És ki lenne alkalmasabb arra, hogy megállítsa őket, mint a labilis idegzetű, félig kiképzett Mitch? Hát persze, hogy senki.

Itt van a főszereplő, aki minden, csak nem stabil személyiség. Simán ki lehetett volna hozni valamit abból, hogy egy súlyosan traumatizált ember mennyire lehet hatékony terrorelhárító. Vagy a főgonosszal való sok-sok hasonlóságára alapozni valami feszültséget. De nem, Mitch mindig csak azt teszi, amit az összes ilyen filmben tenni szoktak: pontosan lő, gyorsan öl, és bár szinte semmilyen infót nem osztanak meg vele, hamar átlátja, hogy kiben bízhat és kiben nem. Nem tartja be a parancsokat, de mindig kiderül, hogy ő hozta a jó döntést. Így lesz belőle érdektelenebb karakter, mint bármelyik mellékszereplő.

Hogy miért gondolta bárki, hogy a gyerekarcú Dylan O'Brien (Az útvesztő-filmekből) jó választás lesz erre a szerepre, az rejtély. Ha valaki atléta volt, aztán átesett egy kőkemény CIA-kiképzésen, akkor miért olyan sovány, hogy legszívesebben megetetném túrógombóccal, és miért úgy húzza fel magát egy vascsőre, mint egy nyugdíjas? És ami ennél is fontosabb: miért ugyanazzal a bamba arckifejezéssel csinálja végig az egész filmet? Aztán ott van szegény Michael Keaton. Amikor azt mondja Mitchnek, hogy őt szólítsa uramnak, az teljesen olyan, mintha egy vígjátékba csöppentünk volna, ami a kiképzős filmeket parodizálja. Még jó, hogy nem írtuk cikket arról, hogy Michael Keaton a Birdmannek, a Spotlightnak és az új Pókember-filmnek köszönhetően micsoda karrierreneszánszát éli. És egy kis szerepben feltűnik még David Suchet, a legendás Poirot, remélem jó sokat fizettek neki, hogy egy ilyen filmben égesse magát.

A gyenge forgatókönyv ízléstelen, rossz ritmusú kivitelezése Michael Cuesta rendező érdeme.

Azok a részek is, amiket egyébként szintén Michael Cuesta rendezett. (Többek között az egyik kedvencemet, a The Weekendet, amikor Carrie és Brody elvonulnak a nyaralóba az erdőben.) Mivel nem lehetek szpojleres, nem írhatom le a film fináléját, ami ostobaságban simán felülmúl bármit, amit idén láttam. (Ráadásul egy apró változtatással egy másik filmből lopták az egészet.) Ha ez nem lenne, akkor azt mondanám, hogy Cuesta egy buta, de egyszer végülis nézhető akcióthrillert rendezett. De így, ezzel a végkifejlettel, jobb lenne, ha újranézné a Homelandet, és mélyen magába szállna.